Jött egy édes privi kérés... Felteszem ide az eseményeket, bocsásson meg az, aki esetleg hosszadalmasnak ítéli és ugorja át!
Számomra ez így kerek, egységes egész
Szüléstörténet és az első éjjel
2008. október 23-án, 16 óra 24 perckor, 2670 grammal, 54cm hosszúsággal megszületett kisfiúnk, Berta Bendegúz.
Azon a csütörtöki napon reggel negyed nyolc körül keltem, frissen, üdén s némi enyhe menstruációs görcsre emlékeztető, alhasi fájdogálással. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, hisz’ azt megelőző két hétben többször éreztem hasonlót. Nyugiban megtisztálkodtam, elkészítettem a reggelit, Kedvesemnek ágyba vittem, majd TV-ztünk egyet, megjegyeztem, hogy olyan furi érzésem van, mintha csurdogálnék, talán a magzatvíz megy el ilyen sunyi módon…? A várandósság alatt rengeteget jártam pisilni, azonban az utolsó napokban már szinte állandóan tudtam volna csurrantani, ha találok alkalmatosságot. Ezen a reggelen viszont tényleg folyamatos volt a pisilési inger, plusz minimális nyákos cumó is távozott ismét. Átsuhant a fejemen, hogy ha esetleg szülés előtt állnék, akkor nem inkább székelési ingert kéne érezzek?, mert az nem jött…
Az előző napokban sem éreztem semmi különöset, ugyanúgy telt, mint azelőtt… Olykori fájdogálásokkal, de nem jelzett a szervezetem semmit, amiből következtethettem volna. Emelni sem emelgettem semmit, lepedő-akrobatika sem volt, ami esetleg megindíthatta volna a szülést…, ami gyanús esetleg, hogy kedden voltam orvosnál kenetvételen, esetleg akkor és ott Ő repeszthette volna meg a burkot? Nem tudom…
Rendje-módja szerint felöltözködtünk, Szerelmem, mint már jópár hónapja menetrend szerint, nekiesett a felújítási munkáknak. Jómagam visszadőltem picit pihenni, mert folyamatában erősödtek a fájások. Kb. fél 11-kor figyeltem meg, hogy időnként vannak erősebb görcsök, majd el kezdtem figyelni az órát, mert mintha(!) egyszer-egyszer erősebben fájt volna az alhasam. Gyuszinak, amikor épp nem az ütvefúróval döngetett, jelentettem, hogyan is érzem magam. Hol én totyorogtam ki Hozzá, hol Ő kukkolt be a szobába, hogy mi újság? Végülis jól elvoltam … én és a fájások … annyira, hogy mindig elfelejtettem, mikor is volt az előző. Némi rábeszélést követően 10.51-kor felhívtam az orvosomat, akit azelőtt egy héttel fogadtunk abban a reményben, hogy a Péterfy utcai Kórházban, amennyiben császármetszéses szülésem lenne, bent lehet majd az apuka is. Valahol tudtam, hogy badarság tárcsázni a dokit, mit fog látni telefonon keresztül? Ugyanmár… talán egy löket kellett Tőle, hogy induljunk. Bááár, fene tudja, hisz’ azt mondta, hogy így telefonon keresztül nem tud mit mondani, nem lát – jéééé –, de azok alapján, ahogy lefestettem a helyzetet nem gondolja, hogy ezek szülési fájások lennének. Javasolta viszont, hogy a biztonság kedvéért menjünk be a Péterfybe, ott megnéznek, szükség esetén hívni fogják a kollégái, mert jelenleg Ő nincs bent.
Megnyugodtam némileg. Nem megyünk sehová, ezek még nem lehetnek szülési fájások. Aztán Gyuszim, mikor jeleztem, lehet, hogy mégis szülni fogunk ma, szólt, hogy ugyan kezdjem már el írni, hátha valóban…
Így jegyeztem:
11.45 – 12 – 12.10 – 12.17 – 12.30 – 12.34 – 12.42 – 13.03 – 13.26 – 13.35 – 13.40.
Az elején a rendszertelenség, összevisszaság meg egyáltalán a hihetetlenség miatt még mindig nem gondoltam komolyan, hogy szülni fogunk. Aztán, talán déltől, amikor már megfeszültem a fájdalomtól, és fel kellett álljak, nem ment a fekvés, már tényleg komoly fájásaim voltak. Gyuszi, amikor bejött, már mindig szorítottam valamit és nem voltam képes válaszolni neki a fájdalomtól. Ezek a fájások kb. 30-45 másodpercig tartottak, aztán – ellentétben azzal, hogy azt mondják két fájás között semmit nem érez az ember – jött a fél nyolctól megszokott alap „mensis görcsölés”.
Egy óra lehetett, amikor el kezdtem kérdezgetni Gyuszit, hogy meddig tart az a meló, amibe éppen belekezdett. Rám nézett, kérdezte, hogy menni kell? Mondtam, hogy ez már igen komoly, de fejezze be csak nyugiban az utolsó műveletet. Éppen akkor vágta le a régi víz-csatornavezetéket a rendszerről és kötötte (volna) át az újra. Ha nem fejezi be, akkor talán csőrepedés, elázás stb. is lehetett volna. Bírtam fél kettőig, amikor első ízben elvesztettem a türelmemet és már-már hisztisen mondtam neki, hogy be kell mennünk a kórházba, ez már komoly. Szegény éppen befejezte a dolgot, gyorsan lelögybölte magát, átöltözött, kipakolta a cuccokat az autóba s pontban kettőkor kellemes esőben elindultunk a kórházba.
Nyugalomra intettem, hogy ne kapkodjon vezetés közben – ez alapból szokásom, sajnos gyakran bele-beleszólok a vezetésébe – ekkor is kérdezgettem tőle, hogy fel van-e kapcsolva a pilács, aztán lepillantottam az órára, kértem ne ijedjen meg: jött egy fájás, szorítottam az ülést, kapaszkodót, és ahogy arra már otthon is rákoncentráltam minden keményebb fájdalomnál hosszan lélegeztem és fújtattam. Majd észleltem, hogy nem indexel a körforgalomból kimenet. Leszúrtam, hogy Ő mit bosszankodik ilyenkor máson, hát legalább Ő figyeljen oda, majd megint jött egy fájás, ami bedugította kicsi számat, nyugira intettem, hogy semmi gond, ne ijedjen meg, ismét légzéstechnika, de cöcöcö nem az a javasolt négy-ötödös, áhh csudát, baromian koncentráltam, de a saját meglátásom szerint, mert amikor fájtam, akkor nem tudtam még számolni is (sosem voltam jó matekos, majd pont most villantok). Szóval úgy emlékszem tényleg folyamatos volt a diktátum: váltson sávot, mert döcörgünk az úton…stb. Fájás, fújtatás, leszúrás, bíztatás és nyugizás a részemről, áhh szóval kiállhatatlanul aranyos voltam, 5-6 és 2-3 perces fájásokkal „dirigáltam-nyugiztam” végig a kórházig.
Diósdról a Péterfybe jobb esetben fél óra, 3/4 óra az út, miért is ne most legyen a nagykörút lezárva az ünnepre való tekintettel (okt.23.), így kerülnünk kellett picit, viszont óriási szerencsénkre volt parkoló hely a kórház előtt. Az autóból kikecmeregve kapóra jött támasztéknak a kórház kerítése, majd szorítottam egy újbéli fájásnak köszönhetően. Gyuszi ijedten mondta, hogy a nagy erőlködésben elhajlítottam, ahogy észhez kaptam riadtan néztem a kezemre és a kerítésre – persze egyenes volt – rendesen benyaltam a poént… Nevettünk.
A Péterfyben a 4. emeleten van a szülészet. Egy lépcsősor vezet fel a liftekhez. Arra már nem emlékszem, hogy azon hogy kínlódtam fel magamat, Gyuszi szerint simán, és a környezetet sem tudtam megszemlélni. Viszont a 4. emeletre érve, ahol ismét jött egy hatalmas fájás, lélegzethez jutva, egyből sikerült a felvételi osztályra betámolyognunk. Az ajtóban megjelent egy ősz hölgy, aki megkérdezte, hogy mi a gond? Elmondtam, hogy reggel óta fájásaim vannak, de nem tudom pontosan, hogy ezek tuti szülésiek-e vagy csak keményen jóslok. Még ekkor sem tudatosult biztosan bennem, hogy de igen, de de de ezek bizony szülési fájások.
Így visszatekintve persze más, teljesen egyértelmű, hogy szülési fájások voltak, hogy miért is nem akartuk Gyuszival elhinni és tudatosítani magunkban, egymásban…? Nem is tudom. Az fix, hogy akkor, megélve mindezt…, hát nem tudtam biztosra venni. Talán túlságosan is szerettük volna még, ha megvárja Gusztikánk a fürdőszoba és a konyha kialakítását? Passz… Ráadásul ott motoszkált a fejembe egy előző nap olvasott megállapítás, hogy a szülési fájások azok annyira fájnak kb., mint amikor egy férfit herén rúgnak, no és annak a fájdalomnak kb. a 100 szorosaként. Úgy gondoltam az ennél sokkal-sokkal jobban fájhat. Szóval, nem szülhetek még.
Az ősz hölgy nézett rám „amúgy sehogy”, kissé talán fáradt lehetett, amikor egy fiatalabb hölgy betessékelt a helyiségbe Bennünket. Rákérdezett Gyuszira, hogy hoztunk-e csomagot. Gyulám igenelt. Az ápolónő erre mondta, hogy akkor hozza fel. Drága Egyetlen Szerelmem ekkor úgy reagált, hogy előbb vizsgálják meg Anitát…, majd picit nyomatékosabban megint szólt neki a hölgy, hogy uccu a csomagokért. Hát persze, hogy megint az volt a válasz, hogy előbb szeretné tudni, hogy mi a helyzet, hogy minden oké-e, vizsgáljanak már meg. Végül aztán harmadjára, amikor az orvos is mondta Neki, hozza a csomit, elindult a kocsihoz. Ennyi ráhatás kellett hozzá. Az ápolónő bevezetett egy vizsgálóba. Ekkor már reszkettem. Ha szülünk, Gyuszi hol van? Neki bent a helye mellettünk… sehol nem láttam. Az ápolóhölgy folyamatosan nyugtatgatott, kérte, hogy alulról vetkőzzek le, majd jött egy szülésznő(?), el kezdtek vizsgálni. Fájt. Éreztem, ahogy a babát érinti a doktornő, elképesztő furcsa volt. Mondta, hogy ez a picinek a popsija – tehát nem fordult meg – és mélyebben vizsgált, tanakodott, hogy nem érzi a burkot, időelőtti burokrepedést gyanított. Elmondta, hogy hat cm-re, három ujjnyira nyitott a méhszájam. Nagyon fontos volt számomra, hogy folyamatosan bíztattak, nyugtatgattak és informáltak. Kérték, hívják a dokimat. Ezzel tudatosult tisztán bennem: szülünk. Ekkor már volt, hogy egybefüggő fájásaim voltak. Átkísértek egy másik helyiségbe, ahová vittem magammal a táskámat, ruházatomat – ez volt a vajúdó.
Olyan hihetetlen volt az egész… Barátias légkör, egy tüneményes ápolónő fogadott itt is, folyamatosan mosolygott, bíztatott. Felhívhattam Édesanyámat, a legnagyobb összeszedettséggel jeleztem Neki: szülünk, adja tovább a drótot. Nyugiban beszéltem, s mint utólag kiderült ez volt a legrosszabb, amit csak tehettem, Édesanyámban ez a visszafogottság, türtőztetettség gyanút keltett s aggodalmat. Pedig tényleg rendben volt minden, csupán pirinyóval a számított előtt kopogtatott Cseppségünk. Anyukám több száz kilométerről szárnyalt volna Hozzánk, azonban megbeszéltük, hogy szülést követően otthon Velünk lesz, és segédkezik. Amióta bejelentettük, az ötvenedik szülinapján, hogy babát várunk, erre az időszakra tartogatta az egész éves szabadságát. Hallottam a hangján, mennyire sajnálja, hogy nem lehet a közelünkben.
Aztán Gyuszi is előkerült, majd folyamatosan mellettem volt, csak telefonálgatni ment ki olykor-olykor. Hívta Édesapámat, informálta a rokonságot. A fájások két-három percesekre redukálódtak, illetve összefüggővé váltak. Elég kényelmetlen volt fekve elviselni őket. Lefolyattak két liter infúziót, jelezték, hogy elindult az orvosom, majd jött egy orvos, Ő volt az aneszteziológus, aki beadta az EDÁ-t. Nagyon szőrös volt a keze… az az AranyKeze. Előtte már érdeklődtem, hogy spinális vagy epidurális érzéstelenítés lesz-e. Elmagyarázták mi a kettő között a különbség és, hogy ők az EDÁ-t részesítik előnyben. Miután kiderült, hogy a csigolyaközeim túl szűkek, sajna csak kétszeri bökés után sikerült beadni az érzéstelenítőt, majd egy harmadik szúrásként éreztem magát a kanült (azt hiszem). Ez az orvos is végig magyarázta, hogy mikor mit csinál. Ebben az egészben nem is a bökdösés volt a legfájdalmasabb, hanem, hogy össze kellett kuporodni, összekulcsolnom a térdemet és, hogy ebben a testhelyzetben még ráadásul el kellett viselnem minimum három fájást. Mindeközben féltem, hogy mi lesz, ha a szúrás közben jön megint egy fájdalom és bemozdulok, de végig figyeltek, kivártak és bíztattak, majd biztos kezekkel végezték el az érzéstelenítést. Hálás vagyok azoknak a drága, szőrös, szakszerű karoknak. Az adagolót a hátamon keresztül a csuklyásizmomnál rögzítették, ott nyomatták ötpercenként a zsibbasztót. Először bal oldalon kellett feküdnöm, hanyatt majd jobb oldalon, ha jól emlékszem. Az ápolónő azt követően, hogy nem éreztem már az altájékom, de mozogni még tudtam, megkatéterezett – rettegtem tőle, pedig nyugtatott, hogy nem fogom érezni. Pánikomat látva mondta, hogy ha mégis, akkor abbahagyja, de bízzak benne. Tényleg nem éreztem semmit. Rajongtam érte. Aztán a Szőröskéz visszajött és egy tűt mutogatott, hogy most végez egy próbát, megbökdös ott, ahol még érzékelek, ha olyan bökdösést érzek akkor is, amikor szól, jelezzek. Teljesen érzéketlenné vált mindenem, semmi fájdalmat nem éreztem, ugyanakkor a tapintást igen. Érdekes volt nagyon. És annál nagyobb megkönnyebbülés, hisz’ 10 perc alatt megszűnt minden addigi fájdalmam.
Ekkorra már megérkezett az orvosom is, egyenesen az uszodából. Rosszul éreztem magamat amiatt, hogy mégis megbolygattuk a szabadnapján… Hallottam, ahogy kéri, biztosítsák Gyuszi helyét a műtőben, megkért valakit, hogy öltöztessék át steril szerkóba, hogy a műtőből majd kísérjék a babához, fotózni fog, felvételt készít stb. Ez a mellettünk való kiállása olyan biztonsággal töltött el, amiért már eleve nagyon hálás voltam. A vajúdóból betoltak a műtőbe. Folyamatosan mondták itt is, hogy ki mit csinál, infúziót kötöttek be, oxigént készítettek az arcom fölé…, azon csöppet meglepődtem, hogy leszíjazták a jobb kezemet, nem egészen értettem, hogy minek, de olyan meggyőző volt a műtőssegéd, hittem neki, hogy ez egy szükséges rossz. Paravánt tettek közvetlenül a mellkasom elé, elég magasan. Hányingerem volt, mondták, hogy ez természetes, úgy éreztem elalélok, mondták, hogy ez is okés, belefér még. Kértem hánytálat, előre rühelltem volna, ha összehányom magamat és szagolgatnom kell a gyomornedves reggelit. Végül nem volt rá szükség, ugyanakkor szinte folyamatosan megmaradt a hányingerem.
Gyuszi ott volt a fejemnél, elkezdődött a műtét. Folyamatosan ecsetelték, hogy mi történik, és én is folyamatosan tudtam kérdezni Gyulán keresztül az orvostól, műtősöktől. Éreztem pl. egy bizonyos fájdalmat baloldalon, féltem, hogy nem jól érzéstelenítettek mégsem el, de szerencsére nem hatalmasodott el a fájdalom, jelezték, hogy meg-megnőhet a hányingerérzet, sóhajtozzak nagyokat. Végig légzéstechnikáztam. Aztán a doki egyszercsak megszólalt, hogy látja a Kicsi fenekét. Ha jól emlékszem azzal az orvosnővel végezte a műtétet, aki korábban megvizsgált, beszélgetésükből kiderült, hogy minden oké, illetve, hogy mikor mihez nyúlnak, mit csinálnak éppen. Gyuszi még előzetesen odaadta a műtőssegédnek a fényképezőgépet, hogy az is meg legyen örökítve, ahogy kiemelik a babócát. Ezek a fotók, mint utólag kiderült, nem sikerültek. Nem bánkódom miatta, hisz’ Gyulának mérlegelnie kellett, mellettem legyen a műtétnél vagy fotózzon. Úgy gondolom, ismét helyesen döntött. Köszönöm neki. Folyamatosan nyugtatgatott, simogatta az arcomat, nem tudom, hogy ez biztos-e, de mintha meg is csókolgatott volna.
Pillanatok alatt, 16.24-kor megszületett Kisbabánk, kiemelték pocakomból kicsi Bendegúzunkat – az orvos nevén szólítva köszöntötte őt itt, a Nagyvilágban –, nem sokra rá meghallottuk sírását. Együtt, Gyuszi és én. Úgy, ahogy azt megálmodtuk.
Gyulán olyan boldogságot láttam, olyan csodálatot és rajongást, ami elmondhatatlan, egyszeri és örökre bevésődő. Simogatások közepette kérdezte, hogy nem-e gond, ha elmegy Kisfiúnkhoz fotókat készíteni. Meghatódva engedtem el, hogy megörökítse drága Gyermekünk első perceit. Nem sok időbe telt, mire még ott, a műtőben hozta hozzám, s megmutatta nekem Picurkánkat. Csodálatos élmény, csodálatos látvány… Bendegúzunk biztos karokban.
Öt órára már kint voltam a megfigyelőben, azaz ahol előzőleg vajúdtam. Az orvosunk ismét gratulált, sok boldogságot kívánt, elköszönt. Két órán keresztül kellett itt tartózkodni, Gyuszi végig, Bendegúz kb. háromnegyed órán keresztül Velünk lehetett. Bejöhetett Édesapám, majd felesége is megnézni a Babánkat. Álmainkban sem gondoltuk, hogy erre lehetőség lesz. Nagyon megindító volt, ahogy találkoznak az unokájukkal. Láttam szemükben a rajongást.
Hét órára már a korteremben voltam. Nem elhanyagolható, hogy sikerült alapítványi szobát kérni, mely két személyes, saját wc-vel, zuhanyzóval ellátott.
Az osztályos ápolónő felkészített, hogy a műtétet követő 6 óra letelte után fel kell majd állnom, azaz éjjel 11-kor számítsak egy kemény, minimum 3m-es sétára. Gyuszim körülbelül 9-ig volt Velem, majd némi unszolásra, nehéz elválás közepette, haza ment.
Amikor elérkezett az éjjeli séta ideje, valóban megszenvedtem a felállással. A nővér a szobában gondolta a sétát, én meg megkértem, hogy ha megy, és ha ő is helyesnek találja, akkor menjünk el megnézni Picurkámat. Elcaplattunk az újszülött osztályra, kitolták Bendegúzt egy kórházi kiskocsiban, valami elképesztő technikával csinosan bebugyolálva. A nővér javasolta, kapaszkodjak a kocsiba… aztán végül a kísérete mellett egymagam toltam vissza a kortermembe, s kb. 2-3 órát együtt lehettünk. Csodálatos pillanatok, első szopikáztatás... Picifiúnk egyből rákapott a cicikére, jóízűen szörcsögött, szívott, látszódott, hogy a technikájával nem lesz gond. Ahogy leemeltem a ciciről már a kis öklét tömködte a szájába, rögtön megfogalmazódott, hogy cicifüggő lesz. Ez pedig felvetette bennem, hogy hiába gondoltuk eddig, hogy ha nem muszáj, akkor inkább ne cumiztassuk a Picurkánkat, tartsuk vissza azt, ha Ő már most cuclikázik, akkor elkerülhetetlen lesz a nyugi-cumi. Érdekes, hogy az ember milyen gyorsan átértékeli az addigi elveit és azonnal képes agyban, gyakorlatban váltani.
Éjjel 2 körül visszavitték Bendegúzt az újszülött osztályra, hogy tudjak pihenni, majd ötkor már hozták is vissza. Mámorítóan megható volt Vele.
A műtős team előtt le a kalappal. Mindenki, minden egyes ismeretlen, maszkos, ám annál barátságosabb szempár és hang előtt meghajlunk utólagosan is. Hálás vagyok szakértelmükért, bíztatásukért.
Azért, hogy segítettek világra hozni Kisfiúnkat, hogy biztosították az apai jelenlétet és beteljesítették vágyunkat, hogy Kedvesemmel együtt élhettük meg a születésélményt, a hálánál sokkal többet, egészen kifejezhetetlent érzünk.
Nincs fogalom, megfelelő szó rá.
A csecsemősök, ápolók hozzáállása, segítőkészsége szintén felbecsülhetetlen.
Az orvosunkat, aki egy héttel korábban vállalt el Bennünket, tekintettel arra, hogy az előző kórházban nem lett volna lehetőség a császármetszés esetén az apa jelenlétére, magasztalom. Szintén nem tudom megfogalmazni az iránta érzetteket, tiszteletet, köszönetet és hálát.
Még fokozottabban így vagyok azzal az érzéssel, ami Bendegúz születése óta hatalmasodott el rajtunk. Egészen megfoghatatlan.
Boldogság és gyönyör, megindítóbb és meghatóbb minden eddig átéltnél…
Köszönöm Szerelmemnek, köszönöm a Mindenségnek!
És még egy gondolat. Ugyanmár házfelújítás, félkész fürdőszoba és konyha… Minden megoldható. Olyan felesleges volt az utóbbi hetek aggodalma, annyira nem számít és annyira nem azon van a hangsúly most már, hogy mekkora a kényelem, a komfort. A picikének mindegy, hogy a kis fürdőkádja milyen helyiségben is áll.
Ugyanakkor Gyula azt megelőző napon, hogy hazajöttünk volna a kórházból semmit nem aludt az éjjel és funkcionálisan befejezte a fürdőszobát. Szavakat nem találok.
Mi Emberek, csodákra vagyunk képesek.
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára zsemlyécske2 2008.11.01 15:50-kor.
De persze semmi baja nem volt, csak utálta ezt a műveletet...
Már egy ágyban tentézünk!
Ő akarja kimosni a baba hazahozós ruháit meg takaróit.Persze nem érti meg,hogy én szeretném megcsinálni ezeket a dolgokat.
Dokim nem mondta,hogy baj lenne.A következőn már nem volt ennyi 120-160 között volt.
Remélem,hogy minden rendben van velük.Kicsit aggódom amiért nem hívott.Remélem nincs semmi baj.
Ma volt NST, az rendben (mostanában mindig megeszem előtte egy kis csokit, így garantált a mocorgás), hétfőn megyek újra. Ja, és igaz, hogy inkább Mindenszentek mint Halottak Napja, de a temetőbe meg inkább ma szoktak menni, így én inkább ezt a napot kerülném el.
És ő már ma estére is kilátásba helyezte, egyelőre nem vagyok túl lelkes. 
