"Tisztelt Vendég a háznál szerkesztõsége. 27 éves gyeden lévõ anyuka, lelkes rádióhallgató vagyok. Rengeteg hasznos tudnivalót és jó tanácsot kaptam Önöktõl a rádióhullámok által, ezért arra gondoltam, hogy Önök valószínûleg többet tudnak a minket foglalkoztató következõ kérdéskörrõl. Férjem és én kiegyensúlyozott családi életet élõ, két három év alatti kisgyermeket nevelõ diplomás házaspár vagyunk. Hosszú lenne leírni hogyan jutottunk arra a gondolatra, hogy ha tudjuk vállalni a feltételeket szívesen nevelnénk családunkban állami gondozott kisgyermekeket. Errõl azonban csak alapos tájékozódás után szeretnénk véglegese dönteni. Városunkban van gyámhivatal, mégsem mentünk el oda érdeklõdni, mert ez egy kis város és nem akarjuk, hogy szándékunknak híre menjen még az elõtt, hogy végleges döntést hoztunk volna. Az elérhetõ jogszabályok idevágó részeit áttanulmányoztuk. Ezekben sok információt találtunk, de sok minket érdeklõ gyakorlati, életszagú ismeretet nem tartalmaztak. Önök talán már készítettek is riportot nevelõszülõkkel vagy gyámügyi szakemberekkel a mûsor története során. A mi konkrét elképzelésünk a következõ: Saját két kisgyermekünk mellett két két év alatti azon belül is minél kisebb gyermek nevelését szeretnénk vállalni két oknál fogva. Ebben van tapasztalatunk és minél kisebb korban kerül hozzánk a gyermek annál több lelki sérülést tudunk megelõzni egészséges családi környezetet biztosítva. Férjem 32 éves tanár. Arra gondoltunk, Õ maradna itthon a gyerekekkel, hivatásos nevelõszülõként, én pedig a munkahelyemen dolgoznék tovább. Ha valamikor a mûsorban szó lesz a nevelõszülõség kérdéseirõl kérem, legyenek szívesek valamilyen formában üzenetet küldeni nehogy véletlenül elszalasszam a mûsort. Üdvözlöm az egész szerkesztõséget. Név, cím."

Kelemen Józsefné: - Júj, hát ez a legrosszabb benne, hogy félek, mindig félek. Úgy este is ha gondolkozok akkor sírok, mert nem vagyok nyugodtan. Én már kérdeztem a gyámügyest, hogy örökbe lehetne fogadni a gyerekeket, de a szülõje míg le nem mond róla és nem mond le róla nem lehet. Nem mond le róla a szülõje. Én szívesen örökbefogadnám õket és ez a legrosszabb benne, hogy bármikor elvihetik õket. Elvihetik õket és én felnevelem õket, rendesen, normálisan és valami rossz, mert rossz körülmények között éltek ezek a gyerekek és gondolom kettõvel nem bírt meg, mert akkor kettõ volt, hogy az a két kislány odakerült az intézetbe és avval nem tudott megbírni, hát akkor ennyi kis apró gyermekkel, hat, meg mán egyet szült azóta és odaadta az anyósának egy másik embertõl. Most egy 19 éves fiúval volt itt az édesanyja.

Kelemen Józsefné: - Már most volt kétszer is, akkor az fel is zaklatott minket, hogy megérkezett az édesanyja mert szóval a gyerekek rossz körülmények között is éltek akkor. Meg félnek, bújnak el felé az anyjuktól. Nem szeretik az anyjukat. Egyszerûen nem fogadják el anyjuknak, pedig én próbálom bebeszélni. Fájó szívvel, hogy márpediglen kisfiam én nem vagyok, ez szült, ez az édesanyád, ha megnõsz bármikor. Szóval tudni kell nekiük. Ez a feltétel nekünk. Hát a tanfolyam nekünk utána volt, amit nem tudtunk. Tudni kell nekik, de õk nem is akarnak róla hallani. Én nem is akartam végül is gyerekeket hozni. A barátnõmmel mentem be Debrecenbe. Én mentem az OTP-be, õ ment, mert õnála volt már akkor egy gyerek és õ rábeszélt, hogy hozzak ki egy gyereket, mert már nagyok a gyerekek. Hát, mondom jól van, egyet megpróbálok így. Kijöttek kivizsgálni a dolgot, hát ez a lakás nagy, ide nem egy gyerek kell. Na négy gyerek itt volt, akkor megfeleztük a sógornõmmel, mert õ is jelentkezett, hogy én meghallottam. Na így kerültek a gyerekek ide. Nekem 12 gyereket felneveltem. És már eszembe sem jutott volna, hogy gyereket hozzak ki. Csak a barátnõm rábeszélt az elsõre, utána bekerültek a kislányok, a testvérei. Ezt külön családnak nem adták és tudták, hogy én milyen vagyok és ideadták nekem a gyerekeket. Hál Istennek.

Kelemen Józsefné: - Fejletlenek voltak a gyerekek, ápolatlanok voltak a gyerekek. Még ha intézetben is voltak ápolatlanok voltak a fiúk. Bélférgesek voltak. Hát ótvarnak nevezik, sebesek voltak, meg minden és ezért le kellett õket nyírni kopaszra. Szörnyû volt még látni is mikor ott bemutatták a gyerekeket. Kopaszon is akkor nagy pillája volt a kicsinek, Kittynek, hát csodálatos gyerekek voltak akkor is. Utána mentem látogatni mán egyre szebbek voltak, szóval. Meg akár milyenek is lettek volna, testvérei, legyenek egybe a gyerekek, mert most ki vitte volna valaki más, széjjel lettek volna szakítva a testvérek. Így jó, hogy együtt vannak a gyerekek.

Kelemen Józsefné: - Ó, hát az nem kifejezés amennyit esznek. De hát az nem baj. Az a baj, amikor nem esznek a gyerekek, mert akkor betegek.

Csipák Irén: - A törvény az úgy rendelkezik, hogy maximum öt gyereket lehetne egy családban nevelni. De miután én is hivatásos nevelõszülõ vagyok, meg a párom is hát elég sok gyerekem van. Kis kompromisszummal van így, meg hogy a gyerekeknek egy jó része olyan gyerek, akit csak úgy itt fogunk és szeretetbõl nevelünk, tehát hogy õk nincsenek idehelyezve törvényileg.

Csipák Irén: - Például a Janika õ helyettes szülõségben lévõ gyerekem volt. Nem oldódott meg a helyzete, viszont azt sem szeretném, hogy õt gyermekvédelmi támogatásban részesítsék és elvigyék, mert úgy beépült a családomba, úgyhogy itt valószínûleg családba fogjuk majd fogadni. Jogilag is rendezve legyen a helye, hát ha megengedi a helyi gyámhatóság akkor saját, mink leszünk a gyámjai. Akinek volt vérszerinti kapcsolata ott azon igyekeztünk, hogy õk találják meg a saját családjukat, tehát hogy mindegyik próbálja a maga családját erõsíteni, mert az nem fér bele egy ember életébe, hogy 25-30 gyereknek úgy legyen a hozzátartozója, hogy én legyek a nagymama, én legyek az akihez tartoznak. Ahol ez megoldható volt ott mindenütt a saját családjuk felé próbáltuk õket és csak azok, akik, az a 6-8 gyerek fog úgy életvitelszerûen életünk végéig velünk maradni, akiknek nincsenek ilyen családi kapcsolata, akiknek nem tudtunk találni.

Csipák Irén: - Zsuzsika most már 17 éves felnõtt hölgy és érdekes módon mikor Borikát magunkhoz vettük már abban az évben terhes maradtam. Azt mondták, hogy egy hormonzavar, aztán megmozdult a kis hormonzavar. És így lett egy egészséges felnõtt hölgy aki nagyon önálló a maga 17 évével.

Csipák Irén: - Hát nem mondhatom azt, hogy sosincs köztük nézeteltérés ahol ennyi különféle gyerek él, de ez mindig leküzdhetõ és mindig megoldható és azért tényleg elmondhatom, hogy segítik egymást és nem nehezítik egymás életét.

Csipák Irén: - Az elsõ generációk, akiket már kiröpítettünk, ott úgy kerültek, hogy ilyen próbálkozása volt a Fõvárosi TEGYESZ-nek, hogy ilyen átmeneti befogadó családként mûködtünk és az ebbõl való tevékenységünk során azok a gyerekek, akik senkinek nem kellettek, akik nem tudtak továbblépni azok ragadtak itt. 15 ilyen gyerek volt, aki itt megragadt. Õk már zömében mind kirepültek és azóta mindig ahogy a sors, akik rám vannak szorulva, szóval soha nem úgy mûködött, hogy mi kiválasztottunk vagy akartunk, hanem a sors valami módon hozzánk rendelte õket és itt maradtak a maguk gondjaival, problémáikkal.

Csipák Irén: - Ez azért nem tudtunk ezen gondolkodni, mert mi átmenti befogadó család öt gyerekre szólt a munkaszerzõdése a férjemnek, mert hivatásos nevelõszülõ, itthon maradt fõállásban, és errõl szólt a munkaszerzõdésünk, hogy öt gyereket fogadunk be a családunkba. A gyerekek cserélõdtek, azok viszont, akiknek nem tudtuk meg a megfelelõ utat azok mindig itt ragadtak és aztán egy idõ után volt ez a helyzet, hogy már ennyien voltak.

Csipák Irén: - Ezt azért nem tudom most konkrétan kijelenteni, mert ez szinte egyik percrõl a másikra változik, mert van úgy nagy gyerekem úgy gondolja, hogy megpróbálja mindig segítséget nyújtok hozzá, hogy lehetõvé tegyem az önállósulását. Ha nem mûködik visszajön. Ha mûködik, akkor nagyon jó, mert azért egyik gyerektõl sem lehet elvárni, hogy rögtön és azonnal önálló felnõtt legyen, úgyhogy ezt így sose tudom pontosan megmondani, hogy hány fõs a családom, mert ez állandóan változik nálam.

Csipák Irén: - Akkor könnyû a munkám, ha van. Tehát én meg is szoktam erõszakkal is keresni, még ha a gyerek ellenkezik vagy nem nagyon akarna, mert nekem nagyon fontos a vér szerinti szülõ meg a régi vagy a másik családjuk, mert én csak akkor tudok velük úgy foglalkozni, ha ismerem honnan jött, kik a szülei, mi az indíttatása, hogy élt, mint élt és nagyon fontos a vér szerinti szülõ minden gyereknek.

Csipák Irén: - Járnak, sõt van egy gyerekem, akinek az édesanyja itt él, van egy másik aki nálam szülte meg a gyerekét és hát õ, tulajdonképpen ez az állandó lakása, de már próbálkozik albérlettel, ezzel, azzal, tehát õ is egy önálló fiatal hölgy és jár a kisfiához és nagyon jó a kapcsolatuk. Ahol nem árva a gyerek ott minden gyerekkel, mindegyik gyereknek megvan a kapcsolata a vér szerinti családjával.

Csipák Irén: - Hivatásos nevelõszülõ voltam tavaly december 31-ig és sikerült a helyi Gyermekjóléti szolgálathoz átkerülnöm családgondozónak.

Csipák Irén: - Igen, mert hogy csak akkor végezhetem ezt a tevékenységet, ha felsõfokú végzettségem van és fölvételt nyertem egy szociális munkás szakra, úgyhogy csak lesz diplomám mire nyugdíjba megyek. Egyszerre egy újabb szerepkörbe lépek, mert tanuló is leszek ami nagyon jó, mert biztos sok olyan információhoz jutok, ami elengedhetetlenül kell a munkámhoz. Nagyon jó dolog, mert a kerület gyerekeit így tudom még pluszban segíteni, akik egy kicsit így hozzám tartoznak. És szeretném, hogy ha már nyugdíjban ezt a tevékenységet folytathatnám.

- Egy nagyon érdekes mesét fogunk elolvasni és utána az lesz a feladatotok, hogy készítsetek hozzá rajzot. Le kell rajzolnotok, hogy mirõl szólt mese. Elkezded az olvasást Roland.

K. Roland: - Nem. Szerdán és csütörtökön. Tanulunk, rajzolunk és beszélgetünk.

K. Roland: - Igen, jól tudok rajzolni.

K. Roland: - A tanár néni is, itt is szoktam rajzolni, meg hát otthon is. Van amikor embereket is rajzolok oda.

K. Roland: - Képeket.

K. Roland: - Ilyen domborzat, meg folyók, fák, virágok, sziklát.

K. Roland: - Gyöngyösön, Kapuváron.

K. Roland: - A dédnagymamám.

K. Roland: - Nem, meghalt.

K. Roland: - Erõs szívû és szeretett minket.

K. Roland: - Hogyha beteg volt akkor még meggyógyult, meg hát nem tudott sírni.

K. Roland: - Igen, tartotta.

K. Roland: - Elhagytuk ma a mi lakásunkat.

K. Roland: - Azért mert elköltöztettek minket, de nem tudom, hogy miért.

K. Roland: - Heten lakunk.

K. Roland: - Közepes. Nem olyan nagy, nem olyan kicsi.

K. Roland: - Szekrény, ágy, szék, konyhai szekrény,

K. Roland: - Igen.

K. Roland: - Hárman.

K. Roland: - Mûvész.

K. Roland: - A F. Laci az nagyon szépen tud rajzolni az iskolában.

K. Roland: - Nem, az osztálytársam.

K. Roland: - A papámat. Meg azért tud rajzolni a sógorom is.

K. Roland: - Igen. Szoktunk.

K. Roland: - Nem szoktam, csak hát a könyvben vannak ilyen arcok, Petõfi Sándor, meg ilyeneket azokat le szoktam rajzolni.

K. Roland: - Igen tudom, költõ.

K. Roland: - Igen. A Talpra magyart.

K. Roland: - Mert buktam egyet és visszafogtak egy évet az óvodában.

K. Roland: - Hiányoztam az iskolából.

K. Roland: - Nem.

K. Roland: - Igen.

K. Roland: - Matek meg a rajz, meg a nyelvtan meg az olvasás.

K. Roland: - Hát akkor nem beszélgetünk, amikor tanulunk, meg odafigyelünk.

K. Roland: - Megtanítom õket, hogy õk is tudjanak szépen rajzolni, meg hát lehessen õbelõlük is mûvész.

Jurik Mária családgondozó: - Mindenképpen szeretnénk, hogyha Roland egy olyan helyen tanulna tovább, ahol tényleg segítik a hátrányos helyzetû, de tehetséges gyerekeket. Én úgy érzem, hogy a jelenlegi helyzetben, családi helyzetben amibõl naponta elindul az iskolába, nem fogja legyûrni az akadályokat, tehát mindenképpen egy hetes kollégiumi megoldással és valami nagyon szuper tehetséggondozó iskolával kellene õt segíteni, hiszen említetted, hogy rajzból tehetséges, tehetséges matematikából is. Õ az, akit tényleg segíteni kell, hogy ne kallódjon el a hátrányai miatt. Hetente legalább két-három alkalommal találkozunk. Egy alkalommal a csoport valamennyi tagja, egy másik alkalommal fõiskolások korrepetálják a gyerekeket és a harmadik alkalommal pedig Drezdából van egy önkéntesünk, akit Stefannak hívnak és õ pedig német nyelvre tanítja a gyerekeket, akik ez után érdeklõdnek.

Jurik Mária: - Én azt gondolom, hogy minden szülõ, tehát ebben a roma szülõ meg a magyar szülõ között semmi különbség nincsen, hogyha azt gondolja, hogy jó helyen van a gyereke, akkor örömmel fogadja, hogyha ott várják. Itt a Roland is mondja, hogy az õ anyukája nagyon is örül neki, hiszen nyugodtak lehetnek. Hozzák a szülõk maguk is a problémákat, hogy van vele valamilyen gond és akkor ugye tetszik segíteni, hogy azt hogy lehetne megoldani. Azt tudják, hogy azért tanulásban mióta idejárnak a gyerekek bizony sokkal jobbak az eredményeik és hát itt a Kossuth Lajos Iskolával nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani, tehát a kollegákkal olyan jól együtt tudunk mûködni és annyira kölcsönös, hiszen õk is rengeteget tesznek ezekért a gyerekekért és nagyon szívesen fogadnak mindenkit, aki ebben partner. Örül a gyerek és örül a szülõ, hiszen egy jó helyen és jó idõfelhasználással töltik az idejüket. Minden csoporton azért sor kerül arra, hogy figyelemmel kísérjük a gyerekeknek a tanulmányi munkáját. A fõiskolásokkal amit kialakítottunk, hetente egy nap amikor õk jönnek akkor kimondottan azokkal a gyerekekkel foglalkoznak és abból a tantárgyból, ahol az iskolában nehézségük van. Sajnos most nem mondhatjuk el azt, amit évek óta elmondhattunk, most már itt a klubban, hogy nem bukott meg gyerekünk, bár év végén nem szokott. Most volt három olyan kisgyerek, aki sikertelenül zárta ezt a félévet, de hát németbõl itt van nekünk a Stefan, aki segít, fizikából majd a fõiskolás fiúk és nyelvtanból én leszek az aki a bukott nebulónak segít abban, hogy felzárkózzon.

- Ez kétszeresen is évzáró, egyrészt a Pumukli Klubnak egy záró összejövetele, egy egész évi foglalkozássorozatot zárunk most le, illetve egy másik alkalom, hogy egész évben a klubnak vendégei voltak, hát nem is vendégek, hanem nagyon aktív közremûködõk. A Széchenyi István fõiskola hallgatói voltak, akik a gyakorlatukat töltötték az intézményben és hát nekik véget ért ez a gyakorlat. Ezen a napon tõlük is szeretnénk elköszönni a gyerekekkel együtt, úgyhogy a programoknak a javarészét õk szervezték a gyerekek számára.

- 8.

- Igen. Sokat tudunk tanulni. Játszunk, rajzolunk, festünk, meg készítünk sok mindent, amivel tudunk játszani meg Marika néninek is készítünk ajándékokat.

Juhász Péter: - Az volt a legfontosabb, hogy megismerjük a közeget meg az intézményt, testközelbõl megtapasztaljuk a problémákat. A csoportfoglalkozások keretében a tanulási problémák kerültek ugye elõ és a gyerekekkel való kommunikáció közben azért a családi problémák is kiderültek. Gyakorlatilag folyamatosan négy éven keresztül van úgy, hogy egymásra épülnek a gyakorlatok.

Juhász Péter: - Elképzelhetõ, persze.

- Horváth Veronka.

- Nagyon jól. Rajzoltunk, meg most festegettünk, közmondásokat egészítettünk ki, mindenben segítünk egymásnak.

- Hát nem mindig és nem egészen így van, de azért már kezdek felfedezni olyat, hogy itt a klubtagokban megnyilvánul összetartás. Néha még az is, hogy büszkék arra, hogy õk ennek a klubnak a tagjai.

- Ez nagyon jó hely, ahol játszani lehet és ugye azt mondják a pszichológusok, hogy minden lehet játék, tehát a nagy örömöt és a nagy bánatot is meg a feszültségeket is ki tudjuk játszani magunkból. Én nem mondom azt, hogy egy második otthon, de hogy egy olyan hely, ahova szívesen jönnek és jól érzik magukat ez egészen biztos. Itt ebben az iskolában amelynek a könyvtárában vagyunk én azt gondolom, hogy a gyõri iskolák közül a legtöbb ilyen nagyon problémás gyerekkel találkoznak és azt hiszem, hogy az itt dolgozó pedagógusoknak a munkája többszörösen nehezített emiatt, hiszen azt azért tudjuk, hogy az a környezet, ahol a gyerek az elsõ szavakat tanulja, ahol ha mesék veszik körül akkor nagyon jó. Hogyha egy szép nyugodt környezet veszi körül, esztétikus környezet veszi körül az egy egészen más indulást jelent egy iskolába való beilleszkedésnél mint az, hogy ha ennek éppen az ellenkezõjébõl indulna. Ezek a gyerekek egészségtelen lakásokban élnek, nincs íróasztaluk, nincs saját helyük, tehát azért az nagyon komoly nehézségeket okoz számukra az iskolában való beilleszkedésnél és hát az egész iskolai pályafutásukat sajnos ez nagymértékben megnehezíti.

Jurik Mária: - Említettem nektek, hogy készülök egy hatalmas meglepetésre, hogy írtam levelet bácsiknak, néniknek, hogy nyáron együtt el tudjunk menni táborozni Zánkára és ma tudtam meg és most tudjátok meg ti is, hogy sikerült. Ki nem volt még a Balatonon, hány gyerek nem volt még soha a Balatonon? A csoportnak a zöme még nem volt soha. Öt napra. És teljesen ingyen és nem kell fizetni semmiért. Discó is lesz biztos, de nagyon sok vetélkedõt írtam már.

Jurik Mária: - A Mobilitás Regionális Ifjúsági Irodájában adtuk be ezt a pályázatot. A lényege az volt, hogy hátrányos helyzetû gyerekeknek akik programot szerveznek öt napot eltölthetnek Zánkán úgy, hogy mi egy életmód táborra pályáztunk. Tulajdonképpen amit egész évben csinálunk a klubban azt szeretnénk a gyerekekkel folytatni. Ott öt napban egész nap. Mi szerveztünk nyáron most már három éve bejáró táborokat, de hát ez egész más lesz. A Balatonon egész nap együtt alvás és nem discó lesz, hanem tábortûz, meg esti túra, meg olyanok, amiket csak mi tudunk csinálni senki más. Jó kaja is lesz.

Jurik Mária: - 20-at, de hát még esetleg lobbizgatunk. Mivel 25 fõs tényleg a csoport és a szívem megszakadna, ha bárkit itt kellene hagyni és hát vannak ígéreteink, hogy esetleg még megtángálnak minket egy kis pénzzel és akkor a másik öt gyerek is eljöhetne velünk.