Szilcsi! Eddig is volt dackorszak, de nem ennyire keményen. Csak most több mint egy hónapja egész nap együtt vagyunk reggeltől estig, mert amíg nincs meg a műtét, nem mehet oviba, gyerektársaságba. Nehogy elkapjon valamit. Így viszont legfeljebb a boltig jutunk el vagy ügyintézni, más élmény nem éri. Játszunk sokat, igyekszem, kitalálok mindenfélét, tojást festünk, rajzolunk, puzzle, foci, kosárlabda, kertrendezés, versek meg persze rajzfilm is, időnként számítógép és anyám tyúkja, de ezt mindig egyedül velem kell neki. Az oviban meg ott egy halom gyerek, óvőnők, séták, kert, csúszda, közös ebéd, mindig új élmények, biztos, hogy hiányzik neki. Meg tény, hogy le is dőlök azért többet, de muszáj. Pár hét múlva már jobban leszek, akkor ez nem fog kelleni. Ja, és délelőtt egy órát minimu egyedül kell játszania, mert ebédet kell főznöm, most ugye nem bent eszik. Sokszor bevonom, de nem mindenbe lehet azért. Szerencsére most jobb az idő, többet tudunk kint lenni, de a múlt héten vagy két hete még esett is, itt punnyadtunk bent. Az apja pedig este 8 előtt nemigen ér haza.
Ebből a szempontból szerencsésebb lenne a korábbi, eredeti időpont, de akkor én nem mehetnénk be vele a kórházba, mert egy nappal előbb lenne a korionbiopszia, és feküdnöm kell. Vetélési veszély van, nem szabad kockáztatni. De szétszakadni se bírok

Ő viszont kicsi még nagyon, és bármennyire kekec velem mostanában, azért kellek neki nagyon.
Ha plusz három hetet még itthon tartom a későbbi időpontig, az irtó sok mindenkinek, de ott lehetnék.... nemtom.