Jó hosszú lett
Sziasztok,
összeszedtem gondolatomat.
Szóval, ott a vajúdóba nekem nem volt megható, meg szép a szülés. Most már azt mondom, hogy voltak jó pillanatok, de ez inkább azért, mert az Uram mellettem állt végig, és hogy is mondjam jobban szeretem, mint valaha.
Éjfél körül kezdődtek a fájások, azt hittem jóslók, nem is szóltam az uramnak, aztán csak nem múltak, és már elég erősek is voltak. Mikor már 2 percenként fájtam, akkor mondtam az Uramnak, hogy lezuhizok, hajat mosok, azt megyünk. Na hajmosás közben már kapaszkodtam néha, de nem volt annyira vészes utólag belegondolva.
Bementünk a kórházba, valahogy nem akarták elhinni, hogy vajúdok, rám kötötték az NST-t, arra azt mondta jó jó, de megvizsgál mennyire vagyok nyitott, na 6 cm voltam, erre megörült, ooooh ez király könnyű lesz. Na ezt elhittem a nőnek
Hajnali 6-ra már 8 cm voltam, nagyon megörültünk, és 8-kor volt a váltás akkor 9 cm. Mondta is 2 órán belül szerinte szülünk, de átad a másik szülésznőnek. És megkérdezte kérek-e epit, na életem legnagyobb baklövése volt, nem kértem, mert én király csaj vagyok, meg csak 2 óra, ez kircsi lesz így.
Na reggel 8-tól jött a fekete leves. Vártuk, hogy megrepedjen a burok, feszt piszkálta a szülésznő, de nem csak nem. Azt hittem bepisilek a fájdalomtól mikor ezt csinálta, de akkor még nem tudtam, hogy van ennél rosszabb, fájdalmasabb vizsgálat is
Itt már nagyon fájtam, és nem tágultam, kész mondom... Repesszék már meg azt a hülye burkot, szenvedtünk órákat. Már nem tudom mikor, de órák múlva tudta megrepeszteni, na azt hittem innentől gyors lesz, de ezután jött a java. Az volt a rossz, hogy mindig azt gondoltam na ez a csúcs, de mindig jött valami rosszabb, meg fájdalmasabb.
Már itt kezdtem mondani, hogy nem bírom, de csak nem tágultam 1 centit még, pedig már a szülésznő tágított, na ez volt a köv. pont mikor azt mondtam nekem ebből elég, és a vizsgálat közben már hangosan nyögtem... Pedig azt hittem én soha nem fogok ilyet.
Aztán jött az utolsó 3-4 óra a legdurvább rész. Jöttek a burok repesztés után a tolófájások, de nem tolhattam, el kellett szuszognom, ez kb 1,5 órán át, hogy táguljak, mert azt mondta a szülésznő, ha így tolok, akkor baja lehet a gyereknek. Na ebben a tudatban próbáltam nem tolni, de azt hittem összesz@rom magam. Uram itt sokat segített, látta már nem bírom meg hallotta is, mert már tényleg nyögtem hangosan, kicsit furi is. Itt nézte az NST a férjem, és mondta mikor jön a fájás, mikor van csúcson, mikor megy el, amit nyilván én is tudtam, mégis nagyon segített. Az volt ebbe az igazán nehéz, hogy két fájás között szinte semmi időm nem volt pihenni, és a szuszogás annyira lefárasztott, hogy a végére alig bírtam.
Komolyan azt hittem nem fogom tudni kitolni, ha így folytatom. Aztán jött a szülésznő, hogy ez így nem lesz jó, 76 körüli fájásaim vannak, és ez nem elég, ad oxitocint, csak azt nem értem miért nem 2 órával, vagy jó sok órával hamarabb... na mindegy, beadta, akkor azt hittem a falat kaparom, 100-as tolófájások, nem tolhattam. Jött egy másik szülésznő na nála már tolhattam, de csak kicsit, nem nagyon, így tágítottam magam, mert még mindig 9 centire voltam nyitva. Ez a visszafogott tolás kicsit jobb volt, mint a visszatartás, de így is szörnyű volt. Ez már nem tudom mennyi ideig tartott... nem emlékszek. Aztán végre valahára kitágultam 10 centire, juhéééééj. na akkor megvizsgáltak, azt hittem belehalok, ez a vizsgálat már szinte az elviselhetetlen kategória volt, kapaszkodtam az ágy karfájába és gyakorlatilag üvöltöttem.
Még nem jött a nődoki, szóval tök mindegy ki az itt is, a szülésznő csinál mindent, a szülésznő mondta na akkor nyomhatok, persze marha bénán csináltam, én is tudom most már, akkor kiment, nekem meg azt mondta ha gondolom nyomjak.... na akkor már készen voltam, lelkileg fizikailag iszonyatosan fájt, ez meg itt azt mondja, csináljak azt amit akarok, hát kész, nem is tudtam hogy kell, és senkit nem izgatott. Kis idő után már feltették a lábam a kengyelbe, mondta mit csináljak és hogy toljak. Iszonyatos fáradt voltam, akkor már élesbe ment a játék. Akkor már üvöltöttem mind a fájdalomtól, az erőlködéstől, a kíntól, hogy jöjjön már ki az a gyerek, hát nem hiszem el. Ez a tolás dolog eltartott Uram szerint kb 20 percig, én azt hittem maga az örökkévalóság. és mikor az utolsókat kellett tolni, az nagyon fájt, nem volt gátmetszés, próbált tágítani a dokinő, de persze repedtem azért egy kicsit. Az volt a nehéz, hogy volt a tolófájás, közben tolnom kellett, ami jobb érzés volt, mint elszuszogni, de közben meg fájt lent a hüvelyemnél minden, ahogy jött ki a gyerek, éreztem ahogy repedek huuuuh….. leírhatatlan. Egyfolytában azt mondták, hogy igen át kell esnem azon a fájdalmon, ahogy kijön, úgyhogy ne tartsam vissza, annak meg kell történnie, én minden egyes tolásnál azt hittem már átestem, de csak nem, csak nem. Mire a csúcspont jött, na akkor értettem meg mi az a fájdalom, és kibukkant a világ legszebb csodája.

Üvöltött persze. elvitték 1 percre, megmosdatták, aztán megkaptam, Szopizott egyből, az Uram bőgött, én bőgtem, de nem tudtam eldönteni, hogy a gyönyörűségtől, vagy a megkönnyebbüléstől... Kijött a placenta is, az piskóta volt, az előzőekhez képest. Aztán összevarrt a dokinő, állítólag 1 nagy öltésem van, kaptam fájdalom csillapítást, az nem fájt. És persze i-re a pont, mikor a szülésznő kinyomta belőlem a maradék cuccot, ami a méhemben maradt, na erre nem számítottam, akkor már azt mondtam én ezt soha többé (persze azóta gondolkodok már hátha mégis), na ez úgy történt, hogy nyomta kézzel a méhem, plussz rám térdelt, és szó szerint kinyomta belőlem a szusszt, mindezt 2-3-szor. és közben mondja engedjem el magam :S Majdnem letörtem az ágy karfáját ismét :s Na ezután kellett pisilnem, és ilyen sima irrigálóval sima vízzel megmostak, de olyat ugrottam mikor megláttam (nem tudom mit hittem mi következik, de biztos voltam, hogy valami rossz, hát nem, ez csak sima mosakodás volt) na ez nem fájt

. Kb ennyi. Akkor ott sokszor hittem azt, hogy vége én ezt nem bírom, inkább császár, persze nem mondtam ki, de már vártam, hogy így jönnek be. Feszt nem jöttek, de már nem bánom, így volt ez kerek. Már kezd szépülni bennem a dolog, de még nem szép koránt sem. Rossz embernek tartottam, és tartom is magam, mert közben nem tudtam arra koncentrálni, hogy de itt fogom tartani a világ legnagyobb csodáját, csak arra gondoltam, hogy mikor lesz már ennek az egész rémálomnak VÉGE. De büszke vagyok magamra, végig csináltam, az Uram nagyon sokat segített, főleg a kitolásnál, nélküle nem ment volna. És egyáltalán nem zavarta, hogy vér van, hogy csúnyaságok vannak, hogy így lát... Hozzá kell tennem, ő nagyon irtózik ezektől a dolgoktól. A mai napig mindent megcsinál, egy szavam nem lehet rá. Szó nélkül! Azt hiszem jó választás volt
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nekem nehezebb volt, mint bárkinek, sőőőőt valahogy úgy érzem én éltem meg rosszul.