| Vendég a háznál
2002. december. 18.
Kossuth rádió, 13.05
- Nekem van egy 11 éves lányom, akit áprilisban megcsípett egy kullancs, és két hónap múlva, júniusba kiderült, hogy bo rreliosisa van, Lyme-kórja, és akkor kezeltük õt kétszer két hétig antibiotikumos kúrával, és nekem azt mondta akkor a bõrgyógyász, hogy várjunk egy félévet, mielõtt antitestet nézünk majd... Mv.: - Igen. - ...vagy ellenanyagszintet. Nem vagyok igazán jól, tehát állandóan aggódom, hogy mert olyan sok ellentétes információ jut el hozzánk, meg olyan sok minden anyagot olvastam, tehát hogy egymásnak ellentmondó dolgokat is. Mv.: - Igen, ebben a témában így van ez tényleg. - Szeretném azt tudni, hogy Önök mit gondolnak errõl, és azt mondta, hogyha még egyszer pozitív, akkor sem probléma, mert a gyereknek vannak ilyen tünetei, amit én esetleg hát õneki nem mondom, tehát nem akarom, hogy... Mv.: - Hogy maga ezeket tünetként értelmezi. - Igen, igen, igen, mert egyébként tesi tagozatra jár, meg nagyon mozgékony, nagyon ügyes, tehát nem akarom, hogy valami betegségtudat kialakuljon benne ezzel kapcsolatban. Mv.: - De mi az, amit fölfedez rajta? - Valamelyik nap például azt mondta este, hogy zsibbad a keze, és ez reggel is, és mondta, hogy olyan rossz, hogy tegnap este óta zsibbad a kezem, vagy elõfordul olyan, hogy fáj a térde, és megkérdezem, hogy megütötted, azt mondja, hogy nem, itt vannak ilyen fájdalmak, ilyen ízületi fájdalmak, amik lehet, hogy régen is voltak, mert emlékszem én, hogy voltak, csak hogy most lehet-e összefüggésben ezzel, vagy nyugodjak meg abba, hogy akkor ez kezelve van, mint ahogy nekem mondják az orvosok, hogy ez kezelve van, és akkor ez így, ahogy van, rendben van? Mv.: - Rendben van vagy nincs rendben? Dr. Szamosfalvi Imre gyermekorvos: - Általánosságban erre azt kell válaszolnom, hogy a kielégítõ módon, tehát két antibiotikumkúrában részesített bo rreliosist azt gyógyultnak lehet nyilvánítani. Egy ilyen elbeszélésbõl borzasztóan nehéz azt kihámozni, hogy most - csúnya kifejezést alkalmazok - kóros jelentõség tulajdonításról van-e szó, tehát arról van-e szó, hogy a gyereknek esetleg egy évvel ezelõtt is zsibbadt, csak ki figyelt oda, hát a gyerek egészséges, zsibbadt, majd elmúlik drágám... Mv.: - De a mama is elismeri... Dr. Szamosfalvi Imre gyermekorvos: - ...holnap már nincsen. Nagyon kérem az embert, hogy meg ne sértõdjön rajta, amit mondok, mert nem arról van szó, hogy bántani akarom, én is ugyanígy viselkednék ebben a helyzetben, hogyha tudom, hogy egy olyan betegségen esett át a gyerek, aminek ez is lehet a következménye, akkor persze hogy kihegyezett szemmel, füllel, szaglással figyelem, hogy nincs-e meg ezek közül a tünetek közül valami a gyerekemnél. Természetes, hogy kontrollvizsgálatokat el kell végeztetni, de azért próbáljon meg erõt venni magán, és bízni abban, hogy ez tényleg így van, és a kontrollvizsgálatok pedig mutatni fogják, hogy tényleg igaz is, és hogy jól is van a gyerek. Mv.: - Lehet, hogy nem fog örülni doktor úr annak, amit kérdezek, azt mondjuk tehát, hogy ezek minden bizonnyal nem tünetek, mi az, ami esetleg tünet? Dr. Szamosfalvi Imre gyermekorvos: - A leghivalkodóbb ak vagy a legelsõdlegesebbek azok a béltünetek szoktak lenni a borreliosisnál, ez is az, ami a gyanúját fölkelti az embernek, és akkor jó, hogyha ez már fölkelti, mert ez az elsõk között szokott lenni, sajnos nincs mindegyik esetben meg. És jönnek az ízületi panaszok, az idegrendszeri panaszok, és az esetleges szívmegbetegedésre utaló tünetek azok sokkal késõbb jelentkeznek, és a nem kezelt esetekben jelentkeznek. Mv.: - Tehát a kezelt esetben biztos, hogy semmi olyan tünet nem jelentkezhet, amire a mama felkaphatja a fejét? Dr. Szamosfalvi Imre gyermekorvos: - A gyakorlat számára ezt biztosnak mondhatjuk. 
- Egy unokaöcsémrõl van szó, aki most nyolcéves iskolás, elsõs, és hát megállapították, hogy a szemivel probléma van, és adtak neki egy mínusz 1,5-ös szemüveget. Hallottam ilyet, hogy különbözõ szemtornákkal lehet javítani a szemen, én attól tartok, hogy ez a kisfiú örök életére szemüveges lesz, és hogy vajon lehetséges valami módszer, hogy javítani ezen a szemromláson? Mv.: - Merthogy azt mondták, hogy ez egy folyamatos romlás, vagy ez most megállt? - Hát igen, igen, ezelõtt két évvel még semmi nem volt, tehát akkor elvitte, és akkor nem mutattak ki semmit, és most hát 1,5-ös két év alatt az elég, elég nagy. Mv.: - És ezt tudják, hogy mi az oka ennek, hogy most romlik a szeme? - Hát mondjuk az édesanyjának is szemüvege van, de hát õneki 14 éves korától csak. Mv.: - De ezt mondták is a kisfiúnak, hogy innentõl kezdve folyamatosan, vagy... - Igen, igen, igen, igen, hogy folyamatosan kell, igen, tehát térszerû rövidlátása van, szóval mondjuk, de hát ezt tetszik tudni, hogy fokozódhat és romolhat, fõleg ebbe a korba n. Mv.: - És a kisfiút mennyire zavarja a szemüveg? - Hát az elején nagyon zavarta, aztán az édesanyja mondta, hogy meglátod, milyen jól fogsz látni mindent, meg nem tudom mi, és hát akkor most már megpróbálta elfogadni, de hát mondjuk mindig ha labdajáték van vagy bármi, akkor leveszi, mert hát még nem annyira rossz, hogy ne lássa azokat, hogy ne tudjon játszani, de hát... Mv.: - Kontaktlencsét nem próbálta? - Még nem, hát ezt szeretném, hogy van, valami más módszer nincsen, hallottam ilyen szemtornáról, csak hát nem vagyok jártas ezekben, hogy ebben a kis korban lehet valamit csinálni, van valami folyamat, hogy megállítani, tehát hogy ne romoljon tovább? Mv.: - Maradjunk még egyelõre az édesanyánál, akire utal itt a hallgató, a nagynéni - ha jól emlékszem -, hogy hát nem csoda, hogy a gyerek szemüvegessé vált, hiszen az édesanyjának is szemproblémái vannak, törvényszerû? Dr. Sényi Katalin gyermekszemész orvos: - Nem törvényszerû, nekem öt lányom van, abból négy rövidlátó lett, és egyiknek sem volt, egyikünknek sem volt szemüvege, se a férjemnek, sem senkinek. Mv.: - Tehát sem a papának, se az anyának, igen. Dr. Sényi Katalin gyermekszemész orvos: - Mai világban egyrészt a közeli munka hozza ki azt, hogy rövidlátóbbak lesznek, és még hamarabb lesznek rövidlátók a gyerekek, mint a szüleik, de valóban van egy genetikus hajlam is arra, hogy a lazább ízületek, így a szem is egy ízületnek számít, megnyúlnak egy picit a szemgolyónak a rostjai, és így rövidlátóvá válik. Azt kell mondanom, hogy kisfokú rövidlátás mínusz 4, mínusz 4,5 dioptriáig tart, valóban nem számít betegségnek, ez egy méretbeli differencia, amit korrigálni kell, ha látni akar, az a kérdés, hogy mennyit akar látni, és hogy hogyan éli meg ezt a problémát a szülõ, a nagynéni, a gyerek. Mv.: - Nagynéni tragikusan, én legalábbis így hallottam a hangjából, és mindenképpen valami más megoldást szeretne, például a szemtornát. Dr. Sényi Katalin gyermek szemész orvos: - A szemtorna átmeneti megoldásokat jelent valóban, mert hiszen mibõl áll a szemtorna? A szemnek a képességeit használja ki, a szemgolyó egyrészt képes alkalmazkodni, hogyha egészen beszûkítjük a pupillát egész tûhegynyire, ugye erõsen megvilágított helyen szûk is a pupilla, akkor nõ a mélységélesség, biztos mindenki tudja, hogy a fényképezõgép blendéjét hogyha egész picire vesszük, tizenhatosra, akkor nagyon éles képet tudunk készíteni végtelenbõl is meg akár 3-4 méterrõl is. Ezt a szem is képes megtenni, hogyha tûhegynyi a pupilla, akkor sokkal nagyobb a mélységélesség, ezért ki is találták a lyukszemüveget, a tésztaszûrõs szemüveget, amivel helyettesítik a rövidlátó hiányokat, de nem szüntetik meg azokat, csak éppen addig a z ideig, amíg fölveszi azt a lyukszemüveget, akkor kiélesedik a kép. De egy kisgyerekre nem tehetünk rá egy lyukszemüveget, mert akkor végképp nem tud focizni, mert hallottuk, hogy leveszi a szemüvegét a focizáshoz, le is veheti. Én ugyanazt tudom mondani, mint ahogy a gyerekrendelõben szoktam mondani a szülõknek, hogy amikor messzire kell nézni, akkor vegye föl, de amíg a leckéjét írja, nyugodtan leveheti a szemüveget, hiszen lát közelre szemüveg nélkül is, úgyis az õ növekedése fogja megválaszolni azt a kérdést, hogy lesz-e fokozottabb rövidlátás. Az, hogy két évvel ezelõtt nem mértünk rövidlátást, az még nem jelenti azt, hogy ez most egy progresszív, rosszindulatú rövidlátás, lehet egy egészen enyhe, kisfokú rövidlátás, ami mondjuk 10-14 éves korig fokozódhat, és utána megáll. Általában kislányoknál 14 éves korban megáll, kisfiúknál meg 16-17 éves korban, tehát a fiúk tovább nõnek, ugyanúgy, mint szemten..., mint a hossztengely, és ezért azt kell mondanom, hogy ezt könnyebben kéne megélni. Gondolom, az anyuka könnyen megélte, mert hiszen õ szemüveges, és a nagynéni pedig szeretne segíteni. Hát összességében vannak gyógymasszázsok, akupunktúra és egyéb tevékenységek, amelyek próbálják a szervezet tartalékenergiáit felszabadítani, vannak igazi indokok, mert hogyha a szem környékét masszírozzuk, akkor ott vérbõség keletkezik, és jobban tudja helyettesíteni, az alkalmazkodóképességével jobban tudja helyettesíteni azt a dioptriát, amit mérünk, de nem szûnik meg az ok, tehát ha este fáradt, akkor ugyanúgy nem látja a tévét szemüveg nélkül. Nem, nem kínoznám a gyereket olyan vizsgálatokkal és olyan kezelésekkel, amelyek fájdalmasak, létezik olyan jellegû talpmasszírozás-technika, amelyik fájdalmat okoz a gyereknek csak azért, hogy ne kelljen hordani azt a 1,5 dioptriás szemüveget. Úgy gondolom, hogy ez, ettõl óvakodni kell, tehát egy szülõnek mérlegelni kell azt, hogy milyen idõtöltéseket és milyen kínzásokat végez annak érdekében, hogy a gyereke ne legyen szemüveges, inkább fel kellene szabadítani abból a kisebbségi érzésbõl, ami kialakulhatott akkor, amikor megkapta a szemüveget. Azt tudom mondani, hogy nem baj, hogyha leveszi, az sem baj, hogyha rövid ideig nem hordja, ha látni akar, akkor úgyis föl fogja venni. Mv.: - Kolléganõm itt megkérdezi a kontaktlencsét, vajon gyerekek esetében ez használható? Dr. Sényi Katalin gyermekszemész orvos: - Vannak bizonyos korok, például 6-8 éves kor, amikor túl korai még a kontaktlencse. Mv.: - Mert nem tudja kezelni a gyerek, nem tud bánni vele? Dr. Sényi Katalin gyermekszemész orvos: - Mert nem tartja tisztán a kezét, de már önálló, már elvárná a szülõ, hogy õ maga tegye be, már minthogy a gyerek saját maga tegye be, de még a körmét sem tudja rendesen levágni, több a veszélye, mint az öröme. Valóban létezik olyan rövidlátás, hogy az egyik szem nagy rövidlátó, a másik pedig nulla, és nagy a különbség a kettõ között, és akkor jobban tudjuk kezelni kontaktlencsével, ez elég hamar kiderül, még óvodáskorban, olyankor elõfordult már az, hogy a gyerek megkapta a kontaktlencsét a szülõi felügyelettel, de ez a szülõtõl sokkal több odafigyelést igényel, a szülõnek kell reggel betenni, délután kivenni, megfigyelni, hogy a szemen van-e valami sérülés, mert nem szaladgálhat naponta szemorvoshoz, ezért egyelõre átlagban azt tudom javasolni, hogyha lehet, ne a kontaktlencse legyen a megoldás. Mv.: - De alkalmilag lehet ezt viselni? Dr. Sényi Katalin gyermekszemész orvos: - Rövid ideig, például fellépésre, például amikor népi táncol valaki, és kicsi gyereknél, korcsolyázik, nyugodtan fölveheti a kontaktlencsét arra az egy-két órára, van olyan gyerekünk, aki dioptriás úszószemüveggel versenyez, tehát van rá megoldás, meg lehet találni a megoldást. - Jó napot kívánok! Én H né vagyok Sopronból, én szeretnék ezzel az elõzõ riporttal kapcsolatban reagálni, a szemüveggel, szemüveges kisfiúval kapcsolatban. Mv.: - Hallgatom. - Az én kisfiam most 14 éves, és gyakorlatilag a pici kora óta hordom szemészhez /?/, mert a férjem és én is szemüvegesek vagyunk, és a kislányn ak kancsalsága volt gyerekkorában, már nyolchónapos korában szemüveget kapott, a kisfiúnak mindig azt mondta a doktornõ, hogy õ a sasszemû a családban. Másodikos általános iskolás volt, amikor kiderült, hogy hát kezdett fájni a feje, és így jutottunk el újra a szemészhez, és akkor olyan 1,5 dioptriás szemüveget kapott, rövidlátó lett, és akkor mondta a doktornõ, hogy olyan típusú, ugyanaz a doktornõ, aki azt mondta, hogy sasszemû. Mv.: - Értem. - Tehát ez fokozatosan alakult ki, és azt mondta, hogy sajnos úgy tûnik, hogy egészen 7, mínusz 7 dioptriáig fog romlani a gyerek szeme... Mv.: - És... - ...és ez tényleg így van, hogy most már 5,5-nél tartunk, és szinte évrõl évre egy-egy dioptriát romlik. Mv.: - Értem. - Tehát ennél a kisfiúnál is könnyen lehet, hogy ez tényleg így évek alatt, mikor hát itt is hallottuk, hogy iskolás volt... Mv.: - Persze. - ...mikor aztán odakerült, szóval addigra alakult ez ki, ezt a saját példánkon tudom... Mv.: - Igen. - ...már bizonyítani, mert nálunk is ez volt, tényleg másodikos korába mondta a doktornõ, amikor 1,5-es dioptriát állapítottak meg, hogy ez bizony így le fog romlani. Most 14 éves, és 5,5-nél tartunk. Mv.: - Tehát egy örökletes dologról van szó. - Hát ez egy örökletes dolog, amit az apósom megjósolt nekünk, mind a ketten rövidlátók vagyunk, férjem 3,5-es mínusz, és 1,5-es, hogy jobban tennénk, ha nem házasodnánk össze, mert a gyerek biztos, hogy rövidlátó lesz, és mind a két gyerekünk a z. Mv.: - De azért nem bánták meg! - Nem, nem, nem, szó sincs róla. Hát szemüvegesek, hát végül is vagy megmûtteti majd magát 18 éves korában, ezt lehetséges esetleg tenni, hát ha majd õ akarja.
- Hát sajnos nem Önhöz kellene fordulnom, de nem tudom, hogy kihez fordulhatnék, a fiam elsõfokú sorozásra kellene, hogy menjen, és nem akar elmenni. Nem elõször van már egyébként elsõfokú sorozásra behíva, nem szeretne katona lenni. Mv.: - Mennyi idõs a fiú? - 23 éves. Mv.: - Értem. Végzett valami felsõfokú tanintézetet, azért... - Sajnos nem, szóval nem most kezdõdtek a bajok, mert nem vittem õt el pszichológushoz, azt hittem, hogy majd megoldódnak a problémák. Mv.: - Értem. És mi a tulajdonképpeni probléma? - Hát az egész életünk tulajdonképpen. Mv.: - Igen? - Amikor elõször volt sorozáson, akkor azt állapították meg, hogy enyhén - hogy is mondják - infantilis, tehát akkor õ ugye elment akkor az egyszer a pszichológushoz, de többet nem ment, úgyhogy nem is tudom én õt úgy elküldeni, mert nem fogad úgy szót. Mv.: - 23 éves, azt mondja, és mit csinál, dolgozik a fiú? - Nem dolgozik sajnos. Mv.: - Hanem mit csinál, otthon van? - Otthon van, igen, itthon van. Mv.: - És mivel telik a napja? - Hát éjszaka tévézik, nappal alszik, aztán délután fölkel, tévét néz, csavarog egy kicsit, aztán megint újra kezdõdik az egész. Mv.: - Középiskolát elvégezte? - Nem végezte el sajnos a szakmunkásképzõt, ... megbukott, és itt nem folytatták azt a szakközépiskol át, illetve hát azt a szakmát, csak Pesten tanulhatott tovább, ott pedig abbahagyta, nem akart olyan messzire járni, sajnos gyenge voltam a nevelésében. Mv.: - És soha életében nem dolgozott a fiú? - Hát 23 éves és körülbelül három hónapot dolgozott. Mv.: - Azt Ön is látja ugye, hogy a dolog nincs rendben? - Persze, hát hogyne látnám. Mv.: - Látja, látja. - Igen, de hát szóval most tulajdonképpen ugye ez egy, megint egy fordulópont... Mv.: - Igen. - ...mert a munkaügyibe n is volt már egy párszor, de nem tudom elküldeni, és nem tudom elküldeni se szép szóval, se csúnyán dolgozni sem. Mv.: - Igen. - Azt szokta õ egyébként mondani, hogy ne veszekedjek vele, hanem teremtsem meg a nyugodt körülményeket, és hogyha az megvan, akkor hajlandó õ valamit csinálni. Mv.: - Egyetlen gyerek? - Nem. Mv.: - Nem. - Két évvel idõsebb lánytestvére van. Mv.: - És azzal minden rendben? - Igen. Mv.: - És az nem tud magának segíteni? - Sajnos nem, õ valamennyire már, szóval õneki van egy ellenérzése a fiúval kapcsolatba, õ kislány, ugye hogy miért hagyja ennyire el magát, talán ez is volt a rossz, hogy õ ugyanabba az iskolába járt, nem volt õ buta kisgyerek, csak a kislány nagyon jó tanuló volt, és hát talán egy kicsit kevésbé fogták szigorúan az iskolába n is. Mv.: - Vagy pedig nyomasztotta a fiút, hogy... - Az is lehet igen. Mv.: - ...hogy egy ilyen testvér. - Igen. Mv.: - És a férje hogy látja ezt a problémát, a gyerek apja? - Hát sajnos õrá nem lehet számítani, nagyon rendes ember egyébként, de abszolút nem tud a gyerekkel bánni. Mv.: - Tehát õ is gyenge, vagy õ túl kemény? - Nem, gyenge, gyenge, gyenge, mert például amikor azt mondom neki, hogy hát miért nem foglalkozol a Balázzsal, hát egyébként hogyha õ kérné, akkor szívesen segítene neki, de énnekem, szóval énrám elvileg nem hallgat. Nem vagyunk olyan rossz viszonyban, azért, mert tudom, hogy az se hoz semmi jót... Mv.: - Igen. - ...a kapcsolatunkba n, de viszont szóval valamennyire hallgat rám, de nem, az apjára jobban hallgatna... Mv.: - Igen. - ...hogyha õ úgy szólna hozzá, vagy a segítségét kérné például munkába n, de az apja azt mondja, hogy õt se tanította az apja, mégis tudja, szóval õrá így nem számíthatok sajnos. Mv.: - Halk, fedett hangon beszélt végig ez az asszony, gondolom, a fiú, mint oly sok más napon, ezen a napon is aludt a másik szobában . Én úgy érzem, hogy nagyon egyedül van ez az édesanya. Dr. Sallai János pszichológus: - Ebben a családban félek, hogy többen vannak egyedül. Az egyik, ami vezérfonal minden ilyen problémánál, hogy mit hajlandó a gyerek tenni, tehát most lehetünk szépek, okosak, de nem megy, ha õ nem akar, tehát õ nem akar pszichológushoz menni, igazából nem akar változni, õ tulajdonképpen semmit se akar, hanem más csináljon, ahogy utalt rá azt hiszem, az anyuka teremtse meg, vagy nem tudom a családba n a nyugodt körülményeket. Ez kényelmes dolog, most nem tudjuk, milyenek ezek a körülmények, hogy ez tényleg nem jó körülmények, vagy csak õneki kifogás, vagy õ úgy éli meg, hogy ez nem egy jó körülmény, akár lázadásként is élhetjük meg, hogy ebben a családban nektek én nem teljesítek semmit, kerül, amibe kerül. Most ezt azért támogatja kicsit, van egy bezzeg nõvér, ami igen rosszat szokott tenni, pláne egy iskolába járnak, s néha sajnos a tanárok is elkövetik azt a hibát, hogy emlegetik a gyengébbnek, hogy bezzeg a bátyád, nõvéred satöbbi, tehát ez a dolog szintén rontja az esélyeit, s az a baj, hogyha a végén elhiszi, hogy õ egy ilyen másodosztályú, és akkor úgy kezd viselkedni, olyan úgyse lehetek, mint a nõvér, olyan jó nem, mert ez már foglalt hely különben is, hát akkor nekem marad ez a bolond gyerek, problémás gyerek, aminek meg az az elõnye, hogy ezzel foglalkozni kell, tehát... Mv.: - De gondolom, hogy neki nem jó azért, hát nem lehet boldog, nem lehet elégedett ebben az állapotban, nem tudom elképzelni, akkor miért nem próbál változtatni? Dr. Sallai János pszichológus: - Hát itt az« anyuka - mint kiderült - úgy tûnik, kényeztetve volt, valószínû ez volt a kisebbik és fiúgyerek, és nyilván nem követelt valamennyit. Na de akkor menjünk tovább, a szereptanulás, hát honnan tanulja ez a fiúgyerek meg, hogy mit kéne neki, és hogy néz ki egy férfiú viselkedés, hogyha ez az apuka tulajdonképp elhárítja, hát kihez igazodjak, kihez lehet menni, úgy tûnik, hogy nincs kivel beszélgetnie, mert anyukára nem hallgat, apuka lerázza, hát a nõvérrel lehetne esetleg, de... Mv.: - A nõvér is mintha hárítaná ezt az egész problémát! Dr. Sallai János pszichológus: - De az is nyilván hárítja, tehát végül is egy családban, nem is olyan picikében négyen legalább vannak, ott áll egyedül gondjaival. Hát most hogy nem megy pszichológushoz, valószínû ugye, hogy nem a pszichológusnak kéne segíteni, hanem õ otthon szeretné, hogyha ez mûködne. Na most ehhez hozzá kell tenni még, hogy a férfiak és fiúk általában nem tolonganak pszichológushoz menni, inkább belepusztul, utolsó töltényig, de majd megoldja, ez lehet, hogy nem megy. Mv.: - Jó, most az egyszer persze el fog menni, mert sor kerül a sorozáson egyfajta vizsgálatra... Dr. Sallai János pszichológus: - Ahol ül egy pszichológus is újabban már a sorozáson, tehát hogy õ észrevesz-e valamit, és hogy õ ezzel mit tud tenni, de azt se lehet tudni, hogy ennek a gyereknek mi tenne jót, egy kis fegyelmezett helyre beviszik, vagy pedig elengedik, és gyenge bánásmód, szóval valami finomat akarnak neki, nem tudom megmondani, mind a kettõt lehet, hogy bejönne, de... Mv.: - Az elsõnek azért van kockázata, belátom, a másodiknak is. Dr. Sallai János pszichológus: - Mind a kettõnek van. Mv.: - Mi csak arról tudunk persze beszélni mondjuk, hogy ez a fiú otthon marad, az a kép, amelyet felvázolt, számomra elég vigasztalannak tûnik, mégis hogy lehetne itt valamiféle változást elõidézni? Dr. Sallai János pszichológus: - Rejtett kérdés, az van, hogy lehet-e egy 23 éves fiút, egyáltalán gyereket nevelni, hát nem akarok pánikot kelteni, de már nem nagyon . 16-7 év után egyre inkább vizsgázik a korábbi elültetett magunk, tehát ezzel a gyerekkel már igazából felnõttnek kell tekinteni, noha - mint mondta anyuka - infantilis, hát a viselkedése tényleg nem az, aki felelõsen saját életét viszi, hanem aki hárítja a dolgokat, és mindenki hibás, csak én nem vagyok. Na most mit lehetne csinálni? Hát én azért az apukával gondolom, elbeszélgetnék. Mv.: - Tehát az apát látja itt megragadható pontnak? Dr. Sallai János pszichológus: - Az apát kellene, hátha nem annyira elhárító, mint ahogy így úgy tûnt belõle, mert... Mv.: - Csak, talán csak tehetetlen. Dr. Sallai János pszichológus: - Tehetetlen, lelkiismeret is furdalja, de valahogy nem tudja, s nem tudjuk, az anyuka is mennyit szidja az apukát is, és akkor a papa is elvonul ilyen oldalágon remetéskedni. Még csak az sincs meg, hogy valamilyen koalíciók, egységfrontok legyenek, nemigen segítenek itten egymásnak, tehát mindenki a maga életét éli, és örüljünk, hogy nem mi vagyunk a problémásak, hanem az a nagyfiú. Mv.: - Azt mondja, hogy a korábban elvetett magok kelnek már ki ilyenkor . Nagyon nehéz persze visszakövetkeztetni, de talán hol kellett volna ezt a problémát, vagy hol lehetett volna ezt a problémát megelõzni, ha nem közös iskolába jár a két gyerek? Dr. Sallai János pszichológus: - Az biztos jót tett volna, én is általában azt szoktam mondani, hogy vigyék különbe. Na most valószínû, hogy valami határozott követelés hiányzik ebbõl a nulla napos kortól, ilyenkor elgondolkozik az ember végül is a házasságán is, mert minden nevelésünk, mindennek alapja, hogy mire építettük a házat, most már hogy mit lehet tenni, az, az egy kicsit van kezünkben. Egyet nem lehet, ami ilyenkor kísértés az embernek, ilyen, hogy vagy-vagy, vedd a holmidat, szevasz, keménykedni hirtelenjében, azt nyilván nem lehet. Valami határozottságot föl lehetne venni, hogy munkát keressünk együtt, de akkor tulajdonképpen együtt kéne, s akkor hátha van sikerélménye, hogy meg tudok élni, hát megy ez nekem, tehát valahol sikerélménynek kéne lenni, mert hát kudarcélménye sok lehetett a gyereknek, hát megbukott, kibukott a szakmunkásképzõbõl is, el kéne hitetni vele, hogy õ azért egy értékes ember. Attól tartok, hogy eléggé negatív énképe lehet, tehát benne elültették, hogy ezt se tudod, azt se csináltad, ezt elrontottad, már megint nem, meg lustálkodsz, folyton tévét nézel, ragozhatom, na most ebbõl kialakul a gyerekben, hát addig mondjuk, míg elhiszi, hogy hát én egy ilyen selejtes, ilyen másodosztályú termék vagyok, s akkor úgy kell viselkedjek, ahogy egy másodosztályú termék. Mv.: - Szóval segítsük õt munkához esetleg. Dr. Sallai János pszichológus: - Például munkához igen, ahol nem a kudarc garantált, és lehetõleg férfi fõnökhöz ..., akinek szimpatikus némiképp ez a gyerek, hátha el tudnak beszélgetni, és a gyerek hallgat rá, követi, és az õ kedvéért már elkezd ott maradni, csinálni, ez nagyon szép lenne, egy varázslatos ember, vannak ilyenek, csakhogy meg kéne találni!
|
