Sziasztok Csajok!
Nagyon kösszi a sok-sok együttérzést és bíztatást, nagyon jól esik. Igazából annyira nagyon nem vagyunk elkeseredve, mint amire számítottam, amikor nem tudtuk biztosan. A tegnapi nap eléggé hullámzó volt, hol nagyon bizakodóan és erősen beszéltük a dologról a férjemmel, hol meg együtt sírtunk. Sajnos sok tragédiát éltünk át az elmúlt 1,5 évben (váratlanul meghalt apukám 55 évesen, elvetéltem, aztán ebben a terhességben az "apróbb" gondok - gerinc és most ez) és ilyenkor nehéz nem arra gondolni, hogy ezt megint miért pont mi kaptuk. Próbálunk úgy gondolkodni, hogy csak pozitívan és csak előre, és szerencsések vagyunk, hogy most kiderült és nem a szülőágyon. Így fel tudunk készülni, a genetikai tanácsadó intézi a dokit meg a segítséget, azt csináljuk amit mondanak és reméljük, hogy szépen fog gyarapodni a kislány és meg lehet műteni az optimális időben. A család is jól állt hozzá, abszolút melletünk vannak, megbeszéltük, hogy ha mi elfogadjuk a helyzetet és természetesnek vesszük, akkor ezt mások is így fogják lereagálni vagy legalábbis kevesebb lesajnáló tekintetet/hozzászólást fogunk kapni. Mi ezért nem akarjuk kevésbé várni a kis Kincsünket, nem fogom szégyellni vagy takargatni vagy kevesebb fotót készíteni vagy ilyesmi, igazából nem is az zavar, hogy hogy fog kinézni majd a kis szája, hanem ami utána következik. Attól félek nagyon. Remélem simán fognak menni az első idők és a műtéttel sem lesz semmi probléma. Na de ez még odébb van, előre nem akarok aggódni ezen.
Nem kérdeztük egyébként tegnap, hogy hogyhogy csak most vették észre, mert a helyzeten igazából nem változtatott volna, ha 20 hetesen tudjuk. Emiatt elvetetni egy életet eszünkbe sem jutna, a feladat meg így is úgy is ugyanaz. Nem akarok hibáztatni senkit, attól nekünk nem lesz jobb. Ma Magyarországon 1000 születésre 2 ilyen jut, hát mi belenyúltunk. Ez van, megpróbáljuk kihozni belőle a legtöbbet.
Miután tegnap egész nap és késő estig beszélgettünk a férjemmel sokkal jobban érzem magam, kicsit talán meg is nyugodtan, éjszaka is tudtam aludni. Azért ilyenkor látom, hogy mennyire jó páros vagyunk, valahogy nálunk ez mindig a bajban derül ki és ez megnyugtató. Nincsenek tabuk, nincsenek hibáztatások, a megoldást keressük mindketten és támogatjuk egymást. Ezért is vagyok biztos benne, hogy -bár nagyon nem hiányzott egy újabb pofon- meg fogjuk oldani, és boldog család leszünk a kislányunkkal hármasban. Azt hiszem ennél jobb végszó nem is kell...
És nagyon köszönöm, hogy meghallgattatok, jól esett kicsit kiírni magamból. (Bocs ha hosszúra sikeredett.

)
Puszi