Igen Vali, magukért beszélnek a képek...
(Péntekig lapoztam vissza)
Léna, Pati, fogadjátok utópuszijaimat, nőjetek nagyra!
Rólunk kicsit:
jártunk egy ismerős családnál, a nagyobbik kislány két és fél éves, két hónapos a húga. Hát megtapasztalhattam a testvérféltékenység klasszikus esetét. A kislány folyton gyepálja a picit, akarva-akaratlan is. Láttam azt is, hogy kifejezetten bántásiból, meg azt is, ahogyan egyszerűen csak nem tud vigyáznia mozdulataira. Az anyuka mondta, hogy ügyeljek Eszterre, és hát igen. Egész délután alig tudtam letenni, folyton sírás lett a vége. Pedig igyekezett a kislány. Csak hát nem volt eléga húga, most beálítottunk neki még egy picivel, meg Melindával, aki a játékaira utazott ugye... Őt is bántotta, de Melindáról valahogy lepergett, nem sértődött be, odébbállt vagy egy erősebb mozdulattal leállította, aztán estére már nagyon egy húron pendültek.
De láttam hogy Melindának most mennyivel könnyebb a testvéresdi. (A pici babát sem bánotta). Volt pár hét - Eszter 1,5-2 hónapos lehetett- , amikor nehezen viselte a szoptatást pl., de hamar megtanulta, hogy ne ütögesse, ne lépjen rá. Ma már csak akkor bántja, ha kifejezetten bántani akarja, a dömperrel, motorral kikerüli, vigyáz az ajtónyitásnál, átlépi, h asír és én kinn vagyok, hív, hogy menjek be stb. És játszanak, tegnap pl. kukucs-játékot.
Anno fejlődéslélektanból azt tanultuk, hogy általánosságban - persze lehetnek kivételek - a gyerekeket az éntudatuk kifejlődése előtt érkező tesó nem viseli meg úgy, mint ha ez akkor történik, amikor már rájött, hogy ő és a világ - benne az anyukája - két különböző dolog. Nagyjából két év körül van ez, szórással persze.
Nem kell ehhez persze fejlődéslélektant tanulni, de amit azon a délutánon láttam, afféle illusztráció volt.
De azt is láttam, hogy mennyire kéne nekünk egy udvar. Gyimesben is folyton kint lógtak a füvön, részannyi energiám ment el arra, hogy lefoglaljam őket. Tulajdonképpen csak az etetés és a tisztába rakás volt a gondom. Lett rajtuk estére egy kis bio-szutyok, legalább volt mit lecsutakolni.
Viszont amikor hazaértünk, a szomszéd házaspár - akiknek nincs gyerekük és unokájuk - már úgy vártak, mintha családtag lennénk. El is vitték sétálni Melindát - nyugodtan kipakolhattunk.
Szerencsés találkozás ez: Melinda egy kis történés a hétköznapjaikban, lepakolnak valamennyit abból az óriási szeretet-halomból, ami bennük van de nincs kinek adni, mi meg tudunk szusszanni egyet. Kedves emberek, nem tolakodóak, mindig csak finoman jelzik, hogy "ráérnek, ha épp Melinda sétálni akar...".
Elküldöm, nehogy elszálljon, és kiszedem Esztert az asztal alól.