Halihó!
Végre rászántam magam, és leírtam a szüléssztorit. Bocs, egy kicsit hosszú lett.
5-re kellett mennem szerdán a dokihoz, aki végre hazajött a nyaralásból a hétvégén. Reggel még bevettem az utolsó méhlazító gyógyszeremet, délután négyre jött értem apu, hogy elvigyen kocsival a dokihoz a Bécsi útra, ami tőlünk elég messze van. Mikor ideért, pont előtte volt egy elég durva keményedésem, pedig egész nap alig volt. Úgy gondoltam, hogy viszem inkább magammal a kórházi cuccot, mert előtte való nap a ctg-n erős összehúzódásokat produkáltam, és el volt simulva a méhnyak. Az út közben egyre több keményedés jött, a macskaköveken már nagyon gyakran, de az útra fogtam, mert eddig sem nagyon bírtam a rázkódást. Odaértünk, és nem akartak múlni a fájások, gondoltam, most már mérem, hogy mennyi időnként jönnek, mert nagyon gyakorinak tűntek. Hát 2.5-3 percesek voltak. Szóltam is az asszisztensnek, aki mellesleg a szülésznőm is volt, hogy mi a helyzet, erre behívott a doki hamarabb, és megvizsgált, azt mondta, szűk egy ujjnyi vagyok. Mikor leszálltam a székből, bekeményedtem, ő megtapintott, és azt mondta, hogy inkább rögtön a kórházba menjek, mert ez erős kontrakció, lehet, hogy szülünk, majd az ügyeletes megvizsgál, és tájékoztatja őket. Bementünk, a férjemet felhívtam, hogy mi van, kicsit meglepődött. Szerencsém volt, mert pont szabad volt az egyágyas szülőszoba, amihez külön fürdő is tartozott. Az ügyeletes megvizsgált, rám kötötték a ctg-t, és mondták, hogy szülünk. Telcsi a férjemnek, hogy jöjjön, mert most már biztosan szülünk. A szülésznőnek szóltak, aki 8 körül érkezett be, és ő is megvizsgált. Meg kell mondanom, hogy a vizsgálatok szörnyűek voltak, és ahogy az idő haladt, egyre szörnyűbbek lettek, hiába gondoltam, hogy én nem fogok kiabálni, nem bírtam ki közben. Sajnos 8-kor is csak szűk két ujjnyi voltam, pedig a ctg szerint nagyon erős kontrakcióim voltak, bár nem voltak túl fájdalmasak, csodálkoztak is a szülésznők, hogy milyen jó kedvem van. Mivel továbbra sem tágultam, 10 körül kaptam beöntést és leborotváltak. Ekkor egy kis ideig nagyon rossz lett, mert a beöntés miatt a beleim is elkezdtek görcsölni, és a fájások is erősödtek. Belek tisztulása után
vissza a szülőszobába, álltam és sétáltam, mert úgy jobban tágulok ugye (francokat), a fájdalmak már erősek, de kibírhatóak voltak, főleg férj vállára támaszkodva. A szülésznő tündéri volt, mikor a ctg-re voltam csatlakoztatva, nem tudtam kényelmesen feküdni, és hozott még párnákat, a lábam alá is, hogy könnyebb legyen tartani, állás közben meg masszírozta a derekamat. Hajnali fél kettő körülre elértem a bő két ujjnyi tágulást, ekkor a szülésznőm szólt a dokinak, hogy jöjjön be. Fél háromkor beért, és megvizsgált, hát én üvöltöttem, és majdnem sírógörcsöt kaptam, annyira fájt. Szerintem a doki tágított is egy kicsit, kaptam lazító injekciót, hogy jobban táguljak, és burkot is repesztett. Na ezután kezdődött a pokol. Olyan fájásaim voltak, hogy alig bírtam ki, mondták, hogy járkáljak, de állva meg aztán elviselhetetlen volt, arról nem is beszélve, hogy a négy és fél hónap fekvés után teljesen el voltam gyengülve, nem tudtam megállni a saját lábamon, egyik oldalon a férjem, a másikon a szülésznő támogatott, a lábam remegett, én meg majdnem sírtam, de mondták, hogy ne tegyem, mert a baba nem kap elég oxigént. A baba szívhangját folyton nézték, próbáltam erre a hangra figyelni, és lélegeztem, ahogy a férjem diktálta (már a beöntés után mondtam neki, hogy vezényelje a légzéseket, mert így jobban tudtam erre figyelni). Egy perc állás után mondtam, hogy én ezt nem bírom, annyira fáj, muszáj visszafeküdnöm. (Kicsit már kezdtem úgy érezni, hogy valaki más szüljön, én most inkább hazamegyek. Persze senki sem jelentkezett). Fekvés közben a férjem kezét szorongattam, amikor jött egy fájás, és fújtattam, mint egy gőzgép, de alig bírtam. Valamikor hajnalban (nekem itt már nagyon egybefolyt az idő) a doki megint megvizsgált, ez még rosszabb volt, mint az előző, a doki arcát egy pillanatra láttam (egyébként az egész szülésből nem is emlékszem a dokiból, csak ennyire), és semmi jó nem volt rajta. Vizsgálat közben jól kiosztottam
, mikor mondta, hogy „tudom, hogy fáj”, mondtam neki, hogy honnan tudná, ő sosem szült.
Remélem, azért nem sértődött meg (utólag amúgy elnézést kértem mindenért, amit esetleg közben mondtam). Mondta, hogy három ujjnyi vagyok csak, és hogy a méhösszehúzódások ereje csökkent („fájásgyengeség”, ami szerintem nem a megfelelő szó, mert iszonyúan fájt)), ezért kapok oxitocin infúziót. Mondanom sem kell, hogy a fájásokat az infúzió még inkább felerősítette, ekkor már alig voltam tudatomnál, csak a férjem hangjára figyeltem fájás közben, alig bírtam lélegezni, amikor meg nem fájtam, akkor meg elaludtam a fáradtságtól. Arcokra egyáltalán nem emlékszem ebből az időből, sőt az idő múlására sem, csak arra, hogy a végén már összefüggő fájások jöttek, és ettől nagyon kiakadtam, hogy nem igaz, hogy egy szusszanásnyi pihenés sincsen. Na végre a doki azt mondta, hogy szóljak, ha székelési ingert érzek, és szép lassan jöttek is, és erősödtek az ingerek. Mondta, hogy szóljak, ha nyomnom kell, és nyomjak erősen. Én ezt is tettem, de ott mocorgott bennem a gondolat, hogy egy nagy babát kell egy szűk nyíláson kitolnom, ezért az elején nem nyomtam elég erősen. Iszonyú fáradt voltam, nem tudtam tartani a lábamat egyedül, ezért egyik oldalon a szülésznő, másikon a férjem fogott, én meg csak nyomtam, közben meg el-elaludtam, legalábbis álmodtam vagy hallucináltam. Egyszer csak arra eszméltem, hogy mondják, hogy ne lihegjek, hanem nyomjak, és ekkor döbbentem rá, hogy én valójában szülök (előtte épp teljesen máshol voltam agyilag), és hogy nekem ki kell nyomnom a lányomat. Ekkor összeszedtem a maradék erőmet, és csak a férjem hangjára koncentrálva nyomtam, amikor kellett, és ahogy csak bírtam. (Bár, bevallom őszintén, az egyik tolófájást el akartam titkolni, mert pihenni akartam egy kicsit, de nem sikerült, ekkor már minden önmagát irányította.) Egyszer csak éreztem, hogy vág a doki, és utána mondták, hogy látják a fejét, és van haja, és utána egyszerre kicsusszant belőlem az egész baba. Ez negyed nyolckor volt reggel, én annyira meghatódtam, hogy rögtön sírni kezdtem. Szegény Gabi tiszta kék volt, nem sírt fel, és lógtak a végtagjai lefelé, nem is rakták rám, hanem egyből vitték el magához téríteni, én meg kérdezgettem, hogy minden rendben van-e vele. Nagyon megviselte őt is a szülés. A méhlepény sitty-sutty megvolt, aztán fél órán keresztül varrtak, mert a babó végigrepesztette a hüvelyemet is a vállával, és ebből a repedésből kiindulva a gátam is repedt, még mielőtt a doki rendesen vághatott volna. (Így nem sikerült megismernem a dokim spéci gátmetszés-technikáját, pedig ez is az egyik oka volt, hogy őt választottuk). Egy óra múlva visszahozták a picit, és megszoptathattam (közben végig folyt a könny a szememből a meghatottságtól), aztán elvitték. Azon a napon három óránként hozták fel, ugyanis nem kelhettem fel a vérveszteség miatt, így nem tarthattam ott. A második nap nappalra ott tartottam, a harmadiktól pedig végig velem volt, éjjel is, leszámítva a reggeli és esti vizitet a gyerekosztályon. Már egy órás korában ügyesen szopott, ez azóta csak romlott, ahogy egyre hisztisebben követeli a cicit.
Meg kell mondanom, hogy a férjem nélkül nem tudom, hogyan bírtam volna a szülést végigcsinálni. Végig tartotta bennem a lelket, és mint megtudtam utólag, a végén egész komplex feladata volt: az egyik karjával tartotta a lábamat, ugyanazzal a kezével fogta a kezemet (én hisztiztem érte), a másik kezével a fejemet támasztotta, és ezen kívül mondta, hogy hogyan lélegezzek. Szegényt nagyon sajnálom, így visszanézve, nagyon nehéz lehetett neki, szerintem rosszabb, mint nekem. Mondta is, hogy az utolsó pár órában már úgy kellett visszatartania a sírást, alig bírta, de tudta, hogy az nekem nagyon betenne, ezért irtó keményen tartotta magát. Mondta, hogy az is szörnyű volt, hogy én annyira szenvedtem, és az is, hogy a doki és a szülésznő arca nem volt éppen derűlátó, ezért nagyon aggódott. Szerintem a szülés még közelebb hozott minket egymáshoz. A szülés után egy hétig nem halványultak az emlékek, mikor eszembe jutott a dolog, mindig sírva fakadtam, és azon gondolkodtam, hogy biztosan kell-e több gyerek. Egy hét után azonban már úgy éreztem és érzem, hogy nincs ennél szebb dolog, és a fájdalmat, ha nehezen is, de ki lehet bírni, a baba pedig mindent megér. (Bár legközelebb inkább EDÁ-val szülök.
) A fura ugye az az egészben, hogy négy és fél hónapig küszködtünk, hogy meg ne szülessen, erre amikor eljött az idő, nem haladtak a dolgok. Pedig mindenki azt hitte, hogy hamar meglesz. De hát ez van. Nos, ennyi lenne a szüléssztorim, kissé hosszú lett, és remélem, hogy azért nem ijesztett meg senkit.
Mindenkinek ennél könnyebb szülést kívánok!
Zsizsa
Olyan nehéz megnyugtatni magát az embernek. 
. De engem KisBocim nem zaklat éjjel, csak az zavarja (de ezt is csak este veszem észre), ha oldalt fekszem, és akkor ő is leér az ágyra... na azokon a pontokon intenzív ellentámadásba megy át 
PPP Összességében most már nagyon jól alszom éjjel, de az eddigi 2 pisitúra most 3 lett 
!!! 
