2009.03.24 17:14
Szerző: pandusika
Az én szüléstörténetem a következő:
Január utolsó napján, szombaton apával vásárolni mentünk. Nem tartott sokáig, csak 1-2 órát, de már nagyon nehezen tudtam járni és nagyon hamar elfáradtam, de azért hazafele még egy bútorboltba is benéztünk. Ekkor már elég fáradt voltam és erős deréktáji fájdalmam volt, amit annak tudtam be, hogy megerőltettem magam, de ugyanakkor tudtam, hogy ez már valamiféle előjel. Hazaértünk és emberi időben, este 9 körül le is feküdtünk aludni, de én inkább csak forgolódtam és Manókám is hajnali 1-ig tornázott a pocakomban. Ezt követően sikerült elaludnom, de kb. 3 óra körül, tehát 2 óra alvás után fájásra ébredtem, ami aztán 5 percenként ismétlődött. Gondoltam várok egy kicsit és ha nem múlik felébresztem a párom. Fél óra múlva keltettem és nagy öröm-izgalom-várakozás közepette elindultunk a kórházba. Kb. hajnali 5 fele értünk be. Ekkor a méhszáj még mindig csak 1 ujjnyi volt, mint eddig is, de mivel a fájások 5 percenként jelentkeztek, mondták hogy maradjak. Így beköltöztünk a kórterembe és vártuk, hogy mi történik. Aztán a fájások elkezdtek ritkulni, annyira hogy dél felé már 1,5 órás szünet is volt. Ekkor úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk pihenni és ha megint 5 perces fájások lesznek, akkor visszamegyünk. Mondanom sem kell, hogy amint hazaértünk megint 7 perces fájások jelentkeztek, de ezek már jóval erősebbek voltak. Így ismét visszamentünk, ekkor már este 6 óra körül járt az idő. Megvizsgáltak és mondták, hogy elkezdtem tágulni, már 4 cm-re, de a baba feje még nem ékelődött be, ezért sétálgassak, lépcsőzzek. Ez zajlott kb. este 10-ig, amikor egy újabb vizsgálat szerint már 7 cm-re voltam tágulva. Ekkor már elég fáradt voltam, de még mindig lelkes és továbbra sem kértem fájdalomcsillapítást. És ezután kezdődött minden rossz...
Mondván, hogy már 7 cm-re tágultam, burkot repesztettek, mert a magzatvíz nem akart magától elfolyni. Ilyen hosszú vajúdás után elég kellemetlen élmény volt, pláne, hogy sajnos nem sikerült többszöri próbálkozásra sem. Egyszerűen nem akart elfolyni a magzatvíz. Valamiféle csővel többször is próbálták „lecsapolni”, de kb. csak az 1/3-a távozott és mint utóbb kiderült rengeteg vizem volt és a császárnál tudták csak aztán rendesen kipucolni. Ekkor kértem az első fájdalomcsillapítókat. Aztán továbbra sem történt semmi előrelépés, a fájások viszont már órák óta kétpercesek és nagyon erősek voltak, így én már kezdtem az ájulásig kimerülni, ezért javasolták a gerincérzéstelenítés, hogy a kitolásig tudjak pihenni, ugyanis félő volt hogy arra már nem marad erőm. Másrészt elkezdett esni a baba szívhangja a fájások alatt és ekkor már nemcsak a fájdalom, hanem a félelem is gyötört, hogy nem marad erőm a kitolásra és miattam lesz a babának valami baja. Azt mondták, hogy a hüvelyen keresztül megszúrják a baba fejét, hogy vért vegyenek belőle, hogy mi okozza a szívhang esését, de valahogy ez sem sikerült. Azt hiszem mindenki el tudja képzelni, hogy mit éltem át ezek alatt a próbálkozások alatt. Már kb. a 20 óránál tartottunk, úgyhogy beleegyeztem a gerincérzéstelení tésbe, pedig eléggé féltem tőle. Aztán valamilyen szinten megnyugtatott a tudat, hogy az anesztes főorvos jött, mégiscsak a legjobb szakember. De sajnos ő sem járt sikerrel, ugyanis az s alakú gerincferdülésem miatt 3-szor kellett megszúrnia, hogy a jó helyre „betaláljon”. Szóval ez sem volt stresszmentes. Aztán vártuk a hatást, de sajnos semmi nem történt, egyszerűen nem hatott, úgyhogy kaptam még egy bivalyerős fájdalomcsillapítót. Aztán az újabb vizsgálatok szerint nemhogy nem tágultam, de még vissza is ment a méhszáj 5 cm-re. Eddig soha nem hallottam, hogy ilyen is megtörténhet. Ekkor már szinte magamon kívül voltam és már kértem, hogy csináljanak császárt, mert tudtam hogy a kitolásra nem lesz erőm. Aztán kb. hajnali 1-kor jött egy másik doktornő, aki megvizsgált és megállapította, hogy a babának rossz a fejtartása, teljesen hátrahajlik, ezért nem tud beékelődni, a méhszáj már csak 4 cm, viszont a fájások továbbra is 2-3 percesek, viszont a magzatvíz egy része már „lecsapolva”. Javasolta, hogy tegyünk még egy kísérletet, ami kb. 1,5 órán át tartott. Erre már annyira nem emlékszem, mert ezalatt a kimerültségtől és a fájdalomcsillapítótól többször is bealudtam. Ez abból állt, hogy jobbra-majd balra fektettek, térdeltettek...stb. de ez sem járt sikerrel. Aztán hajnali 4 körül a császár mellett döntöttek. Sajnos bennem csak ekkor tudatosult, hogy ez mivel jár. A gerincérzéstelenítés sikertelensége miatt nem mertek még egyszer megszúrni, ezért altatni kellett. Sírtunk a párommal mindketten, de már nem volt más lehetőség. Sírtam, amikor betoltak a műtőbe és egészen addig, amíg elaltattak. Így jött világra február 2-án hajnali 5 órakor szemünk fénye. Apának egyik nagy álma volt, hogy ő vághassa el a köldökzsinórt, amit érthetetlen módon nem engedtek neki, még annak ellenére sem hogy kollega volt. Azt sem engedték, hogy a műtétnél aszisztáljon, és nagy nehezen sikerült kiharcolni, hogy bent lehessen. Aztán a következő kép, hogy az intenzív osztályon vagyok és ébresztenek. Ide kerültem 2 órás megfigyelésre. Kis idő múlva jött a párom is. Az első kérdésem az volt, hogy a baba jól van-e, egészséges-e. Óriási megkönnyebbülés volt az igent hallani. Aztán elém rakott egy fényképet, de a mélyaltatás miatt nem tudtam fókuszálni és nem is tudtam a babát megnézni, majd ismét álomba zuhantam. Kb. 7 óra körül már egészen magamhoz tértem és visszamehettem a kórterembe, ahol már végre megölelhettem a kisbabámat. Soha nem bocsátom meg sem magamnak, sem a sorsnak, hogy élete első 2 órájában nem lehettem vele és azt csak fényképről ismerem.
Akinek igazán hálás lehetek az a párom, aki végig támasz volt számomra és minden döntésemben támogatott. 26 órán keresztül egy percre sem engedte el a kezem.
Panna