Társalgó főoldal » Gyermeknevelés » Halál

Sziasztok!

Tudom, hogy túl szomorú ez a téma, elnézést érte, de a segítségeteket kérném.
Az édsesapám a múlt héten meghalt, elég hirtelen. Van egy 4 éves kisfiam, nem tudom, mit mondjak neki, hogy mondjam el neki, mi is történt. Õ nagyon szerette a nagyapját.

Van valakinek tapasztalata?

Szia,
Személyes tapasztalatom nincs, de van egy könyv, ami éppen errõl szól (A [url=http://www.pontkiado.hu" TARGET="_top]http://www.pontkiado.hu[/url] oldalon könyveink fül/ gyermekekrõl-gyeremkekért manü alatt megtalálhatod). Idemásolom az ismertetõt.

DOLTO, Francoise: Beszéljünk a halálról
„Hogyan beszélnek a gyerekek a halálról?” – kérdezi Françoise Dolto, mintegy visszhangozva a sok tanácstalan szülõt, gyermekekkel foglalkozó szakembert foglalkoztató kérdést.
„Nagyon korán kezdenek róla beszélni, és nagyon korán kell is, hogy beszéljünk velük róla. Leggyakrabban az állatok halála kapcsán emlegetik. Ki ne tapasztalta volna már, hogy amikor egy gyerek szembesül a halállal, és azt mondja: ‘Nem mozog!’, akkor mi azt feleljük, hogy ‘Mert meghalt’, mire õ elkezd kérdezõsködni, hogy ‘Az mit jelent?’ – és akkor többnyire nem tudunk rá mit válaszolni. Egyszerûen azt mondjuk: fogalmunk sincs, miért történt, ami történt, vagyis hogy az állat sem mozogni, sem kommunikálni nem tud többé az õt körülvevõ világgal.”
Nagy Mária Ilona és Polcz Alaine a PONT Kiadónál korábban megjelentetett munkái után Françoise Dolto tanulmánya csak megerõsíti az olvasót, hogy élet és halál kérdéseit kisgyerekkorban sem lehet megkerülni.
ISBN: 9639312274
Oldalszám: 68 oldal
Ára: 1260 Ft.

Milla

--------------------------------------------------------------------------------

Szia Névtelen,
van vhol errõl egy topik, abban adtak nagyon jó tanácsokat.
Sajnos én magam (azért írom, hogy sajnos, mert nyugodtabb lennék) nem hiszek. A kisfiamnak, amikor kérdezi, hogy mi lesz azokkal, akik meghaltak, azt felelem, amit az általam említett topikban olvastam. Egy csillagra mentek fel, onnan néznek minket. (És mielõztt megszülettünk, akkor is ott voltunk). És ha örülünk, velünk örülnek, ha szomorúak vagyunk, akkor csupa szépre gondolnak, hogy elmúljon a szomorúságunk...
Persze el lehet mindent mondani, meg el lehet másként is, ez csak egy ötlet...
Zsóka

Megkerestem, ez az a topik:
[url=https://www.babanet.hu/ujgep/discus4/messages/279/1939.html?" TARGET="_top]Meghalok én is?[/url]
Zsóka

Nehéz dolog ez.
A kisfiam 5 éves múlt és eddig igyekeztem távol tartani a kérdéstõl. Persze nem volt tabu a téma, de mégsem engedtem, hogy pl temetésen vegyen részt.
Nemrégen váratlanul meghalt a szomszédasszonyunk, akihez sokszor átjárt és nagyon szerették egymást. Ekkor valahogy úgy éreztem, hogy már elég nagy a gyerekem ahhoz, hogy találkozzon ezzel, hiszen a szívéhez közelálló ember ment el. És valahol tényleg hozzátartozik ez az élethez, még ha fájdalmas is, nem tarthatom búra alatt a fiamat.
És elkezdtem neki elõször beszélni róla . De úgy láttam, nemigen fogja fel ennek a súlyát,hiába meséltem neki arról, hogy szegény szomszéd kisfiúknak nem lesz többé anyukájuk.
Aztán valahogy a temetésre készülõdve kijelentette, hogy õ is jönne velünk. Én pedig hirtelen ötlettõl vezérelve hagytam, hogy jöjjön.
Azt hiszem így utólag, hogy jól tettem. Sikerült a helyére tenni a dolgot. Amikor látta sok szomorú embert, valahol megértette, hogy nem lehet egyszerûen legyinteni bizonyos dolgokra és azt is megértette, hogy ez egy végleges dolog valahol.
Sokkal rosszabb reakcióra számítottam, én magam lepõdtem meg a legjobban, hogy mennyire értelmes a gyerek és milyen hiba lett volna "árnyékolni".Valamikor , valahogyan ezzel is találkoznia kellett, nem szabad hülyének nézni.
Ezzel most biztosan sokan vitatkozni fognak.
s.

S.,
nem hiszem, hogy hülyének nézés ez a csillag dolog pl. De igazad van. A kérdés az, hogy mennyire érett a ygerek arra , hogy elfogadja. Mit mondtál neki, hová lett a szomszéd néni? mert oké, eltenmették. De a lelke, a szomsézd néni a maga valójában hová lett?
Nem kötözködésképp, valóban érdekel. Modnom, én sajna nem vagyok hívõ - aki hívõ, annak ilyen esewtben sokkal könnyebb dolga van - talán.
Zsóka

Sziasztok

Nekem edesanyam halt meg akkor amikor nagylanyom 5 kicsi 2 volt. En elmesletem nekik hogy mama nincs tobbet velunk elvitem oket az anyukam temetesere. Igaz nem velem voltak hanem sogornommel valahol hatul a tomegbe. Mig kisebbek voltak a mamam sirjanal mesletek mamanak hogy mi tortent, ha este jutot eszukbe akkor ablakba allva a csillagoknak. Biztos sokan hulyenek neztek mikor a sirnal verseket enekeket enekltek vagy csak egyszeruen meseltek. De hat valahol mi felnottek is beszelunk es meselunk a sirnal, csakhat mi magunkba tesszuk. Ok meg kicsikek es nekik muszaj kimondanijuk. Nekem meglepoen jol viseltek a lanyok es en jobb otletnek tartom ezt, minthogy titkolozzak hetekig honapokig es csak utolag meselje nekik. Igy ok is reszesei voltak a gyasznak es nekem s konyebb volt igy mert nem kellet titkolnom szomorusagom banatom. Nagyon sokan akkor nem ertetek egyet velem hogy gyerekeim jelen voltak a temetesen , de utana amikro lattak hogy mikent sikerult nekik feldolgozni, akkor a velemenyuk megvaltozott.


Napocska

Zsóka, asszem félreértettél: nem gondolom a csillagnézésrõl, hogy hülyeség. Hogy is tenném, mikor én magam is valami hasonlóval folytattam a dolgot, csak vallásos család lévén nálunk a mennyország a terep.(Csak nem akartam ezzel húzni a dolgot)Inkább arra gondoltam, amit napocska is ír a végén, hogy a maguk szintjén, d eszembesülnek a kérdéssel-és a maguk szintjén fel is tudják így dolgozni.
Mind ugyanarról beszélünk.

Sziasztok!

Én vagyok a téma indítója.
A kisfaimank még nem mondtunk semmit, köszönöm, hogy írtatok tanácsokat.
Mi is mondtunk neki sokmindent, hogy felmegy a csillagok közé, hogy tovább él, csak mi már nem láthatjuk többé. Az igazi probléma az, hogy nem tudom, hogy mondjuk el neki, mert az egy kicsit más, hogy a saját nagypapiján tapasztalja, szegénykém úgyis nagyon megrémült a dologtÓLO, amikor réggeben szó esett róla. Nem tudom, hogy fogja fogadni, feldolgozni, hogy el vigyük-e a temetésre.

Zs.

Sziasztok!

Elõször is fogadd részévetem. Nagyon sajnálom.
Most pedig az én gondolataim:
Úgy gondolom, a gyereknek joga van ahhoz, hogy tudja mi történt, joga van gyászolni. Az a tapasztalatom, hogy egy akkora gyerek még nem problémázik annyira ezen, mint mi felnõttek. Persze õt is nagyon mélyen érinti a dolog.
Az én fiam 4 éves volt, mikor elõször temetésen járt. Amolyan igazi nagy falusi temetésen. A párom nagybátyja halt meg (tudom azért ez más). Mi nem is tudtunk róla. Gyanútlanul mentünk haza (egy másik városba) és a helyi újság gyászhírdetésében olvastuk. Nem volt mit tenni, magunkkal vittük õt is. Elmondtuk neki, hogy legyen csendben, meg ilyenek. Igazából nem nagyon kérdezösködött, de elraktározta a kis fejében. Ez tavaly derült ki, mikor meghalt az édesanyám. Ezen a temetésen is jelen volt a fiam, és megemlítette a korábbi temetést, pedig 3 év telt el a kettõ között. Persze mondtuk neki, hogy nem találkozhatunk vele többet, meg ilyenek, de igazán nem kellett neki nagyon magyarázni, mert megértette.
Nekem az a véleményem, hogy vidd el a temetésre. Neki ugyan olyan joga van elbúcsúzni az elhunyttól, mint bárki másnak. Persze Te ismered a saját gyermekedet, neked kell döntened. Falun egyébként nem gondolkoznak ezen ennyit az emberek. A halál az élet része, természetes dolog. (Mondom én, aki Budapesten nõttem fel, és életemben elõször 21 évesen voltam temetésen. Talán éppen ezért viselt meg annyira, pedig alíg ismertem az elhunytat.)
Még egy érdekes megjegyzés. A fiam a tavalyi temetés után megjegyezte, hogy az egészben az volt a legjobb, mikor megemlítették az õ nevét is (hogy búcsúzik a nagymamájától).
Minden jót kívánok neked, és sok erõt.

Pam

S,
rosszul fogalmaztam-nem goindoltam, hogy arra gondolsz, hogy hülyének nézés... Na mielõtt itt tovább ragozzuk a félreértést. .

Csak tényleg olyan nehéz... HÁL'istennek nálunk nem volt rá szükség (és remélem nem is lesz egyhamar), hogy valakitõl elbúcsúzzunk, de kérdezi a fiam sokszor, és én alig tudok válaszolni...
(Ill. a férjem egyik kollégája most halt meg a napokban sajnos, itthon elég sokat emlegettük, hát azt hiszem, elõbb-utóbb mesélni kell róla. Moidjuk a gyerekek nem találkoztak vele gyakran, de kedvelték, és a fiam sokat emlegeti...)

Napocska,
szerintem nagyon jól tetted, és nagyon kedves és igaz dolognak találom ezt a mesélést-éneklést.
Zsóka

Kedves Névtelen, most olvastam csak, mi történt, öszinte részvétem.

Sziasztok!
Úgy látszik ma több "alvó" topikot is sikerül felébresztenem. Szerencsére senkim nem halt meg, de van egy olyan dolog, hogy a 4 és fél éves kislányom nagyon sokat foglalkozik a halál témával. Ő az apukámat nem ismerte, de sokszor kérdezi hol van, és én elmondtam neki, hogy már elég öreg volt és beteg, és meghalt, ezért nincs most nekem apukám. A férjem nagymamája nagyon idős és sokszor kérdi a kislányom, mikor fog meghalni a Dédi? A játékaiba is sokszor bevonja a halált, a mese szereplői gyakran halnak meg, a happy end a meséiben elég ritka. Volt egy kutyusunk, igaz, csak hétvégén láttuk mert az anyukámnál volt, és az halt meg egy éve. Talán ez érintette meg ennyire? Mit tegyek, hogy kevesebbet foglalkozzon ezzel a témával?
Előre is köszi az ötleteket.
Andi

Szia!

Nekem 5 éves a legnagyobbam, a halál téma már sokszor felmerült, sosem okozott nagy gondot eddig. Talán mert még nem érintett minket igazán közelről.
Ezt csak azért írtam, mert emiatt nem érzem magam túl kompetensnek a témában, de szerintem: semmit nem kell tenned. Beszélgess vele, ha úgy adódik, de szerintem ezt ő nagyon ügyesen rendezgeti magában, kimeséli magából. Majd elmúlik, mint eddig már annyi minden.

Szia!
Ilon

Sziasztok!
Teó fiam (5,5 éves) ma esti szösszenete:
Mama, ha majd nagypapa leszek, akkor én majd szomjan akarok halni!
Ezután hosszas beszélgetés kezdődött, főképp arról, hogy mikor lesz ő nagypapa, hamarabb-e, mint az öccsei vagy később, és hogy még mindig a mamám-e nekem az én anyukám, és ha igen, miért nem lakom velük...Végül feltette a kérdést, hogy Apóka (apukám ) anyukája kicsoda. Mondom, meghalt, amikor a pocakomban voltál. Hogy-hogy meghalt? Hát már öreg volt, és nem tudott élni tovább, elfáradt. Hát így is meg lehet halni??? Akkor nekem nem is kell szomjanhalnom! - könnyebbült meg.
Kíváncsi

Minden jo, ha a vége jo??? (Na, ez morbid volt...)

Kivancsi & a Többiek!!!
Jo, tudom, ezzel nem illik viccelödni...
Az az igazsag, hogy azért idétlenkedtem, mert én is félek a halaltol... Erdekes modon csak azota, amiota a Fiam megszületett... Azelött sokat repülöztem, aszontam magamban, ha leesik, leesik, placcs, kész... De amiota ö itt van, aggodom... Nem tudom, miért???!!! Annyi hülye balesetröl hall az ember. Féltem a Férjem, a Fiam, a Csaladom... Talan öregszem... Es sokat gondolok az elveszitett babaimra is... Meg a meghalt szeretteimre... Mehetek a pszichiaterhez???
Csok!!!

Kukacz,
szerintem épp az nem volna normális, ha nem így lenne veled! Különösen, hogy babákat is vesztettél el!
Amióta gyerekem van, és teljesen mindegy, hogy hány, már soha többé nem lehetek nyugodt!!! És igen, én is nagyon félek azóta a haláltól, épp ezért a repüléstől, és ha elhiszi ezt valaki, ha nem, nem a saját testi épségem miatt, hanem a kis lurkótat féltem, akik - még ha a legjobb kezek közé kerülnek is - csak sérülhetnek amiatt, hogy elveszítik az anyjukat.
Kíváncsi

Kivancsi!!!
Képzeld, az ANYOOOSOM 1x aszonta, ha a férjemmel mi meghalunk valami balesetben, jobb, ha a Pici is meghal velünk együtt... Hogy ne legyen szegény kis arva... Hogy lehet ilyet mondani??? Haaat, ilyen az anyosom...

Kicsit felélesztem ezt a topikot. (bár ez a mondat így elég morbid)

A majdnem 4 éves fiam most találkozott először a halállal. A játsdzótéren láttunk tegnap egy galambot, amit valszeg macsaka tépett meg. NAgyon megérintette a dolog. LÁttam, ahoyg gondolkodok rajta, és vissza-visszatért a témára.
Párbeszédrészletek:
" -Nagyon öreg galamb volt, különben nem tudta volna elkapni a macska.
-Ugye a Mama (Nagymama) csak kicsit öreg?"

"-LÁttam egy galambot, aki megcsipegetett egy macskát, és az meghalt. Én voltam a doktor és meggyógyítottam a macskát."

"-Tudod azok a macskák, amelyeknek nincs gazdája, nem kapnak enni, ezért vadásznak maguknak. Így tudnak enni.
-Én már láttam olyan macskát, amelyik füvet vadászott magának."
Ma is visszatért sa kérdésre, látmo, hoyg dolgozik a drága kis feje. HOgyan lehetne segíteni ebben?
ZSuzsa

Zsuzsa!
Most olvastam el csak irományodat.
A fiad remekül próbálta feldolgozni az esetet!
Büszke lehetsz rá!
Szöszke

Sziasztok!
Jól eltüntem én is, de most megkerületm!

Zsuzsa!
Nekem is nagyn szimpatikus, ahogy a kisfiad próbálja az élet szörnyőségeit "lágyítani".

Az én Kittim, akiről majdnem 1 éve (aug 31-én.) írtam, már egyre jobban érti a dolgokat. Igaz, már 5 éves, sokat okosodott azóta.

Azért nem hagy ki egy feldobott labdát sem. Azóta meghalt egy cica is a nagymamánál, pedig nem is volt öreg. Rondán felfúvódott a hasa, nem akarom részletezni...

Ma megszólalat a lányom: Nézd anya, mekkora a hasam! (jól kinyomja)Biztosan felfúvódtam, mint a Cirmi! Ugye én nem fogok úgy járni, mint ő?

Na, nekem sem kellett több, már el is tört a mécses! (Nem vette észre)
Azért összeszedtem magam és meggyőztem.
Üdv.

Andi

Sziasztok!

véletlenül találtam erre a topikra,és sajnos okkal keltette fel az érdeklődésemet. A problémám még nem teljesen aktuális, viszont mivel én gyakran gondolok rá,megosztom Veletek. 2003. dec 03-án születtek meg iker kisfiaim Vencel és Regő, Regőt másnap elvesztettük. A fájdalomról,ami azóta is nap mint nap társunk, nem szeretnék levelezni,és kérlek Titeket, kíméljetek meg a csodálatos idézetektől, részvét nyilvánításoktól. Tudom,hogy csak jóindulat áll mögötte,de ezen a részén már túlvagyunk, fáj így is eléggé. Szóval a hosszas magyarázkodás után a lényeg: mi az egész terhességet "ikresként" csináltuk végig, ennek szellemiségében készült a babaszoba,stb. Minden uh felvételen szerepel mindkét fiú, hintáztatják egymást, játszanak. szóval számomra Regő nem egy egynapos baba,hanem 30 hét + egynapos kisfiam. Én nagyon komolyan hiszem,hogy pocaklakóink kommunikálnak velünk, s ikrek esetében egymással. Azt hiszem, olyan közelségben , mint ahogy ők léteztek egymással, senki nem kerülhet másik emberrel, az ikreken kívül. És biztos vagyok benne,hogy érzékeli majd Vencel Regő hiányát, s elvesztése hatással lesz majd személyiségfejlődésére. A lényeg,hogy fontosnak tartom majd egyszer elmondani neki, hogy volt egy kistestvére,aki sajnos már nincs velünk. De mikor? Azt se szeretném, ha "véletlenül" tudná meg valamelyik okos rokontól,aki elszólja magát.Ez a mi feladatunk. Valamint ez a tragédia hozzátartozik a családunkhoz, mint ahogy Ő is,és neki is joga van ezt tudni. És hogyan? Hogyan magyarázzam meg azt,amit még én sem tudok felfogni? Miért halt meg a kistestvére,aki hasonló paraméterekkel,hasonló esélyekkel jött a világra? És hol van most ő? /Regőt elhamvasztattuk, tehát nincs sírja,amihez kivihetnénk Vencelt/. Vencelke most lesz féléves,tehát még pár évig nyugodtan írhattok jó tanácsot,ha errejártok,és van ötletetek. Előre is köszönöm.

Üdvözlettel:

Gabi

Szia Gabi!
Van itt egy topik (talán még nem voltál ott), ahol olyan anyukákkal beszélhetsz, akik maguk is átélték már ezt a problémát, az ő tapasztalatuk talán segít.
A topik elérhetősége: https://www.babanet.hu/ujgep/discus4/messages/7484/17244.html
Szia
Csi

Nem tudom, mit érzel, azt sem, hogy mikor és hogyan kell ilyet a testvér tudtára adni. Csak annyit szeretnék mondani, hogy sztem arra érdemes vigyázni, hogy akármekkora is a ti fájdalmatok, ez nehogy később úgy jöjjön le Vencelnek, hogy ő mondjuk nem is elég jó így egyedül, és főleg, hogy még véletlenül se érezzen lelkiismeret-furdalást. Nyilván nem ti keltenétek benne, mégis kialakulhat, lsd. Radnóti.
Szóval lehet, hogy őt többször kell majd meggyőzni a ti feltétlen szeretetetekről, mint más gyereket.

Köszi Csí,majd benézek!

Juli!

lehet,hogy furcsán fog hangzani,de a fájdalmam,és Regő emléke nálam egyáltalán nem kapcsolódik Vencelhez. Regőről egyetlen kép van bennem,ahol másfél kilós a kórházban,és sajnos már nem él. A kórházban még Vencelről is gyakran eszembe jutott a testvére, de Ő itthon van velünk, közel féléves és 6300g,és csupa olyan arcát látom, amit Regőnek soha. És ugye mindig csak Vencel volt itthon velünk, ez a valóság, így soha eszembe nem jut elképzelni Vencelre nézve,milyen lenne ,ha Regő velünk lenne. Vencelt meg annyira imádom,hogy a közelében semmi mást nem érzek,csak elmondhatatlan boldogságot. Ez egyébként már az elején,a kórházban is így volt. Szóval remélem semmi ilyen érzés nem fog kialakulni benne, de ha mégis, mi itt leszünk,hoyg biztosítjuk feltétlen szeretetünkről !

Buksi

Szia Kisbuksi!

Jár ide a babanetre egy szegedi anyuka, Angi (Angiszeged az azonosítója), akinek ikerlányai születtek, és az egyik meghalt. Amennyire én megismertem Angit, biztosan szívesen felveszi veled a kapcsolatot, és megoszthatjátok egymással, amit meg lehet osztani egy ilyen helyzetben. Érdekes, hohy alliterálnak a gyerekeitek nevei: Regő-Regina, Vencel-Virág.

Nekem az jutott eszembe, hogy Vekerdy Tamástól többször megkérdezték már, hogy mikor érdemes elmondani egy gyereknek, hogy örökbefogadták. Azt válaszolta, hogy kezdettől fogva ezt kell neki mondani, mindig a saját szintjének megfelelően. Nem erőltetve, de ha elkezd kérdezősködni a születéséről, akkor pár szóban el kell neki mondani, hogy ő nem az anyukája hasában növekedett, de aztán őt választották a szülei. Valami ilyesmit, nyilván ez függ a helyzettől, meg sokmindentől. A lényeg az, hogy ne egy előre meghatározott időpontban legyen egy "nagy beszélgetés", ami esetleg sokkszerűen hat a gyerekre. Én a helyetekben hasonlóan tennék. Hogy ez hogy nézne ki a gyakorlatban, arra nem tudok most válaszolni, én nem éltem át ehhez hasonlót, és képesítésem sincs, ami alapján tudnék.

Katicabogár

Szia Kisbuksi!
KAtica szólt, hogy nézzek át ide.
Nekem 27.héten születtek ikerlányaim, Regina 16napot élt. NEkünk volt Vele kapcsolatunk ezalatt az idő alatt, a mai napig nagy fájdalom.
Mi eltemettük Regit. AMiben az a "jó", hogy minden vasárnap el tudunk hozzá menni, együtt, és egy picit Vele lehetünk. Így Virág kiskorától kezdve kapcsolódni tud Regi emlékéhez, ami vasárnaponként, a temetőre korlátozódva jön majd elő. LEgalábbis így tervezzük. Szóval nem majd egyszer elmondjuk Neki egy kerekasztal beszélgetésen, nem tudom, mennyi idős gyerek tudná ezt megfelelően feldolgozni, sztem még egy felnőtt sem.
(rokonságon belül van egy ilyen sztori, férjem unokatestvérének ikertestvére meghalt szüléskor, ennek már 40éve. És nem beszéltek Róla. Ő mindig azt álmodta, hogy jön szembe saját magával... És mikor ezt megosztotta a szülőkkel, akkor árulták el NEki, hogy méhen belül nem volt egyedül. NAgy trauma volt Neki, kb 8éves lehetett...)
Ha nincs síremlék, Én a helyetekben megpróbálnék állítani vhol egy kis szentélyt, vmi apró emlékkel. Akár az udvarban, akár nagyiéknál, vhol. ÉS azt rendszeresen látogatnám egy-egy csokor virággal. Már most. NEktek is "könnyebb" lenne, ui akkor, és ott mindig Regőről beszélnétek, így talán nem jönne elő a hét többi napján... VAgyis most még igen, mert még igen friss, de Nekünk ennek 15hónapja, mi már tudjuk valóban vasárnapra korlátozni.
De, ha bármikor Regire gondolunk, akkor megosszuk egymással. Sokat beszélünk RÓla, természetesen nem csak vasárnap. És, ha kell sírunk, és gyászolunk. De együtt. És utána tovább tudunk lépni, nincs bennünk a mindennapokban feszültség, tudunk maximálisan Virággal foglakozni.
Én ezt az ikerkérsést is kicsit másképp kezelem. Több ikres barátunk van. NEm zavar. Mi megbeszéltük ezt, nem az ikerséget veszítettük el, hanem Reginát. Természetesen csodálatos lehet ikreket nevelni, de nekünk ez nem lesz osztályrészünk... De nem ikreink szülkettek, hanem 2 gyerekünk. Virág, és Regina. Reginát elveszítettük. Az egy plusz, hogy Ők egyidőben jöttek a világra, de Én ezzel nem foglalkozom. Remélem érthető a gondolatmenet.
Esetleg olvasd el a történetünk, a profilomban megtalálod a weboldalunk címét. Férjem vetette "papírra", ez is egy jó "terápia". HA érzel hozzá erőt, írd meg, éld újra azokat a napokat, és talán könnyebb lesz. Mert látom, hogy még nagyon élénken él benned...
Mélyen átérzem a fájdalmad, remélem TŐlem elfogadod!
Szeretettel: Angi (24hetes kismama, kislányt várok ismét )

Kedves Angi!

Nem is sejted,mennyi erőt,segítséget adott nekünk decemberben férjed írása! Teljesen véletlenül találtunk rá, valaki valamilyen oldalon említette,hogy "szép oldal". Gondoltam ,benézek, majd elolvastam egyszer,kétszer,százszor,egyedül,majd a párommal,és csak rázott minket a zokogás... ekkor Vencel még kórházban volt,minden erőnket ,energiánkat rá összpontosítotuk,talán a Ti történetetek kapcsán hagytunk először igazán szabad utat fájdalmunknak. Később meg persze reményt és kitartást merítettünk belőle, s hittük,hogy nemsokára mi is hazahozhatjuk Vencelt. Szóval jópárszor sírtunk-nevettünk együtt a kis történeteken Én igazából azóta mertem magamban ezt a jól bezárt kaput kinyitni,amióta Vencel itthon van, túl vagyunk az első gyerek tipikus "első nagy dolgain",szóval kicsit lenyugodtak a kedélyek. Amióta nem telik rettegéssel minden nap,azóta vettem észre magamon,hogy gondolatban visszatérek egészen a szülés éjszakájához,és apró lépésekben haladva újra bejárom az emlékeim világát. mi is mindent megbeszélünk, közösen próbáljuk feldolgozni,de azért még gyakran nagyon zavaros az egész...mintha két életem lenne. Az egyikben a világ legboldogabb családjában vagyok anyukája a tündéri kisfiamnak /és szerencsére 98 %-ban ez jellemző/. Ilyenkor semmi fájdalom nincs bennem, és nem azért mert nem engedem felszínre kerülni, hanem mert,tényleg a legboldogabb vagyok. Néha 4-5 napok eltelnek úgy,hogy nem gondolok Regőre. Néha meg 1-2 órára rámtör a vigasztalhatatlan bánat, és a tehetetlen fájdalomtól kézzel szétbontanám a falat,és csak üvöltenék,hogy "miért"? Érdekes,nekem pont nem hiányzik,hogy legyen egy sír,egy emlékhely,ahova adott időpontban eljárunk,mert én nem szeretném ,ha pl. vasárnaponként mindig Regőre emlékeznénk, ha megyünk azért,ha nem akkor azért gondoljunk rá. Mi pont ezért nem temettük el Őt. Számomra egy babasírnál nincs szörnyűbb. Persze Vencel szempontjából talán jobb lenne, mert így gőzöm sincs,hogy minek a kapcsán hozhatom majd fel a dolgot úgy,hogy ne legyen sokkoló,arra meg végképp nem tudom a választ,hogy hol van Regő... Nagyon köszönöm,hogy írtál, pedig még nem is tudtad, milyen közel álltok a szívünkhöz...

Katicabogár!

Érdekes,de már sokan javasolták ,hogy Vekerdy Tamástól kérjek tanácsot ez ügyben.

A kérdés azért még mindig nyitott: hogyan és mikor mondjuk el gyermekünknek,hogy volt egy kistestvére?

Buksi

Szia Kisbuksi!Mi is elveszitettük a kisfiunkat 3 évvel ezelött.Két honapig lehetett velünk.Bölcsöhalál volt a halál oka.Mi eltemettetük Dominiket.Elég sürün kijárunk hozzá,nekem nagyon sokat jelent hogy kimehetek hozzá.Azért irok neked mert nekünk is van egy másik kisfiunk.Ö most 4 éves tehát amikor elveszitette a kistestvérét mindössze 14 honapos volt.Akkor nem "értette" hogy mi történt a családunkban.Aztán ahogy teltek az évek megprobáltam az ö szintjén "elmagyarázni".Tudatosan tettem mert azt akarom hogy ö is tudja hogy volt neki egy kistestvére.Kijön velünk a temetöbe ahol néha fel szokott tenni nekem kérdéseket.Egy pár napja azt kérdezte ott hogy miért nem visszük Dodot haza.Annak idején azt mondtam neki hogy este ha felnéz az égre és lát egy csillagot az Dominik.Szerintem nagyon fontos,hogy a koruknak megfelelöen mondjuk el nekik az egészet.

Nekem is vannak nagyon nehéz napjaim.Föleg akkor amikor névnapja,szülinapja,karácsony van.De a mindennapjaimban is természetesen jelen van.Nincs olyan nap hogy nem gondolok rá.Azt mondják az idö segiteni fog.Én nem érzem igy.Mindig nagyon fog hiányozni nekünk.

Kisbuksi!
ÖRülök, hogy segíthettünk.
Sztem teljesen jól reagálod a dolgokat... HA visszaemlékszem, hasonlóképpen éreztem magam ezekben az időkben.
Egyre ritkultak az ilyen összeroppanások, és Virág egyre több örömet okoz nekünk nap, mint nap. Mint ahogyan Nektek Vencel gondolom
Esetleg próbálj meg vmi kis szentélyt állítani, a lényeg, hogy ne egy adott pillanatban történjen X évesen egy beszélgetés, mert nagyon megrázhatná. Tudjon róla kiskora óta, és ahogyan nő, egyre több információval lehet kibővíteni a tesó történetét. Ahogyan egyre többet, ért, és figyel meg a világból.
Sok sikert!
Angi

Mona! NAgyon sajnálom, ami Veletek történt. Hasonlóan tervezem ezt az elmondás dolgot, mint ahogy TI csináljátok.

Nem szeretnék senkit megbántani, az érzéseibe belegyalogolni. Azt is hozzáteszem, hogy -szerencsére- nem ismerem az érzéseiteket. Ezzel együtt azt hiszem, hogy azt a fájdalmat, amit Ti éreztek az elvesztett babák miatt, nem feltétlenül kell a tesóknak is megélniük, átérezniük. Mivel ők nem ismerték, nem fűzi hozzájuk emlék, nincs hiányérzetük, nem biztos, hogy többet fog jelenteni nekik, vagy többet kell, hogy jelentsen, mint egy távoli ismeretlenről szóló történet. Lehet, hogy túl nagy teher egy gyereknek, hogy v.ki olyat gyászol a környezete, akit ő nem ismert, aki nem élt sosem együtt a családdal, mégis folyamatosan a hiányára emlékeztetik.
(Természetesen más helyzet Monáéké )
Még1x, tényleg nem szeretném, ha bántásként értelmeznétek a soraimat, mindösszesen megpróbálom a gyerekek szemszögéből nézni a dolgokat. Lehet, hogy nincs igazam, lehet, hogy a szakértők máshogy gondolják, csak hangosan gondolkodtam.

Rjuli!

Ikerség egy nagyon misztikus dolog. Ismersz, tudod, elég racionálisan szoktam gondolkodni. Az én ikreim kétpetéjűek, kétneműek, két burok stb, tehát ikerségen belül talán a leglazább. Most már senki meg nem mondja róluk, hogy ikrek. Velük volt anno, 4,5 éves korukban, hogy Ilcsinek sérvműtétje volt. Történetesen aznap a fiúk se voltak oviban, nagyival itthon maradtak. Mikor beszámoltam műtét után a nagyinak a dolgokról, megkérdezte, pontosan hánykor is volt a műtét. Ugyanis Gergőnek volt egy negyed-fél (sajna már nem emlékszem pontosan) órája, amig fájlalta a hasát, még lázat is mértek, wcre is el lett küldve, semmi nem derült ki, hogy mitől, és aztán elmúlt. És kiderült, hogy pont akkor volt Ilcsi műtétje.
Vagy kisebb korukból, kevésbé misztikus:Gergő nem volt picinek túl jó alvó, mocorgott pár naposan-hetesen az ágyban. Egy ágyban aludtak, keresztben, egymástól kb 40 centire voltak letéve. Gergővel rendre előfordult, hogy addig mocorgott (még pici volt, nem tudott forogni, kúszni, mászni), nyöszörögve, sirdogálva, mig valahogy Ilcsi közelébe került, és akkor megnyugodott, és elaludt.
Ahogy ismerős egy újszülöttnek mamája szivverése, ahogy sokak szerint kapcsolat alakul mama és baba között már az anyaméhben, úgy a két ikertestvér között is alakul valamilyen kapcsolat már akkor is.
Na, csak azt akarom ezzel kinyögni, hogy nem mernék olyat mondani, hogy nem ismerték, nem fűzi hozzá emlék, nincs hiányérzetük.

ILdi

Sziasztok,

én testvér szemszögből szólnék hozzá a témához. 2.5 éves voltam, mikor meghalt a testvérem, koraszülött volt, 5 napot élt. Én ugye kicsi voltam, ésszel nem fogtam még fel, hogy mi történt, viszont nagyon mély nyomokat hagyott. Pl. a mai napig emlékszem jelenetekre, kristálytisztán, Anyu köntösére, amit a kórházban viselt, ahogy kérdezgettem a Nagyit, hogy hol a kistestvérem, és Ő elmagyarázta, hogy nem minden kisbabát lehet hazavinni, van, akit angyalkának választanak, álmokra, stb. Életemnek ebből a szakaszából nagyon sok emlék maradt fenn, már voltam vagy 20 éves, mikor beszéltem róluk Anyunak, és Ő is teljesen ledöbbent, mert nem hitte, hogy így megmaradnak ezek a dolgok. Nem csak a testvéremmel kapcsolatosak, hanem abból az időszakból vegyesen mindenféle.
Nálunk abból állt a megemlékezés, hogy Mindenszentekkor gyertyát gyújtottunk együtt otthon, aztán Halottak napján egy bizonyos keresztnél a temetőben. A történteket nem egyszerre tudtam meg, úgy nőttem fel, hogy mindig is tudtam, hogy volt még egy hugom, és szerintem ez így volt jó, az évek alatt feldolgozódott az a sok-sok élmény, ami akkor ért.
Viszont Juli írásával kapcsolatban: a másik tesóm, aki 5 évvel később született, teljesen másképp élte-éli meg ezt a tragédiát, rá nagyon igaz, amit Juli írt.

Zulu

Sziasztok!

Szerintem éljétek az életeteket, beszélgessetek Regőről természetesen Vencel jelenlétében is. És majd ha kérdez, akkor mindig a valáságnal megfelelő váléaszt adjatok, csak persze egy kicsit mesésebben. Szerintem ha előtte éltek, akkor úgyis sejteni fogja valamilyen szinten, és kérdezni meg csak akkor fog, és az, amit elbír.
Ilyen helyzetben nem voltam, csak annyiban rokoknítható a helyzetünk, hoyg én örökbefogadtam a fiaimat, és ezért nálunk épp így felmerül a mikor mondjam el kérdése. AZ én nagyobbik fiam 4 éves múlt, mostanában sokat kérdez a halálról is, a babakoráról is. De még sose kérdezett a születéséről vagy az az előtti létéről, meg a pocakról, pedig látott már pocakos kismamát, és elmondtam, hoyg miért van. szerintem még nem akar kérdezni mást. de ő előtte is volt szó az örökbefogadásról, tehát sejthet valamilyen szinten dolgokat.

Sziasztok!

Rjulira reagélnák kicsit. Szerintem fontos, hogy mindig hitelesek legyünk a gyerekeink előtt, mert úgyis megérzik, ha mást mutatunk nekik, mint ami belül van. Nem gondolom, hogy állandóan a meghalt testvér hiányára kell emlékeztetni őket, de kell, hogy tudjanak róla. Azt hiszem, idővel a gyász is alakul, lassacskán egyre több tere lesz az élet más dolgainak, de el soha nem felejtődik el a meghalt gyerek, és ha a szülők életében ez valamilyen szinten jelen van, akkor a gyerekekében is, és jobb, ha ki lehet mondani, lehet beszélgetni róla.

Kati

Sziasztok!

Szintén Rjulira reagálva,bár semmi újat nem fogok mondani. Én nagyon komolyan veszem a magzati létet, azt sem igazán értem,miért nem a fogantatás napjakor van az ünnep a születés helyett /na jó,azért értem/ Szóval én jártam a fiúkkal Raffai Jenőhez kapcsolatanalízisre,és volt néhány csodás élményünk hármasban. És az Uh-n sikerült egy olyan felvételt készíteni,amikor Vencel odanyomult Regő burkához, Ő a kezeivel meglökte,így Vencel hintázott néhány másodpercig,majd kezdték elölről... számomra ez szinte hihetetlen volt. Szóval abban biztos vagyok,hogy ők tudtak egymásról, és Vencel érzi a hiányát,és ez majd felszínre kerül /jobb esetben/. És segítenünk kell neki azzal,hogy nem fosztjuk meg ettől az információtól. Másrészt egyetértek Katival, ez hozzátartozik a családunkhoz, így Vencelnek is majd tudnia kell. Amúgy nem mintha meg kellene magyaráznom,de ne higyjétek,hogy a mi életünket folyamatosan áthatja a gyász,és pl. mi pont ezért nem akartunk sírt,mert lehet ,hogy furcsának találjátok, én azt tartom "normálisnak",ha néhány év múlva Regő egy halvány emlék lenne,és mondjuk az 1,2,3 kistesó mellett // ez nem lenne nagyon téma. Csak Vencel az ikertesója. Remélem,nem golndoltok rosszat rólam, amiér így gondolkodom.

Buksi

Természetesen:

Jenőhez = Jenőhöz
amiér= amiért

Sziasztok!
Az a helyzet, hogy Rjuli írása megint rádöbbentett, hogy mi magyarok mennyire nem tudunk gyászolni. És erről nem Te tehetsz Rjuli, és ne bántódj meg kérlek, de a gyász nem azt jelenti, hogy feketében szipogunk, sírunk, ha halottunkra gondolunk, RÓla emlékezünk. Ellenkezőleg. BEszélni kell róla, annyit, amennyi jólesik. Közvetlen gyászban is, ha tudunk, és jólesik moziba menni, kikapcsolódni, és nem feketébe öltözve sírni a leredőnyözött szobában (mert esetleg ez illőbb lenne), akkor tegyük.
És egy testvér tudni akar Róla, hogy volt egy testvére. Főleg, ha iker. És tudnia is kell. És egész biztosan érdekli egy legendán túl is.
A halál hozzátartozik az életünkhöz, nagyon fájdalmas dolog, de el kell szenvedni, tudni kell megnyílni, és az évek során megfelelő helyre tenni, és_gondozni_az emlékét...

Szerintem ez nem magyarság, hanem személyiség kérdése. Vannak emberek, akik átadják magukat az érzésnek, vannak, akik elfojtják. Vannak, akik magukban gyászolnak, de nem akarják, hogy más is részt vegyen ebben. (Meg persze egy csomó másféle gyász is létezik, nem árnyalom tovább.)
Persze, hogy tudni a kell a testvéréről, amiben az én véleményem eltér az átlagtól, az az, hogy valószínűleg én nem akarnám, hogy ő is gyászolja. Én azt tartom, hogy elég, ha tud róla, de nem kell, hogy egy olyan fájdalmat építsek föl benne, ami magától nem alakult volna ki, hiszen nem ismerte, nem élte meg az elvesztését, így nincs emléke sem, amit gondozhatna.

Sztem másról beszélünk. Sztem a gyász fogalma nem feltétlen egyenlő a fájdalommal, a siratással, stb... MAgával a halottal való foglalkozás, Ő milyen volt, miért volt, stb kérdés merül fel a gyerekbe. EZt nem feltétlen kell gyásznak kell nevezni, ebben igazad van
VIszont az, h mi magyarok nem tudunk gyászolni sajnos tény. Nincs hozzá kultúránk. És ez szomorú. Itt kötelesség feketében járni, és sírni, viszont nem beszélünk róla, nevetni, emlegetni nem illik, ilyenekre gondoltam, de ez már igen messze ível a témától...
Asszem nem vagyunk annyira más állásponton.

Kedves KisBuksi!
Az ikres topikban véleményt cseréltünk az otthonszülésről - a júniusi Kismamában megjelent ikres otthonszülős cikk okán - és valaki a felelősség említésekor utalt erre a topikra. Én is elnéztem kiváncsiságból és jól ittragadtam, amikor megláttam a nevedet.
Nekem is lett egy gondolatom, amit a Vencellel mikor és hogyan kérdésedre küldenék. Nekem Angiszeged által leírt szentély dolog szimpatikus, némi egyszerűsítéssel. Most, hogy a gyerekeim már beszélnek, látom, hogy mennyire ismerik a lakás összes tárgyát, képét, könyvgerincet, és szinte minden zugról, kis foltról a falon van valami emlékük, mert rámutattak és én beszéltem róla. Van, ami gyakran téma, van, amit egy ideig nem emlegetnek, aztán újra-újra elővesznek és mindig okosabban beszélgetünk róla. Ez adta az ötletet, hogy legjobb lenne Regőről is egy fénykép, tehát egy tárgyiasult valami, amiről lehetne beszélni. (mi kaptunk Tőletek azokból az első friss fotókból). Nem vasárnaponként, vagy csak Mindenszentekkor, hanem először, csak említés szintjén a nap, hét bármely időpontjában, amikor úgy érzed, hogy most jó kimondani a nevét, vagy éppen elhaladtok mellette, vagy majd Vencel éppen azon a polcon kapaszkodik meg, amikor feláll. Aztán kérdezzen ő annyit, amennyit akar és mondj annyit, amennyit éppen el akarsz neki mondani. Így együtt nől fel ezzel a képpel és nem lesz misztikus, mikor mondjam el időpont. Úgy gondolom, hogy a mindennapi rutin közben Neked is könnyebbség, hogy naponta bármikor találkozhatsz Regő kis arcocskájával. Része marad az életeteknek, de nem a fájdalmas hiány miatt, hanem, hogy ő is létezett és őt is szerettük/szeretjük érzés gazdagsága okán.
Marcsi

Kedves Kisbuksi! nekem szimpatikus, amit Marcsi írt, feltéve, ha van olyan kép, amit el tudsz viselni. Aká ruh-os is lehetne. Vagy, ha lesz kistesója, (?) az talán jó apropó elmondani, hogy ő is ott volt bent , de nem egyedül. Az enyémek, amikor kiderült, hogy ikrek lesznek a kistesók, akkor sok ilyet kérdeztek.
Amúgy én is úgy érzem, hogy van az ikrek között vmi különös kapcsolat, mégis csak kell, hogy számítson az a kilenc hónap!
Van egy batárnőm, akinek volt egy bátyja, de ő nem ismerte, már nem emlékszem, hohy pár napot élt, vagy halva született, de most kiváncsivá tettél, meg fogom kérdezni, ő mikor és hogy tudta meg. (én csak gimi óta ismerem)
Kívánom, hogy sikerüljön megtalálni azt a módot, ahogy feldolgozható, viselhető ez a fájdalom! Claire

Tudom elkerülhetetlen előbb vagy utóbb meghalunk.Biztosan nektek is meghalt olyan ember akit szerettetek és sokszor jó volna tudni hol vannak ők.Boldogok?Éreznek valamit?
De a kérdés az,hogy magyarázzuk ezt meg egy gyereknek,hogyan tudjuk ezt érzelmessé,de nem ijesztővé tenni?
Úgy,hogy a gyerekekben kérdések merüljenek fel.Egyszerűen az én szempontomból hat éves voltam mikor meghalt apám s erról senkivel nem tudtam beszélni ezért személyes a dolog.
Arra szoktam gondolni,hogy mindent tisztáztunk.Jól csinálom amit csinálok...
Nem tudom mit gondoltok