Sokmindenben egyetértünk.
És most magam-ajnározónak fognak venni "egyesek", de a fiam szülinapja előtti nap tavaly az én napom volt. Párom gyertyafényes vacsival fejezte ki az egy évvel korábbi 20 órás vajúdásért (és ami vele járt, nem volt egy "happy-end" szülés) elismerését. Nálunk a nap-eltolódás azért van, mert a vajúdás és "születés" naptári napja épp eltolódott.
Jöjjön már ide több kispapa az élényeit leírni, léééégyszi!
Csak a teljesség kedvéért: mi amíg lehetett, együtt voltunk, (sőt, sokáig az öcsém is - na, képzelem, ebbe hogy tudtok majd belekötni!) aztán a műtőbe nem engedték be, mondván nincs ideje átöltözni - pedig lett volna!
És nem volt túlmisztifikált papás-szülés-terv, mert Apa átélt már ezt-azt és ha nem muszáj, nem akart megint emberi belsőt élesben látni, de ahogy teltek a hónapok, egyre egyértelműbb lett, hogy márpedig hol máshol lenne, mint velünk. Persze lehet, hogy ebbe az is beletartozik, hogy ő nem sokat tud magyarul és a fene nem tolmácsolta volna neki korrektül, hogy mi is van. De soha nem kértem, nem is utaltam rá, hogy legyen mellettem, az ő döntése volt, és mire odakerültünk, valahogy az volt a természetes. Még amikor pocakos voltam, kifejezte abbéli aggodalmát, hogy mennyire sajnálja, hogy nem tud majd eleget segíteni abban, aminek végtére ő az "okozója" 






























