sziasztok!
Először is mindenkinek nagyon köszi, hogy írtatok és próbáltok vígasztalni...
de egyenlőre nem akar múlni az érzés, pedig
ma áthívtam anyut, megetettem lilit és elmentünk
sétálni, de nem segített, álltunk egy könyvesboltban és csak sírtam, és még a karácsonyi vásár sem hatott meg, pedig az mindig..és arra gondoltam, hogy úúúristen, ő már mindig itt lesz a gondolatomban és hogy vigyázni rá, és hogy etetni és aggódni és a párom...és én és egyedül ...
én mindig is egy kicsit bizonytalan voltam magamban, mármint sosem volt túl sok önbizalmam, sose láttam magam túl szépnek vagy okosnak viszont erőt adott, hogy két báty között én voltam a legkisebb és apukám szeme fénye és ezáltal a legkisebbség által láttam magam mégis jónak...de egyébként mindig nagyonnagyon féltékeny típus voltam, mert magamat nem értékeltem úgy, hogy ...meg amiket írtam régebben, hogy még gyakorlatilag semmit nem raktam le az asztalra csak ezt a kisbabát, és ez a csak persze százszoros idézőjelben értendő,de nekem nincs igazán meg az a kialakult életem mint nektek, amihez majd visszacsatlakozom...hanem csak úgy vagyok, csak úgy lógok a levegőbe..és ez borzasztó érzés, mert csak úgy tud az ember igazán jó anya lenni, ha biztos magában, az életében...
már írtam, hgoy nem feltétlen az a suli és úgy jött össze, ahogy szerettem volna..és munkám sincs úgy mint nektek, olyan biztosan...
Orbis tudom te se dolgozol, de legalább te már lediplomáztál...
nekem meg még le kell, pedig nem is annyira szeretem ezt a sulit, de ezt sem mertem annyira forszírozni, mert valamit muszály csinálni, mert azt nem lehet, hoyg az ember élete csak úgy folyik...
De én annyira vágyom rá, hogy egy erős, boldog nő legyek, akinek rengeteg dolga, célja, barátja és mindene van...
Most pedig úgy érzem, hogy szétvagyokcsúszva és hogy ő már egy örök kötelezettség lesz számomra...és ez megilyeszt...Tudom, hogy ezt kilenc hónap alatt végig lehetett volna gondolni, vagy az elején, de nem volt ilyen kézzelfogható a hajnali kelés, a kakis pelus, a nemtommi...
És rettenetesen szégyellem magam mert a páromon is látom hogy csalódott, hogy én nem vagyok most boldog, és nem úgy élem meg mint az élet legnagyobb csodája, dehát nem tehetek róla...
És még csak most jön a tél, és beszorulok a lakásba és persze most majd jobbb lesz, talán, mert átmegyünk anyuékhoz, de akkor is...
És úgy úgy félek, hogy ez a topic nehogy szétessen a babák miatt...
Annyira furcsa érzés, ez a visszavonhatatlanság...
Nagyon szeretlek titeket!!!
Millió puszi,
esztyx
Aura például tudom ,hogy hasonlóan fiatal, és még nem végzett, de valahogy te sokkal magabiztosabb erősebb vagy mint én...főleg gondold el, te egyedül vágtál bele, gondold el, én meg itt állok egy boldog apukával és az én hülyeségeimmel...ááááááááááááááááááááááááááááá
35 2004.11.13.
2 Mariann 4200g/53cm Szeged/ Klinika 
Most már jogosan vagytok türelmetlenek, amíg nekem még bőven van időm! 
