Sziasztok Csajok!
Vagyok ám én is, csak sajna még nagyon fájok. Van egy 1cm-es nyilt sebem és apa ápolgatja rendszeresen, de nem nagyon tudok még ülni meg járni. Szonja egyenlőre elveszi minden erőmet...
Itt a születéstörténete:
Novák Szonja születése
2008. július 1. Kedd:
Csabival reggel mentünk a szokásos napi ctg-re. Már 5 nap telt el a várt időpont óta, de továbbra is semmi... Előző nap kezdtem el szedni a homeós bogyómat, hogy hátha tágít valamit a teljesen zárt méhszájon. Akkor úgy voltam vele, hogy már minden mindegy, csak jöjjön ki!
Ücsörögtem ctg-én és sehogy sem tudtam felkelteni. Végül már behívták Csabit is, hátha ő tud rá hatni, de valahogy nem volt az igazi. Aztán megjött az én doktor bácsim és mondta, hogy ez a ctg büntit érdemel és délután 5-re menjünk szépen vissza.
A délutáni már rosszabb volt. Rendszeresen leesett 80-ra és az ügyeletes doktornő mondta, hogy megnézi a magzatvizet. Részemről jött a pánik, mert zárt méhszájnál nem a legkellemesebb... De hatottak a homeós bogyók és egy nap alatt majdnem egy ujjnyit tágultam. Így sem volt kellemes, de ki lehetett bírni és minden rendben volt. Viszont azonnal felvettek osztályra és 7-re újra mehettem vissza ctg-re. Sajnos az sem lett jobb és úgy váltunk el, hogy reggel negyed 8-kor várnak.
2008. július 2. Szerda
Még a kórterem ajtajába is alig értem el, mikor doktor bácsim már ott toporgott, hogy: „jöjjön! Jöjjön!” És innen felgyorsultak az események.
Ctg helyett vizsgálat egy olyan orvos által akit nem igazán kedvelek. Fájt, nagyon fájt és már nyüszítettem, mikor ott lett a dokim és csak azt éreztem, hogy valami folyik. Ránéztem és ő mosolyogva, tűvel a kezében közölte, hogy „elfolyt a magzatvíz.” Percek teltek el mire felfogtam és rémülten kérdeztem vissza, hogy akkor most szülünk???????? De a válasz csak egy mosolygós bólintás volt.
Az ügyeletes szülésznő bekísért a IV szülőszobába, mert „ez az Éva kedvence”, feltette a ctg-ét és szólt, hogy már hívja is. Én meg ezerrel hívtam Csabit, hogy jöjjön! Nagyon féltem, a sírógörcs határán voltam és szívem szerint haza rohantam volna.
Nem telt el fél óra és Éva már ott volt velem. Olyan természetesen és nyugodtan viselkedett, hogy én is kezdtem megnyugodni, de már el is kezdődtek az 5 perces fájások.
Mentünk a „szokásos” borotva-beöntés tortúrára, amiben kellemesen csalódtam. A borotválást végig nevettem, mert nagyon csikizett, a beöntés meg egyáltalán nem fájt. Utána fél óra wc-re rohangálás fájások között és mehettem vissza a szülőszobába.
Kaptam infúziót, Éva elment a kórterembe a cuccaimért (ásványvíz, papírok, stb...), Csabi meg homeós bogyókért rohangált gyógyszertárról, gyógyszertárra.
10 óra magasságában meg is érkezett. Ennyire szerintem még sose örültem neki. Éva bekötötte az oxitocint és én elvesztettem minden időérzékem. Csabi adta a homeós bogyókat, itatott, Éva hol a ctg -met nézte, hol az oxitocin adagomat növelte, közben meg-meg vizsgált, hogy hogy állunk.
Nem tudom mikor, de egyszer csak elszakadt a cérna és éreztem, hogy nem bírom tovább. Iszonyat fájdalom volt, csak vergődtem. Nem is kellett kérnem, Éva már hívta is a dokit és perceken belül készítették elő az epidurált. Ott állt végig, fogta a fejem, segített, tartott, hogy nehogy megmozduljak, mondta mit fogok érezni, ha jött a fájás, szólt hogy várjanak. Hamar sikerült bekötni, aztán vissza fektetett és kaptam a próba adagot. Jó bénán feküdtem, mert hiába éreztem egyenesnek magam, a bal oldalam csak tompította. A rendes adag után 1 óra múlva kaptam még és már „csak” a szemérem csontom nyilallt. De az nagyon.
A következő időpont amire emlékszem: 13:50. Doktor bácsim már rég ott sétálgatott körülöttem, megvizsgált, Csabival beszélgettek... Éva feltette a lábtámaszokat, beállította és szólt Csabinak, hogy nézze meg, már látni a haját. Ez a mondata elég hamar kijózanított. Éreztem, hogy lassan itt a vége és nagyon összekaptam magam. Nyomtunk egy próbát, mert már feszítgetett, aztán hagyott 10 percet pihenni és kezdődött.
14:00: A szemérem csontomon éreztem a tolófájásokat, de nem tudtam hová nyomjak. Éva pedig szólt, hogy figyeljek és belém bökött a kezével. Rengeteget segített vele, megvolt a pont és onnantól csak arra figyeltem. Doktor bácsim felettem tornyosult, nyomta a hasam, Csabi fogta a fejem én meg csak vártam a fájást és nyomtam. Jó érzés volt, mert közben nem fájt semmim.
14:20: Egyszer csak hallottam, hogy a vákuumról beszélgetnek, nem fogtam fel, hogy mit, de láttam hogy valamit betolnak. Sose éreztem magam annyira elszántnak, mint akkor. Azt soha, az én gyerekemet nem fogják vákuumozni. Hallottam a dokim ahogy mondja, hogy „félig várunk.” Minden erőmet bele adtam, annyira nyomta a hasam, hogy alig kaptam levegőt. Szóltam, hogy el fogok ájulni, de valaki vissza szólt, hogy:”nem baj, csak nyomja!” Aztán egy hatalmas csavarodást éreztem és megszűnt minden! A fájdalom, a hasamon a nyomás és akkor kinyitottam a szemem. A lábamnál több ember hajolgatott, szörcsögő hangok jöttek, Csabi egy ollóval a kezében ment épp oda, a szobában rengeteg ember bámult felém és én meg csak néztem bután ki a fejemből, hogy mi van? Megvan?
Szonja baba pontban 14 óra 30 perckor megérkezett! Másodpercek teltek el és egy meleg, lila „valami” egyszer csak ott volt a hasamon. Nem akartam elhinni, csak bámultam és közben küzdöttem a könnyeimmel. Megfogtam a pici kezét, de felfogni nem volt időm, mert Éva már vitte is. Láttam ahogy méri és öltözteti. Aztán egyszer csak Csabi kezébe nyomta és már ott is volt nálam. Éreztem, hogy valami feszít és már csúszott is ki belőlem a méhlepény. Kérdezte, hogy meg akarom-e nézni, de mondtam, hogy nem. Aztán doktor bácsim kényelmesen helyet foglalt és neki kezdett annak az egy és negyed órának míg össze varrt. Még hatott az epidurál, így nem éreztem semmit hála az égnek. Mikor Szonja megérkezett még fel sem fogtam Éva szavait, hogy „elég rövid pórázon volt”, de a varrásnál már értettem. Kb 25 cm volt a köldökzsinór és amit én nyomtam azt vissza húzta. Ebből következett az, hogy nem maradt túl sok olyan pontom amit nem kellett varrni....Közben Csabi Szonjával a kezében sétálgatott és melegítette meg hozta oda hozzám is mutatni a kis arcocskáját és kezeit, hogy milyen pici és gyönyörű! De a lényeg, hogy túl vagyok rajta és mikor Szonjára nézek tudom, hogy megérte! Ez volt életem legcsodálatosabb napja és azóta is alig bírom felfogni, hogy ez a kis tünemény a mi lányunk és végre itt van velünk.
Hogy mindez így alakult és nem kellett se császározni, se vákuumozni azt két embernek köszönhetem, akik hittek bennünk, rengeteg lelki erőt adtak és tudom, hogy nélkülük nem tudtam volna végig csinálni: az orvosom Dr. Barna János és a szülésznőm Tódor Éva.
Vikka
15 perceket alszik csak.
Nincs gond, én nem haragszom és igen tudom, mennyi munkával jár egy csöppség 
Nekem is ugyanannyi teendőim vannak, mint akárcsak nektek. Nem vagyunk kivételek 
Most ezt játszuk. Állítólag 2-3 hét mire elmúlik. Hát én már most nagyon várom!
