2008. június 9. hétfő. 5-kor kelés, 7-kor UH, méhszájvizsgálat, 2111. Elkönyveltem magamban, hogy na, ebből még mindig nem lesz semmi egy ideig. Nem is fájt annyira mint az előző heti, így nem is készültem szülni. Hazamentem, délután aludtam még 2 órát, jól ébredtem, nem fájt semmim. Pár óra múlva elkezdett fájdogálni ott lent a méhszájam környéke, gondoltam hurrá, tágulok!
Este 8 körül már kezdtem gyanakodni, hogy mintha már nem csak úgy fájdogálna, hanem időnként beerősödik, elmúlik és visszatér. Még mindig nem fogtam fel, hogy nemsokára szülök.
Éjjel 11 - lefeküdtünk, akkorra már gyanús volt, hogy igazi fájások, de nem akartam potyára bemenni, gondoltam hátha tudok még aludni egyet. Hogy a fájdalom vagy az izgalom miatt, de nem tudtam.
Hajnali 2-re egész erősek lettek, ki is költöztem a nappaliba, Jóbarátokra próbáltam relaxálni. Akkor már elkezdtem figyelni az órát is. 10 perc, 8 perc, 10 perc, 12 perc, 8 perc, 6 perc, 10 perc, 8 perc. Bosszantott hogy nem egyenletesen jöttek. Most akkor honnan tudjam hogy indulni kell-e vagy nem?!?!?!
3-kor Apa észre vette hogy eltűntem mellőle, kijött utánam és folyton kérdezgette, hogy menjünk? Ne menjünk? Mi lesz? Kb 18 NEM után, a 19-edikre ráböktem hogy IGEN. Hívta az apját, megkönnyebbültem. Kb 20 perc múlva jöttek értünk, addig nem is volt újabb fájásom. Na, gondoltam, elkapkodtuk. Már az autóban mondtam hogy ne haragudjanak, lehet h vak lárma volt, de aztán megint elkezdődtek, így megbeszéltük hogy a döntést inkább az orvosra bízzuk.
3:50 - Beértünk. Egy legszebb álmából felcsöngetett kócos-morcos szülésznő fogadott bennünket, fölvette az adataimat, NST-re kötött és vártunk. Nagyon erősnek éreztem a fájásokat, bár ha muszáj volt még tudtam beszélni közben. A gép szerint nem voltak túl erősek. Ügyis orvos szerint méhszáj 2222. Azt mondta ez lehet akár még jósló is, de ha fölgyorsul, meglehet a baba akár 2 órán belül is. Kicsit megijedtem. Erre vártam 9 hónapja és most itt vagyok!?! Nem baj, minden rendben lesz. 7-kor műszakváltás, durcás szülésznő haza, jött egy új, nagyon kedves (van Isten!).
8-ra jött a saját dokim, megvizsgált, méhszáj ugyanannyi, fájások 5 percesek. Menjünk ki sétálni. Nagy buzgón róttam a köröket a folyosón, gondolva hogy ez majd tényleg segít.
10 óra: erőm semmi, fáj a fejem, éhes vagyok, szomjas és hol van már a babám?! Ettem egy fél kiflit jeges teával, maga volt a megváltás.
Dél körül örömhír, méhszáj 5-6 cm, fájások is erősödnek, még mindig 4-5 percesek. Éljen, haladunk!
Vérnyomás 165/105, szülésznő megijed, kapok rá bogyót. Megint sétálni kell, pedig már rohadtul nincs kedvem, fájnak a lábaim, atom be vannak dagadva, a fájásoktól kaparom a falat, mindenki bámul. Hát sose lesz már vége?
15 óra - vizsgálat, méhszáj 6-7 cm, jöhet az EDA. Vééégre! Félek, de biztos jó lesz. Nem kelhetek fel utána?? Kérek beöntést. Elég rossz volt, de nyugodtabb vagyok, hátba szúrnak, megdicsérnek, sikerült. Érzem ahogy hat a szer, mintha elkábítottak volna. Beszédem lelassul, fájdalom helyett csak az összehúzódásokat láttam. Ezzel elvagyok egy darabig, bár már nem bánnám ha babázhatnék.
15:30 - Dokim műszakja lejárt, elment magánrendelni, majd hívják ha kell. Remek, de már ez sem érdekel.
17:30- fájások erősödnek, jön a 2. dózis EDA. Helyzet változatlan. Erőm zéró, fejgörcs kibírhatatlan, nem bírok már beszélni sem. Algopyrin és cukor vénásan. Megérkezett az Anyukám! Párocska kimegy, Anya simizi a kezem, beszél hozzám, életemben nem volt még rá ennyire szükségem.
19:00 óra - fájások erősödnek, újabb EDA, most már kábító cucc nélkül, hátha kicsit magamhoz térek.
20:00 óra - ügyis doki burkot repeszt, nem érzek semmit, magzatvíz tiszta. Elkezdik nyomatni az oxitocint. Ettől pillanatokon belül olyan 2 perces fájásaim lettek, hogy véresre rágtam a számat. Baba feje nincs beékelődve, várunk tovább. Hogy jobban beforogjon, 3 fájásonként forduljak át a másik oldalamra. Iszonyatos fájdalom, lábaim zsibbadnak, csak segítséggel mozognak.
Lassan telnek a percek, megérkezik a dokim, megvizsgál, halad a buksi. Érzek kakilás-ingert?? Semmi. Ugyanezt megkérdezi 5 percenként, de hát ÉN NEM ÉRZEK NA! Sebaj, akkor minden fájás induláskor nyomjak.
21 óra - inger semmi, de nyomkodok szorgalmasan, erőm megint csökken. Az óramutató csakis ólomból lehet, miért nem történik már valami??? Hol van már a kisbabám???
22 óra - helyzet változatlan. Folyik a könnyem, nem bírok többet nyomni. Végre újabb vizsgálat. Doki matat, bevilágít, tűnődik, kimegy. Szülésznő bejön, matat, kimegy. Mégegy doki bejön… konzultálnak. Beilleszkedett a fejecske, csak nem jól. Kicsit oldalasan van, így veszélyben van a bébi is, anya is. Kitépik az oxitocint, közlik hogy császár. Telefonálnak az anesztesnek, azt mondják még legalább egy óra.
Kétségbe esek, magam se tudom már mitől félek jobban. Inkább csak szeretném ha vége lenne már ennek a rémálomnak. Apát kiküldtem, egyedül akarok lenni. Anesztes bejön, nem túl kedves, benyom egy sokadik extra adag szutykot a hátamba, zsibbadok.
Nem tudom, valahogy átkerültem a műtőbe, fekszem az asztalon, minden porcikámmal reszketek, 10 centis kilengéssel. Minden erőmmel próbálom leállítani, de képtelen vagyok uralkodni a testemen. Lekötöznek, leragasztanak, nagy a kapkodás. Vágnak, kiabálok, fáj, mindent érzek. Rángatás, szaggatás, borzalom. Kapok gázt, azt mondják aludjak. Hülyék ezek???!
23:20 - Végre meglátom a kisbabámat!!!!!! Pont olyan kis dagi, mint gondoltam. Csak egy pillanat volt az egész, de akkor már mindegy minden volt. Hagytam, hagy rángassanak, semmi sem érdeket többé. Elvitték, rendbe tették, na meg engem is.
Átvittek a pihenőbe, Apa is bejöhetett, a szülésznő elintézte hogy kismanót is kihozzák egy pár percre. Rám tették. Reszketve feküdtem ott mint egy béna, de ő még hason fekve is rendületlenül szopizni próbált, emelgette a fejét. Fantasztikus volt. A szívem szakadt meg hogy ilyen magatehetetlen vagyok, de közben meg annyira boldog voltam és elégedett. Megszűnt a világ arra a pár percre és már akkor tudtam hogy minden szenvedés megérte.
10 percesen:
Kis Buddhám
:
Egyedül fogom a cumisüveget:
és nem tudok igazán semmit enni.. Most is csak egy darab hideg dinnyét ettem...
