Olyan szomorú, amiket írtok. És én remélem, hogy nem kerülök soha hasonló cipőbe, de persze biztosra semmit sem lehet venni. De azért nem tudok veletek mindenben egyetérteni. Szerintem van az éremnek másik oldala is. REmélem senki nem fog megbántódni azon, amit írok.
Először is Szinta felvetésére.
"Nálunk, ott kezdődik a baj, hogy saját magától ezeket nem veszi észre, mindig mindenre meg kell kérnem, és ez egyidő után teljesen kikészít, és inkább megcsinálom. "
Nálunk is ugyanez van. És engem is mérhetetlenül idegesít. De én már régen rájöttem, hogy férfiaktól elvárni, hogy észrevegyenek valamit, nem lehet. Nem "rosszaságból" ilyenek, hanem alkatilag. Ezt el kell fogadnunk. Olyasmit várnánk el különben, amit ő nem tud teljesíteni. Ne kérjünk lehetetlent, mert arra tényleg rámehet a kapcsolatunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy én ilyen bölcsen tudok hozzáállni, amikor helyzet van, de ha a józan eszemre hallgatok, akkor belátom, hogy nekem meg nem jut eszembe olajat cseréltetni a kocsiban, megújítani a zöldkártyát, és nem tudok rendesen megszerelni semmit. Nekik ez megy, mert ez érdekli őket kicsi koruktól fogva, és bár senki nem tanítja, mégis meg tudják csinálni, mintahogy nekünk természetes, hogy a fedőt is el kell mosni (férjem szerint abban nem főtt semmi, az nem piszkos), le kell vinni a szemetet, nem csak a mosogatóban lévő edényt mosogatjuk, el, hanem mindet, stb. Pedig mi sem emlékszünk, hogy anyukánk külön felhívta volna erre a figyelmet. Nekik erre nincs "agyuk". És csak nagyon kis mértékben fejlődőképesek.
Az én férjemmel előfordult, hogy mikor még én is dolgoztam, és hétvégén is be kellett mennem, érezte, hogy csinálni kellene otthon valamit. Aztán mikor hazaértem, mondta, hogy nem talált semmit, amit elvégezhetne. Erre kicsit felforrt az agyam, de tényleg ilyenek.
Aztán "apáink" egész nap dolgoznak a nyüzsis munkahelyükön, ügyet intéznek, utaznak, stb., este már arra vágynak, hogy leülhessenek és csendben pihenjenek. Mi pedig ekkor éledünk. Végre van kihez szólni, el kéne menni ide, meg oda, stb. Jó lenne egy kicsit kimozdulni. Ebből alakul ki a klasszikus kabaré jelenet, amikor feleségnek be nem áll a szája, férj pedig újságot olvas és bólogat, bár nem tudja mire. Sztem kompromisszumok nélkül nincs család, olyan nincs, hogy nem kell tenni semmit, és minden mesébeillően szép.
Másik dolog a szülői önzés, amit többen felvetettetek. Én úgy gondolom, hogy ez biztonyos mértékű önzés az anya részéről igenis a gyerek érdekeit szolgálja. Mert ha rámegy a házasságom arra, hogy túlterhelt vagyok és ideges, akkor igenis megéri néha lepasszolni a kölyköket és feltöltődni egy kicsit, mert abban nyilván mindenki egyetért, hogy nekik az a legjobb, ha egy ép, szeretetteljes családban nőnek fel. Szóval lehet, hogy megér egy kis sírást, hogy apukája is legyen a gyerekeinknek. (Itt nem rád gondolok Doris, mert nem ismerem a helyzetetedet, csak általánosan beszélek.)
Na eddig voltam az ördög ügyvédje.
A lányok egyre okosabbak. Már ki tudják nyitni az ajtót, úgyhogy ki kellett vennem a kilincset, hogy ne tudjanak bemenni a tiltott szobába. Felállnak egy székre és addig piszkálják, amíg ki nem nyílik. Ma az lett gyanús, hogy nagyon nagy a csend, hát teljes egyetértésben rámolták a cd-ket. Szerencsére gyors voltam és nem lett semmi gond.
Hétvégén Pécsen voltunk. Vettünk nekik úszógumit, mert ott egy egész nagy medence van, de nem akartak belemenni. Rékát még hosszas játék után sem lehetett igazán beletenni a vízbe, mert félt. Ő egyébként olyan, hogy nem szereti, ha nem uralja a dolgokat. Kézenfogva sem szeretett menni, amíg nem állt stabilan a lábán.
Sajna mennem kell. Vár a főzés.
Mindenkinek minden jót.
Ezek meg vagy csak vigyorognak rajtam, vagy nyűglődnek, amit még jobban utálok. De akkor nyilván én se vagyok se hülye, se szemét, pszivhopata anya, akinek nem lett volna szabad gyereket vállalni- ez csak egy ilyen helyzet. 
A harapó... 
... az ártatlan
Mindenre van pro és kontra...
