SZÜLÉSTÖRTÉNETEM:
A dokim hétfőre (december 27-ére) tervezte a szülés beindítását, lévén, hogy 15-ére voltam kiírva. Időközben valami haláleset történt a családjában, ami miatt pont 27-én el kellett utaznia Párizsba. Engem pedig az ügyeletes orvosokra hagyott. Nyilván abban a tudatban, hogy mindkét ügyeletes remek szakember. Ezek után a 27-ei nagyviziten kaptam egy nap haladékot. A keddi dokiról viszont rosszat hallottam az egyik kismamától, úgyhogy hétfő este megbeszéltem a lányommal, hogy nem várunk holnapig!
És úgy is lett. 3/4 12-kor kimentem w.c-re egy jót ... (hogy is fogalmazzak szépen?) termelni. Gyanús lett, hogy a beleim háborgása igencsak sűrű (3 percesekkel kezdtem), és igencsak erős. Úgyhogy két hascsikarás közt kivánszorogtam a nővérpulthoz, hogy "bár lehet, hogy csak vaklárma, de úgy gondolom, hogy szülni fogok". Hát jó, akkor lekísér a szülésznő a CTG-hez. Miközben a CTG-t éppen rám próbálták kötni, gondoltam felhívom apát, hogy induljon. A szülésznők legyintettek, hogy még korai. Én viszont nem bíztam a véletlenre, hiszen ha tényleg szülünk, előtte még gondoskodni kell a nagyfiam felügyeletéről. Úgyhogy felhívtam Mikit, ő meg az apukámat, apukám átment hozzánk Bátorozni, Miki jött a kórházba.
De még csak a CTG rámkötésénél tartok... Szóval fekszem az ágyon, még rám sem kötötték a CTG-t mikor én már letettem a telefont. Abban a pillanatban, mintha egy hatalmas vizzel teli lufit durrantottak volna ki a hasamban. A víztömeg kilövellt, és én már látni véltem lelki szemeimmel, hogy szegény kislányomnak a fal adja a másikat. Persze azért azt nem, de lehet, hogy csak azért nem, mert vízszintes helyzetben voltam. Úgy megdöbbentem, hogy kimeredtek a szemeim, és csak bután néztem a szülésznőkre. Azt hittem, hogy ők is látják, amit én érzek. De nem. Ők meg bután néztek rám, hogy mi ez a buta nézés. Meg is kérdezték, hogy fájásom van-e. Nem tudom hogy juttattam tudomásukra a tényállást, de úgy rémlik, hogy csak mutogattam. Mikor alámnéztek elképedtek. Akkor én még nem tudtam, de később kiderült, hogy tényleg minden víz ott volt alattam, de már nem volt tiszta, mert a kicsilány jól belekakált. Úgyhogy muszály volt már jönnie. Na innentől kezdve begyorsultak az események. Még le sem szálltam az ágyról, mikor már a tolófájások hírt adtak magukról. Gondolta a szülésznő, hogy ő akkor most beönt. Bár ne tette volna. Fel a vizsgálóágyra, ahol is kegyetlenül szorítottam a fenekemet, de tolófájásnál bármit visszatartani... szóval onnan igyekeztem két fájás között megközelíteni a w.c-t. Szaladni már nemigazán tudtam, meg szorítani sem... Képzelheted. Végre elértem a klotyit. (Meg kell mondanom, nem tűnt túl higiénikusnak) ...és csak ültem, és csak ültem, és csak ültem. A W.c ajtó nyitva, két oldalán kapaszkodtam a kilincsbe, a homlokomat az ajtó élének támasztottam, és megpróbáltam arra koncentrálni, hogy a megfelelő pillanatban majd felálhassak. Persze w.c papír sem volt nálam. Már nem emlékszem pontosan, hogy ezt hogyan oldottuk meg. Nyilván szóltam, és a szülésznő hozott valami papírvattát, vagy effélét. Átvánszorogtam végül a szülőszobába, ahol volt egy kötél, mint a tornatermekben, azzal a különbséggel, hogy ezen csomók is voltak. Na ez az a kötél, ami nekem nagyon jó szolgálatot tett, bár nem sokáig. Miki ugyanis MÉG nem volt ott, w.c ajtó kilincs meg MÁR nem volt ott. Úgyhogy csak kapaszkodtam, csak kapaszkodtam, csak kapaszkodtam. Aztán szóltak, hogy feküdjek fel az ágyra. Huhh, az kemény volt. Már feküdtem, és őrültmód szorítottam az ágy két oldalán lévő kapaszkodókat, amikor Miki megérkezett. Csak ledobta a cuccait, és hozzá is láttunk a "munkához".
A doki utasítására először az egyik, majd a másik oldalamra kellett fordulnom. Hát megkockáztatom, hogy az egész másfél órából ezek voltak a legkegyetlenebb pillanatok.
Aztán már csak toltam, a doki tágított (gátvédelem), a férjem borogatott. Fél kettőre pedig megérkezett a kicsi lányom. Még gátmetszés sem volt. Az egész emeleten én voltam az egyetlen anyuka, aki rendesen le tudott ülni és nem fájt semmije. Na jó, a szülés közben történt valami nagy reccsenés, ami pánikba ejtett. Azt hittem, hogy összetörtem a kislányomat. De nem. Valószínűleg csak a farokcsontom ugrott ki a helyéről, mert az azóta is fáj. A kislányom pedig egészségesen, 3700 grammal, 53 cm-rel jött a világra.
Hát ennyi a villámgyors történet. Így utólag már örülök, hogy éppen a kórházban (Újpesti) ért a szülhetnék, mert különben itthon szültem volna és csak a mentők moshattak volna fel minket. Most kicsit félek is, hogy a harmadik gyermek csak kipottyan majd belőlem és észre sem fogom venni.
)
Szilveszterre korkedvezménnyel hazaengedtek. Azóta gondtalanok vagyunk. Egy tejivó megnyitását fontolgatom, de még keresem a megfelelő üzlethelyiséget.
)
Néhány családi fotó megtekinthető:
http://miki.homelinux.net/fotoalbum (de csak akkor ha be van kapcsolva az itthoni gépünk)