Vadvirág
De aranyos vagy, hogy igy leirtad az érzéseidet a dologgal kapcsolatban...
Nos, én nem néztem meg a Szülőszobát, viszont felvettem tegnap videóra és úgy tervezem megénzem valamikor... Őszinte leszek. A legborzalmasabb az volt, mikor a 27.hét 3. napján a genetikai UH-on közölték,hogy a B magzat (Lillus) haldoklik és döntsem el, kivegyék e adott pillanatban mindkettőt élve vagy esetleg hagyják meghalni Lillust méhen belül és ha nem reped meg a burok, Gergőnek talán lesz esélye tovább fejlődni... Nincs jó döntés...azóta is elborzaszt a dolog bár tudom, az orvos nem veheti egyedül a vállára ezt a terhet. Kést szúrtak akkor a szivembe... Ugyan miként dönthettem volna??? Nagyobb tűlélés felé menjünk...csak ennyit tudtam kinyögni...
Talán azért ért annyira váratlanul az egész, mert bár tudtam, hogy Lili le van maradva de végig-végig nagyon optimista voltam, nem számitottam koraszülésre, már a beültetés is kész csoda hogy sikerült, szóval az egész terhességem valami Égi segedelemmel jött össze és annyira éreztem, hogy mondjanak bármit a B magzatra teljesen egészséges, nem lehet semmi baja
(Elsőként halottnak nyilvánitották, aztán felszivódónak, aztán genetikai rendellenességre gyanakodtak de a 24. héten már nem engedtem magzatviz vizsgálatot) Végig negativ hirekkel szembesültem és én mégis olyan nyugodt voltam
Aztán ez a szeptember 15.-i UH kibillentett az egyensúlyomból... Ott fogtak a SOTE-n, kaptam infúziókat, tüdőérlelőt, rámtették a CTG-t ami természetesen akkor még rendben volt...csak sajnos órák hosszat volt rajtam és az éjszaka közepére fájásaim is lettek... Nem hittem a saját testemnek, én aki annyira vigyáztam, annyira nyugodt, optimista voltam, zárt méhszájjal, keményedések nélkül egyszercsak egy nyomorult genetikai UH-ot követően fájásokat produkáltam... Szerencsére ezek elmúltak mikor leszedték a gépet rólam. Azóta tudom, ilyen fiatal terhességnél nem szabad hosszú ideig CTG-zni a kismamát... Innentől kezdve egy küzdelem volt minden nap, persze megérte!!! Két hét után hazaküldtek a SOTE-ról, hogy minden rendben van, jó a B magzat keringése... Átmentem azonnal a saját orvosomhoz a saját korházamba és persze kiderült semmi a világon nincs rendben... Infúziók, tüdőérlelő és verseny az idővel...minden nap ajándék, hizókúra,és csak a bal oldalamon Gergőn feküdhettem, hogy Lillus keringését igy is segitsük... Végül a peteleszivástól számitott 31. hét 0. napján az orvosom flowmetriát csinált (kétnaponta nézte) és bizony újra haldokló állapotot mutatott Lillus ráadásul már nem is gyarapodott igy egy gyors orvosi egyeztetés után úgy döntöttek rohammentővel visszaszállitanak a SOTE-ra ahol megcsászároznak... Borzalmas volt. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, de idegen korházban, idegen emberek közt a férjem nélkül... A férjemet azonnal hivtam, szegény csak estére tudott repülőjegyet és járatot szerezni igy lemaradt a dologról de még este láthatta a babákat... A másnap az volt az igazán döbbenet. Tudtam, hogy picikék, tudtam, hogy gépen vannak de ezzel szembesülni, látni a kinjukat, a kicsövezett testecskéket ráadásul egymástól távoli inkubátorban, még egymás közelségét sem érezhették... Akkor ott nagyon-nagyon önzőnek érzetem magam. Miért kellett eröltetnem a gyermekáldást??? Miért nem törődtem bele abba, hogy nem lehet gyerekünk, miért erőszakoltam ki a dolgot lombikkal, miért szenvednek ezek a babák énmiattam???? Húúú, rengeteg volt bennem a kérdés, az önvád pedig nagyon vigyáztam magamra a terhesség alatt, a beültetés napjától nem dolgoztam, már a terhesség elött másfél-két évvel terhesvitaminokat, folsavat szedtem minden erről szólt az életünkben az utóbbi néhány évben és akkor igy lett vége ennek a nagyon boldog néhány hónapnak. Mert a riogatások ellenére én voltam a világ legboldogabb embere
De akkor ott, az inkubátorok szélén nem igy éreztem. Pénzt az első napokban nem fogadtak el, mondván, majd ha túlélik a babák... Pokoli a tudat, hogy nem tehet az ember semmit azokért a kicsi Életkékért akiket Ő hivott a világra és akik a legdrágábbak...
Tudom, hogy temetni kell a múltat, tudom, hogy szembe kell nézni a valósággal, tudom, hogy nálam sokkal szerencsétlenebb, elesettebb sorsú emberek vannak, akik nem voltak végül ilyen szerencsések... Mert az Én Babáim talpra tudtak állni
Erősek, életre valók és az oxigénhiányos állapoton kivüli izomtónus gondokon túl lehet lenni, rendbe fognak jönni
De én még nem vagyok túl a dolgon. Rengeteg emberi kudarc ért és nem a koraszülés amit nem tudtam még megemészteni, hanem az emberek hidegsége, érzéketlensége, ridegsége... Mikor végre visszamentünk a Margit kh-ba már a babákkal az már nagyon-nagyon-nagyon boldog időszak volt. Akkor már csak hiznunk kellett
Most is oda járunk kontrolra, az orvosokhoz, a nővérekhez, gondozókhoz a PIC-re és ez már tényleg nagy öröm
Megkönnyebbülés
Mi már csak vizitekre járunk, már csak fotókat viszünk ajándékba és feledjük a multat csak nekem kicsit nehezen megy... Felnőtté váltam, úgy igazán és Szülővé is szerencsére
ANYA lettem amire mindig is vágyódtam
És azért visszamentem msot szeptemberben a Kaáli intézetbe és kértem, tatsuk még meg a lefagyasztott kis embrikéket...ki tudja
Lányok, bocsánat a regényért...az is segit, ha az ember kiirhatja magából a fájdalmait
Az utóbbi fél év nagy-nagy öröme még az, hogy itt vagytok nekem Ti Virtuális Barnők akik segitetek, meghallgattok és ez sokszor nagyon-nagyon jól jön mert az ember elbizonytalanodik és ilyenkor jó, ha van egy megerősités, egy baráti kör aki ott áll mögötte és segit ha tud
Köszönöm
Doris
Akkor már kivitték a fiúkat, és nagyon gondosan ellenőriztek mindent. Bevallom jó volt hallani, hogy minden megvan. Egyet a földről szedett fel a műtős fiú. 
