Ma reggelre rájöttem, hogy hülye vagyok, és hülye vagyok.
Csak így, önkritikusan. Elõször is azt hiszem, valami misztikus módon olvassa a fiam, amiket én itt összehordok. Ugyanis az éjjel úgy döntött, hogy ha annyira szeretem dajkálni õt, akkor most aztán boldoggá tesz.
Mondjuk hiba is volt 6-ig hagyni aludni, de egyszerûen nem tûnt fel, hogy már annyi az idõ. Naná, hogy 8 órakor minden volt, csak álmos nem. Egy teljes órán át dajkáltam, halálra zsibbadtam, leszakadt a karom, minden volt már, csak hû, de finom nem. Mikor már a végkimerülés és kiborulás környékezett, akkor átvette az Apja. Erre nekiállt a gyerek üvölteni, mint akit ölnek. Mondjuk nincs is hozzászokva, hogy az Apja altassa... Végül álomba sírta-hisztizte magát, de 20 perc múlva újra üvöltött. Akkor újra eldajkáltam, és végre a szokásos 15-20 perc alatt szépen elaludt... 15-20 percre... Hajnali fél3ig bírtam, akkor kidõltem. Laci átvette a frontot, bement a gyerkõchöz, és úgy elaltatta, hogy reggelig egy kukkja se volt. Szóval elég egyértelmû, hogy az egész cirkusz arról szólt, hogy anyát akarok, ide a fejem alá. Ez persze rendkívül megtisztelõ, de azért ami sok, az sok. Szóval kezdem felülvizsgálni az "Aludj jól gyermekem"-rõl alkotott véleményemet. A másik, amire az éjjel jöttem rá, az meg az, hogy én itt úgy gondolkozom a gyermekmegõrzõs tornázóhelyekrõl, mintha az tuti megoldás lenne. Közben meg a hétvégén fordult elõ elõször, hogy Lacikát otthagytam, a jól ismert és szeretett nagyszüleivel, akik egyfolytában az õ édes kicsi popsiját nyaldosták a távollétemben, mégis halálra aggódtam magam. Nem is értem, hogyan képzeltem, hogy odamegyek, bedobom a gyereket a megõrzõbe, mint egy csomagot, õ meg majd szépen megvár ott, amíg gyönyörûre tornázom magam.
Megyek, adok neki reggelit, aztán elolvasom, miket írtatok az éjjel. Áll az etetõszék mellett, és jelentõségteljes nyam-nyam hangokat hallat...
Imádom, és az agyamra megy... BMárti
)) Hát ez a gyermek, akinek a nagykönyv szerint már régen és okosan át kéne aludni az éjszakát, egyszercsak felsírt. Mit felsírt, az egész ház remegett! Még szerencse, hogy apjának volt némi ereje átevickélni a gyerekszobába, így minimális cicizés után - bár a végére már én is aludtam - Máté ismét álomba szenderedett. Azóta kis nyöszikkel tarkított éjszaka után még alszik. De hogy Sára mikor feküdt be mellém? Azt nem tudom, hogy minek görcsölünk este az altatással, ha reggelre az összes gyerekünk a mi ágyunkban ébred? 
De rögtön hozzátette: azért aludjunk rá még egyet... Szóval, lehet, hogy a mi Antóniánk kisfiú lesz? 
