Linato, volt nekem is egy ilyen gyerekkori (?) ifjúkori (?) szerelmem. Igaz, csak három évig tartott, de még évekig a fogságában voltam. Nehéz volt kiheverni, különösen azért, mert ő is elkövetett mindent azért, hogy ne szeressem. Sokáig reszkettem még, ha összefutottunk. Aztán sok évvel ezután, már két gyerek anyjaként találkoztunk valahol, intettünk egymásnak, és én arra gondoltam: de jó, hogy nem ő a férjem! De ez azért más, mert én nem érzek már régen szeretet iránta. Csak szép meg nem szép emlékek sora. A múltam egy része. Akkor vált egészen bizonyossá, hogy nem tart már a kezében, amikor néhányszor álmodtam vele, és ugyanezzel a "de jó, hogy nem ő" érzéssel ébredtem, sőt, inkább riadtam fel. Ez is olyan szeretet volt tehát, amire az idő nyomott bélyeget. Bár, ha nem szakad meg a kapcsolat, nyilván még ma is szeretném, mert nagyon mély volt az érzelem. Dehát nem véletlen, hogy megszakadt! Éppen azért, mert olyan dolgok történtek közöttünk, amiknek nem lett volna szabad!
Solya, úgy gondolom, teljesen ok, ha a két gyereket másként szereted, és éppen az a furcsa, ha elvárják, hogy ugyanazt tedd mindkettővel. Hiszen két külön személyiség, nyilván külön utakon kell őket megközelíteni is. Attól az érzelem hőfoka még lehet ugyanolyan, egy tó és egy folyó is lehet egyforma mély.
A gyerekek szeretete érdekes dolog. Hiszen egy gyereknek nem kell semmit tennie azért, hogy az anyja szeresse, elég, hogy megfogant, megszületett, ráncos kis arcával ránk nézett, elfogadta a mellünket, és aztán már minden automatikusan megy. Ha nem így van, akkor valami nagy baj van, ami legjobban pont magát az anyát sújtja: lelkifurdalással, önváddal. Vagy ami még rosszabb, azzal, hogy az őt korábban ért sérelmek, rossz hatások miatt nem is tud foglalkozni az érzelmi tévútjával, annyira el van foglalva a saját sebeivel. Minden más szeretetet előbb ki kell érdemelni, csak a gyermeknek nem kell semmi tennie azért, hogy szeressük. Még a szüleinket is csak akkor tudjuk tiszta szívből szeretni, ha ők előbb megharcoltak ezért, nem is beszélve a távolabbi kapcsolatokról. Talán a szerelem, vagy annak is inkább a fellobbanása hasonlít kicsit a gyerek iránt érzett szeretethez annyiban, hogy gyakran a másiknak szinte semmit nem kell tennie, elég, hogy megtetszik az arca, a mosolya, a jó fellépése. Szerelem az első látásra
. De ezt is később azért meg kell tartani, az megint már meló
. A gyerek ezzel szemben bármit tehet, legfeljebb haragot vált ki, a szeretet megvonásához egyeseknél semmi, de másoknál is valami nagyon nagy gaztett kell.
Testvérszeretet. Hát ez is nehéz kérdés. Én természetesen abban reménykedem, hogy a gyerekeim felnőttként is fogják szeretni egymást, de azért tele vagyok aggódással is. Annyi rossz történetet hall az ember, ti is írtatok ilyenekről. Igazából a szüleimnek sem egyértelműen jó a kapcsolatuk a testvéreikkel. Azt ugyan nem állítom, hogy ne szeretnék egymást, de sok a konfliktus. Még azzal is, akivel mindezidáig szinte felhőtlen volt a testvéri viszony.
Most nekem sem könnyű. Öcsémmel, aki húsz éves, valahogy egyre kevésbé találjuk meg a hangot. Ez fáj nekem, de nem tudom kezelni.
Solya, kedves, hogy a húgoddal egyszerre tervezel babát!
Gondolom, azért a testvéri kapcsolat szerencsésebben alakul, ha kisebb a korkülönbség. Illetve, hogy a testvérek mind még gyerekfejjel "szoknak össze". Amit írtál, hogy már a gyerekeidért vagy felelős, az nagyon igaz! Talán nálunk is az a fő konfliktusforrás, hogy én már így érzem, öcsémnek meg még lövése sincs arról, hogy nekem már nem ő a "gyerek", akinek mindent szabad. Azzal, hogy nekem gyerekeim születtek, ő "hirtelen felnőtt", és én ezt el is várom tőle. Ő viszont ragaszkodik ahhoz, hogy eszében sincs
Mármost lehet, hogy neki van igaza
, de nekem sok kárt okoz ezzel.
Na aztán a rokonok. Nem is tudom, mit mondjak. Tulajdonképpen semmi rosszat se tudnék mondani rájuk, igaz, sztorizni lehetne hosszan, mert ezren vannak legalább.
De sokukkal kapcsolatban igazából semmit sem érzek. Vagy lehet, hogy esetükben a szeretet csak akkor nyilvánul(na) meg, ha baj van?
Na, emésszetek,
jó éjt, szép álmokat mindkettőtöknek!
Kíváncsi
, Úgy érzem a szeretetem ugyanolyan mély, ugyanúgy anyai szeretet, de hiába ölelgetném a lányom ugyanúgy ahogy a fiam, naponta többször, ha nem igényli, csak rontok vele. Ugyanakkor mással nem tudnék Máténak örömet szerezni. Ráadásul életkori sajátosságok is vannak. A szeretet is "módosul". Kezd kevésbé feltétel nélkülivé válni. Sokszor eszembe jut, mikor haragudtam anyumra, és hozzávágtam, hogy nem is szeretem, vagy éppen ő nem szeret engem. Pedig fájt minden kiejtett szó és mégis. Miért van az, hogy mindig azt bántod, akit a legjobban szeretsz? 
