Szüléstörténet:
Az utolsó vizsgálat:
04.30-án, kedden voltam a betöltött 37 hetes (utolsó) CTG vizsgálaton a kórházban.
Előtte éjjel alig aludtam, fáradtan és idegesen mentem, mint máskor is...
Felértem a szülőszobára, ahol a pocakomra helyezték az érzékelőket.
Pont az órával szemben ültem, és miközben rendszeresen görcsöltem, így vettem észre, hogy 5, illetve 2-3 perces fájásaim lettek.
Húha, gondoltam ennek fele se tréfa, és mivel a gép is jelezte, ott akartak rögtön fogni.
Mondtam, hogy még nem érek rá szülni, rengeteg elintéznivalóm van, és lelkileg is időre volt szükségem, hogy felkészüljek a NAGY NAPRA...
Arról nem is beszélve, hogy szerettem volna, ha Lénárd -a megbeszéltek szerint- májusban jön a világra...
Mire letotyogtam az orvosomhoz, hát hogy is mondjam, szóval nem volt őszinte a mosolyom (ha volt egyáltalán ilyen...).
Megbeszéltük, hogy ha minden jól megy, akkor csütörtökön lesz a császár, tovább nem kockáztathatunk, mert az előző műtét hege már nagyon el volt vékonyodva, ami a fájásoktól bármikor megrepedhet. Ezen kívül ugye még a lepény tapadási rendellenessége is fenyegetett, ami miatt az előző terhességemnél majdnem kivették a méhemet.
Délután vissza kelett még telefonálnom az orvosomnak, hogy hogy vagyok.
Persze addigra összeszedtem magam, és mivel rosszabbodást nem tapasztaltam, "megkaptam" még a csütörtök reggelig hátralévő időt...
Az utolsó másfél nap:
Fogamat összeszorítva, amit lehetett ülve: pl. vasalás, pakolás, de minden fontos dolgot elintéztem, persze aludni már szinte semmit nem tudtam az izgalomtól, számoltam visszafelé az órákat...
Mondjuk 30-án 23 órakor kicsit megnyugodtam, hogy ha minden igaz, már kihúzzuk májusig...
Szerdán este eljött Anyukám Olimra vigyázni.
Mindeközben persze folyamatosan görcsöltem.
A szülés:
05.02-án reggel 07 órakor volt jelenésünk a szülőszobán.
Telt ház fogadott, ahogy kedden is, a vizsgálatkor.
Olyannyira nem volt hely, hogy az előkészítést (branül bekötése, infúziók, gyógyszerek) a szülőszobák közös előterében kaptam meg, sőt a műtőskocsira is ott kellett felfeküdnöm, némi takarással szerencsére...
Elsőként kerültem be a műtőbe, na akkor már rettenetesen izgultam...
Először megkaptam a gerincérzéstelenítés előtti érzéstelenítőt, ami sajna nem hatott (kezdő csinálta, köszi így utólag is!)...
Így a gerincszuri fájt, de szerencsére hamar túl voltam rajta...
Ezután gyorsan lefektettek, és mivel nem volt idejük, azonnal megkezdték az alsótestem fertőtlenítését, pedig még nem zsibbadtam el. Ez eléggé fájt, kicsit tekeregtem, de rajtam kívül ezt senki nem vette zokon (sajnos)...
Lénárd valószínűleg érezte hogy szenvedek, mert a műtősnők szerint (akik velem ellentétben látták a hasamat) össze-vissza ugrált a pocakomban...
Az anesztesek azt mondták, hogy valószínűleg érzi, hogy most mi fog következni...
Miután hatott az érzéstelenítő, a műtét már zökkenőmentesen zajlott.
Lénárdot pár perc múlva kiemelték a hasamból, pontosan 08 óra 48 perckor, aki abban a pillanatban hangos oázással köszöntötte a Nagyvilágot!!!
Az orvosom pedig elképedve annyit mondott Rá, hogy: hatalmas!
Ekkor könnyekig hatódtam, ezt a pillanatot már nagyon régen vártam, és rögtön tudtam, hogy mostantól KÉTGYERMEKES ÉDESANYA lettem, amivel együtt egy újabb kis életért lettem felelős, és már minden rendben van Vele is!...
A szememmel követtem ahogy Lénárdot átvitték a szomszédos helyiségbe, ahol egy ablakon keresztül láttam amint megvizsgálták, és egy lepedőbe csavarták, Ő persze végig hangosan oázott.
Ezután hozták vissza hozzám az első puszira, sőt simire, mert a jobb kezemet végül nem is kötözték le.
Nagyon jó érzés volt Őt végre érezni, szagolni, és beszélni HOZZÁ... Köszöntöttem, majd nagyon megdícsértem, hogy ilyen ügyesen megszületett!!!
Ő közben nyitogatta a kis szemeit, és nézett, figyelte amit mondok Neki, életem egyik legszebb pillanatai voltak ezek!!!
Pár perc után persze elvitték Lénárdot fürdeni, méricskélni, ahol találkozhatott élete másik legfontosabb szereplőjével, az Édesapjával!...
A pocakomon persze közben dolgoztak, vágtak, varrtak, amit kellett...
Végül a kb. egyórás műtét után kitoltak, ahol az előtérben láttam ahogy a Férjem karján piheg Lénárd, és nagyon meghittem "beszélgettek", na ezt a pillanatot sem felejtem el soha ameddig élek!
Szinte észre sem vették hogy "jövök"...
Ezek voltak az első NAGY PILLANATOK a mi kis közös életünkben...
A műtét után:
Az első két nap nagyon nehéz volt, pedig nem vagyok az a magát elhagyó típus...
Sajnos azt csak ott tudtam meg, hogy minden rákövetkező császár nehezebb az előzőnél, és ez nálam is így volt...
De péntek estétől, miután az utolsó méhösszehúzó oxytocin injekciót beadták, elkezdtem végre javulni, és ez azóta is tart.
Amint kiengedték Lénárdot a melegítő inkubátorból, végre odahozta a Férjem.
Kicsit gyűrött volt, mint egy kis kínai úgy nézett ki, az orrocskáját pedig elnyomta a pocakomban...
Nagyon jó érzés volt végre a szobámban lenni hármasban!
Egy kis nehézség adódott persze az első napokban, sajnos Lénárd sem tudott szopizni, ahogy annak idején Olim sem, Olinak egy évig fejtem a tejet...
Az akadály anatómiai eredetű, mindkettőnkben van "hiba", Neki kicsi a szája (nálunk ez genetikus), így nem tudja elég nagyra tátani...
Nagyon készültem a szoptatásra, felszerelkeztem új elektromos mellszívóval, krémekkel, bimbóvédővel, de hamar be kellett látnom, hogy ez nem fog menni... És mivel már Olim is része az életemnek, most nem lett volna időm a kizárólagos fejésre, így Lénárd tápszeres baba lett.
Ezt nagy kudarcként éltem meg, de racionálisan be kell látnom, hogy így lesz a legjobb...
Első találkozás a TESÓVAL:
Előre úgy terveztem, hogy Olim majd minden nap bejön hozzám, de a műtét után olyan gyenge voltam, hogy erre gondolni sem mertem, nem akartam hogy Oli megijedjen ha ilyen "betegen" lát.
Így végül vasárnap jöttek be az Apjával és Nagyival.
Oli ahogy belépett, és meglátta Tesót, rögtön odaszaladt hozzá és megsimogatta, mi pedig gyorsan lefényképeztük...
Nagyon tetszett Neki Lénárd, sőt a látogatás végeztével haza akarta vinni, illetve mivel pont a játszótérre mentek, oda...
És a képek:
Utolsó pocakos kép, Lénárd még "becsomagolva":
Lénárd megszületett, "Kicsi Kínai":
Oli és Lénárd első találkozása:
