Társalgó főoldal » Szülészetek, kórházak » *SOS* ÉLET A KISBABÁNK HALÁLA UTÁN..

Én is elolvastam.


Én mintha hiányolnám abban a családban az igazi érzelmeket. Vagy lehet félreértettem.


Meg sem fordulna a fejemben ez a kérdés, hogy az inkubátort lekapcsoltatni. Nekem Bogi volt a legszebb kisbaba. Igen voltak csövek, de ő ott volt. És ugyanolyan baba volt mint a többi, csak sokkal kisebb. Igaz nem vagyunk egyformák. Sérült az egyik gyeremeke...................... sajnálom ...................... de ott van vele és tudja szeretni...................... ha akarja. És ugyanott van mellette a jó példa is, a másik gyermeke jól van.

Hát ez a cikk tényleg érdekes és elgondolkodtató.Nem tudom én mit tettem volna mert amíg nem vagyunk ebben a helyzetben nem ítélkezhetünk,de azt én is észre vettem hogy nem éreztem igazi érzelmeket a családban.
Ha nekem azt mondják hogy a babám szellemileg épp csak testileg lett volna kicsit fogyatékos minden gondolkodás nélkül megtartottam volna,de az ő helyükben nem tudom mit tettem volna.Azt tudom csak hogy az egyik beteg a másik egészséges,a beteget még jobban kell szeretni mert a másik kárpotol a beteg helyett és ő is egy ugyan olyan érző lélek mint a másik.
Szia hasli!Téged is üdvözöllek

Sziasztok!

A dolgozóknak jó munkát, a szapadnaposoknak jó pihenést!

Hasli, de mit csináljak, ha rejtegeti a kölköket?

Zaha,Melcsike
Tegnap este olvastam a nők lapjában a cikket.Azért olvastam el, emrt az alattunk lévő topik egyik tagjának rokonai.
Vegyes érzelmek..háááát, én először pipa lettem.

Régóta akartak babát,lombik is volt..majd ezt írja:
"Semmi közük nem volt a normális csecsemőkhöz, akiket elképzelt. Anyaság? Hiszen még csak barátkozott a gondolattal! Tátongó ürességet érzett..."
-ezek szerint egyáltalán nem volt érett az anyaságra....


"Három napig nem is volt erőm megnézni a gyerekeket."
Remélem ennek csakis az volt az oka, hogy nagyon durván szedálták....

„Ki dönti el, mikor állítjuk le az inkubátorokat?"
Ha rajta múlik esélyt sem ad, hála Istennek, nem Ő döntött, hanem az orvosok...

" A gyerekeik inkább madárfiókákra, mint emberi lényekre emlékeztettek,"
Ez meg nem igaz

Meg, hogy csak a 23.héten kezdte érezni a mozgást, ez is

Szóval nem értem..most van egy egsézséges kislánya, meg egy beteg..aki még fejlődhet..lehet, hogy nem, de Ő is szerethető és tudja is viszonozni..

Még gondolatok.

Persze nehéz egy beteg gyerekkel, biztosan ,ezt értem..de mintha el akarnák taszítani..ha beteszik az otthonba, úgy éreztem az lesz a sorsa, mint a sok elfelejtett kisbabának a temetőben...meghaltak, és elfelejtették..

Elsősorban azokban a napokban, hetekbe csakis a túlélés szűmított,egyetlen pillanatig nem gondoltam arra, hogy jaj, ha beteg akkor nem kérem...

Ezt gondolom.

Anyci


De én voltam ebben a helyzetben, és alig vártam, hogy mehessek a gyerekemhez. Csak a korababákról olvastam és láttam mikkel kell szembenézni, és nap mint nap megharcolni az életet. És olvastam, a gyerekekről akik sérültek, fogyatékosak lettek. Ami velünk is előfordulhatott volna. De egy pillanatig sem fordult meg a fejembe, hogy ne akarnám a gyerekemet. És igenis küzdeni akartam érte, vele.


Tünci

Én is valami dühöt éreztem. Társadalmi és orvosi nyomás miatt próbálkoztak lombikkal, ha már természetes úton nem sikerült. Ő nem is akart anya lenni még.

Melcsike,akkor te tudod milyen küzdeni.Azért nem értem ezeket az embereket,én se gondolkodtam volna azon kell-e az a beteg gyerek vagy nem.Igazatok van abban az a nő nem is akart igazán anya lenni.Mi azért akarunk anyák lenni mert igazán szeretnénk és nem a társadalomnak akarunk megfeleni.Azt a beteg gyereket is lehet szeretni,ők ráadásul olyan tiszta szívűek és annyira tudnak szeretni ezéert is igényelnek több szeretetet.Én találkoztam sok fogyatékos gyerekkel és nem viszolyogtam tőlük ezért is tudtam volna elfogadni ha az enyém is beteg de életképes.

Anyci,Melcsike, ez nagyon nehéz téma..a fogyatékosságnak is vannak fokozatai..van ,ami borzasztó állapot, ha a gyermek nem is tud magáról, az megint más..de ez nem az az eset.És akkor sem az az első gondolat, hogy inkább jobb lenne, ha meghalt volna..Csakis az számított Violával, hogy élje túl..

Még majd folytatódik a Nők Lapjában, jövő héten, szakértőkkel.
Megnézem a kommenteket a nlcafén...

Tünci


Majd belinkeled, légyszi mert én lehet el fogom felejteni megnézni.

Majd jövök később, most mennem kell.



Puszi nektek.

Lehet túl szentimentális vagyok. De ez jutott eszembe hirtelen.


Ez a két gyermek egy csodát vitt véghez, hogy a szüleikkel legyenek. És lehet, hogy ezt annélkül tették, hogy hallották volna az anyai biztatást, hogy érezték volna a szüleiktől áradó szeretetet és a reményt. Amiért érdemes harcolniuk.

Sziasztok!

Csak egyetlenegy mondat-

Tegnap itt volt nálunk Tünci...
Sajnálom, hogy egy borzasztó tragédián miatt talákoztunk, de szívből örülök, hogy megismerhettem és nem adnám semmiért a barátságát.

A cikk nagyon vegyes érzelmeket váltott ki belőlem....Nem ítélkezek felettük, de a véleményem az, hogy a gyerek érdekeit kell nézni. Ha az orvosok megmondják, hogy mennyire beteg és sosem fog teljes életet élni, akkor talán jobb lett volna, de ki tudja előre, hogy hogy fognak fejlődni és hogy mennyire nem...de nehéz dolog.
Amikor nálunk felmerült a betegség a 12.héten, mi arra az álláspontra jutottunk, hogyha beteg a babánk, akkor nem tartjuk meg.És nem azért, mert ez nyűg lenne vagy anyagilag megterhelő!Hanem mert nem akarom, hogy a gyerekem ne tudjon teljes életet élni.Mert mi van ha velünk történik valami?Ki fogja őt felnevelni, óvni, tanítani sérülten?...És nem akartuk volna, hogy ne tudjon tartalmas életet élni és pl hogy élete végéig másra legyen szüksége, mert teszem azt, alapvető dolgokra képtelen lesz.Mi úgy gondoltuk és gondoljuk, hogy a gyereket kell nézni.Hogy az ő élete milyen lesz.
Van olyan ismerősöm, aki tudta, hogy súlyos beteg a babája és megtartotta.Felelőtlennek tartom teljes mértékben.A kislányát egy percig nem lehet egyedül hagyni és ez nem fog változni.Szerintem ennyire nem lett volna szabad önzőnek lennie és csak azért megszülnie, mert ő annyira gyereket akart.
Persze megoszlanak a vélemények és nem ítélkezem, csak én racionálisan próbálom felfogni.

Még valami-
vajon kié lesz a 300- ik laptető???????????

Én is olvastam a cikket, de én érintett vagyok, még véleményem sincs....

Itt olyan hideg van, mindjárt előveszem a kabátokat, komolyan, reggel dideregtem

Bende, Tünci nagyon jó fej csaj, úgy osztotta itt borfesztiválkor a srácokat, hogy belepirultak......
Volt szöveg, vagy csak a bor?....

Megyek megadom a festőknek a színkódokat, és hajrá....

Szia Bende!

Én is örülök és én sem adnám!!!

Puszik sok-sok!!

Jázmin
Ebben az esetben is teljesen jogos, amit gondolsz, szerintem..itt páran meghozták ezt a borzalmas döntést és mindegyik olyan betegség volt, aminél átgondoltan tettétek.
A koraszülésnél sosincs ez a dilemma, hogy megtarsuk e, vagy mi lesz, ha beteg lesz, nem is merülhet fel ilyen egyébként a jog szerint.Ha a baba életképes az orvosoknak meg kell tenni mindent.
A cikkben viszont ha jól értem akkor pont az a kislány az egészséges, akinek az életéért az orvos"egy fabatkát sem adott volna.
Nehéz ez mondom mindenképpen.Nagy a nyomás, az is igaz, hogy a társadalom nem tolerálja a fogyatékosokat, ezt azért is merem írni, mert a nagypapám illetve anyu barátja tolószékes és szémtalanszor ütköznek akadályokba..egy értelmileg sérülttel biztos még nehezebb, emrt féltenénk és hát mi lenne, ha a szülők meghalnak..nagy teher ez,de akkor is átgondolt döntést kell meghozni.
ÉN biztosan tudom, hogy pl azért nem szakítanék meg egy terhességet, mert mondjuk nyúlszája van, megrövidült egy végtag..ez is fájdalmas felismerés, de ..Értitek na?

A felvetett témához - hozzászólás helyett - csak ennyit:

"Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből, a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem add, hogy ne ítéljek.

Istenem add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
és lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűen ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
[...]"
(Reményik Sándor)

Remélem, hogy ha feltüntetem a szerzőt, nincs akadálya vers idézésnek itt a fórumban...

Bettiiii, úgy várom már, hogy muti a képeket!!!Jaj, minden csillog villog majd!!!
Itt is nagyon hideg van, nem fejlődnek a virágaim két hete...

Muszáj volt felvenni a srácoknál a kesztyűt, mert különben cefet kiosztottak volna..

Aarnika

Most az egyszer, ne haragudj..nem értek egyet....

Tünci! Mindenki a saját fejét viseli a nyakán, nem kell mindenben egyetérteni!

Most olvasom a koraikrekről a híreket a másikban.Mnidketten agyvérzést kaptak és fertőzést is.Az orvosok szerint azért jól vannak, mert ez nem "olyan" agyvérzés ,mint a felnőtteknél...

Melcsike, Zaha,Boboka javítsatok ki,ha nem, de ugye mind a négyőnknek ezt mondták..amíg éltek.Utána meg azt, hogy nem lettek volna egészségesek...

És mégsem az jár a fejemben, hogy ,akkor inkább ne éljék túl.Hanem az, hogy a legnagyobb csoda történjen velük és ne csak a lehetőségekhez képest gyógyuljanak meg, hanem tökéletesen.

Aarnika, akkor jó!

Én csak arra gondoltam, hogy egy újságcikk tartalmából (amik - ugye - sejtjük/tudjuk, miként születnek!) nem feltétlenül kell messzemenő következtetéseket levonni.

Sőt, akár egyetlen személyes beszélgetésből sem. És ha meg hosszan, sok szempontból megnéz, minden oldalról körüljár az ember valamit, a végére lehet, hogy el is felejti, hogy ÍTÉLKEZNIE kellene.

Erre én is gondoltam, hogy nem is az az igazság, amit írtak.Aztán arra, hogy én nem engednék megjelenni egy hazug írást magamról.

Ha meg netán mégis minden így történt, akkor ezt az idézetet érdemes lenne a szülőknek is elolvasni.
Meg persze én is elolvasom még többször.Igyekszem nem ítélni, de a véleményem máris az...most akkor hogy is van ez?

Az ítélkezés NEM EGYENLŐ a vélemény nyilvánítással.Szerintem senki sem ítélkezik, csak a véleményét írja le.
Tünci:sajnálom, hogy nem tudlak megismerni személyesen!

Sziasztok! Pont ma reggel olvastam a cikket és rögtön rátok gondoltam, hogy vajon hogyan vélekedtek....Nem is tudom mit gondoljak. Az éremnek két oldala van. Nem tudom hogyan döntöttem volna, de szerencsére nem kellett döntenem. Nem tudom vállanám-e a beteg gyermeket, ha tudnám egész életében segítségre lenne szorulva. Viszont ahogy Tünci megírta: más úgy dönteni, hogy tudom beteg lesz és más úgy mikor koraszülött és nem tudni milyen kockázatai lesznek. "Sok" ilyet láttam, koraszülöttet, ott mindenki küzdött, imádkozott, senki nem akarta feladni.......
Mikor Bence megszületett a 37. héten bekerült az intenzívre. Egy hétig volt bent. Szerencsére nem volt semmi gond csak nem volt hely a csecsemőn, meg infúziót kellett kapjon...Minden nap szembesülnöm kellett, hogy mennyi koraszülött van és hogyan küzdnek az életükért. Akiről tudok, az jól van. Egészséges DE nem járhat még oviba azt hiszem és a látása sérült.
van a családban is. Az unokaöcsém felesége és én egy időpontra voltunk kiírva. Nekik a 28 héten született a kisfiú 500gr-al. Nem fejlődött, nekem Bence akkor már majd 1kg körül volt - nem tudom pontosan. November 13-a volt. Az orvosok azt mondták, ha a Karácsonyt megéri akkor reménykedhetnek. Soha eszükbe sem jutott, hogy elveszíthetik, nem adták fel egy pillanatra sem a harcot. Összeszedte magát, szerencséje is volt, mert nem történt semmi vele, gondolok itt az agyvérzésre stb. Jól van, azóta van egy kislányuk is. Gabika kisebb, vékonyabb Bencétől viszont rosszaságban veri őt Szerencsére. Mármint, hogy egészséges és jól van. Járnak dokihoz Pestre, minden rendben van. Mikor Bence bent volt az egyik orvostanhallgató kérdezte a másikat, hogy mi lett azzal a kissráccal aki abban az inkubátorban feküdt. Kérdezte a másik melyikkel, majd egy harmadik mondta a nevét, erre kaptam fel a fejemet és szóltam hogy jól van, átszállították másik kórházba majd miután érdekesen néztek gyorsan megmagyaráztam....
Nem is tudom most miért írtam ezt le

Tünci ma hajnalban jutottak eszembe az ikrek, hogy mi lehet velük. Annyira szorítok nekik............

Az agyvérzés babáknál még veszélyesebb, nem?
Nagyon drukkolok nekik én is!+++

Sziasztok!

Most csak 1 percem van, mennem kell az oviba... Tünci rólam írt, a cikk a férjem nővéréékről íródott. Amikor elolvastuk, mi is teljesen megdöbbentünk és nagyon féltjük őket. Sajnos a cikk nem megfelelően mutatja be a családot, az érzelmeiket. Mi végigéltük velük ezt az egészet, a picik megszületésétől mostanáig. Egyelőre csak annyit írok, hogy nagyon rosszul jött le a kép a sógornőmről, nem ismerek még egy ilyen áldozatkész anyukát, mint ő. Szerintem egyszerűen csak őszintén le merte írni, hogy érzett akkor, amikor megtörtént a baj és nagyon korán megszülettek a picik. De azóta mindent, tényleg mindent megtett értük és imádja őket, ha látnátok...

Most tényleg mennem kell, de muszáj volt legalább ennyit megírnom a védelmükben és este még jövök, kicsit részletesebben, bár talán még én sem tudom átérezni, amin kersztül mentek/mennek...

Katinka

És a vélemény nyilvánítás sem egyenlő az ítélkezéssel...

De egy vélemény is csak akkor lehet hiteles, ha kellő ismeretek, tapasztalatok birtokában tudtuk meghozni.

Mindenki azt tudja csak elmondani, hogy ő személy szerint hogyan szeretne dönteni egy adott helyzetben, azt nem, hogy ha valóban belekerül, akkor ténylegesen hogyan döntene. Azt meg, hogy mit érezne, és hogy ez az érzés "szalonképes lenne-e" vagy sem...

Érzésekről nem érdemes vitatkozni, mert azok egyszerűen VANNAK. Ez senkit nem minősít!
Tettekről lehet vitatkozni, hogy ki, hogyan vélekedik valamiről, amit a másik ember megtett...
De ha visszamegyünk konkrétan ennek a családnak a történetéhez, akkor a tettek arról szólnak, hogy nagyon is küzdenek ennek a - nézzünk szembe vele: reménytelen - kislánynak a jobb sorsáért, sok érzelmi-, idő- és anyagi ráfordítást tettek meg az érdekében, és a mai napig is velük él. A mamának - a cikkben idézett, és keménynek, érzéketlennek tűnő - véleménye ELLENÉRE!

Látta valaki a hétvégén (azt hiszem az m1-en vetített) filmet, amit Szalay Kriszta színésznő forgatókönyve alapján, az ő főszereplésével forgattak, és egy Down-os kisfiút világra hozó édesanyáról és a családjáról szólt? (a címét elfelejtettem)

Aki látta, és kellően "kihegyezett" antennákkal nézte, az pontosan ezt a kettősséget is észrevehette benne. Az őszinte érzéseket, amelyeket a társadalom nem tart "szalonképesnek", mert "milyenmá', hogy valaki nem szereti eléggé a gyerekét!", és azt is, hogy hosszú éveken át micsoda heroikus küzdelmet folytatott ez az anya, a gyereke jólléte érdekében. És bár ez csak egy film, fikció, de hány ilyen valós történet létezik!

Katinka,
nagyon köszönöm,hogy írtál nekünk, szívesen venném, ha írnál kicst erről, ha időd engedi!

Aarnika, szerintem az nem fikció..Szalay Krisztának Down-os fia van,úgy tudom.

A címe az:És a nyolcadik napon..

(-Isten megteremté a Down- osokat, hogy több szeretet legyen a Földön..)

"De egy vélemény is csak akkor lehet hiteles, ha kellő ismeretek, tapasztalatok birtokában tudtuk meghozni."
Azt hiszem elég hiteles a véleményem, hiszen döntöttem a gyerekem élete fölött.Gondolom ez kellő ismeretet és tapasztalatot hordoz magában.

Sajnos nem láttam a filmet, de sajnálom, mert érdekelt volna.(bár a szívem szakadt volna meg közeben)
Ismétlik valamikor?

Tünci:olyan fura, amikor régebben beteg babákat láttam, valahogy sajnáltam őket, de nem tudtam vele mit kezdeni, ...de most, ha látok egyet, a szívem belesajog és nem bírom visszatartani a sírást.
Nagyon szép idézet.

Jázmin, talán a netről is letölthető, majd utána nézek..és néhány évad óta színdarabként is megy.

Egyszer vmikor még találkozhatunk Jázmin, sosem lehet tudni, milyen messzire sodor az élet.

Sziasztok!

Szoktalak TIteket olvasni, néha írtam is...

Én is olvastam ezt a cikket. Először én is olyan kis dühöt éreztem... de nem lehet tudni, mit érezhet a szülő... hisz ezt csak az tudja, aki évek óta nevel egy ilyen beteg babát ( mint ahogy a gyermek elvesztését is csakis az tudhatja, érezheti, aki átélte)...és még inkább nem tudni, mit érez az a pici gyermek, milyennek éli meg ő az életét... és milyen lehet adott esetben nézni a szenvedését évekig... ezt tényleg azt hiszem, csakis az tudhatja, aki benne van.

Ti is írtátok többször, hogy aki nem veszített el babát, az nem tudja, milyen, nem értheti, nem élte át... én azt hiszem, ez is így van, aki nem nevelt évekig súlyosan beteg gyermeket, az szerintem nem tudhatja, milyen...

De az igaz, h. a cikk olvasása után az érzéseim nekem is negatívak voltak... dehát ez tényleg csak egy cikk, nem sokat tud visszaadni évek küzdelméből...

Gondolom talán valami ilyesmire értette Aarnika is, hogy kellő ismeretek, tapasztalatok híján ezt nem lehet megítélni...

Igen, Nóna...
Egyfelől, hogy egy újságcikk - tehát közvetített információ - alapján, másfelől meg a helyzetet saját bőrünkön megtapasztaltak híján.
Én legalábbis nem szeretek véleményt mondani (ítéletet hozni meg főleg nem) olyan dologban, amiről nincsenek saját élményű tapasztalataim. Az érzéseimet, amit egy adott dolog kivált belőlem, azokat a saját érzéseimként igyekszem kinyilvánítani, és nem a másikkal szembeni minősítésként, értékítéletként. (persze nem mindig sikerül - én is emberből vagyok)

A cikkben szereplő kislány egyébként nem Down-os, akikre általában valóban igaz az idézett mondat. Kedvesek, barátságosak, negyvenévesen is gyermekiek. Most is itt csacsog egy a közelemben, hallom a hangját...
Dolgoztam fogyatékosokkal. Nagyon nehéz tud lenni, kívülállóként is, amikor az ember a munkaidő végeztével hazamehet, nélkülük.

Tünci, igen, mostmár nekem is beugrott a cím. Érdekes film volt. (nem teljesen saját történetük)

Ebben igazad van Nóna, éppen ezért arról nem is írtam semmit ,hogy milyen lenne nevelni egy sérült babát..én csakis arról mondhatok vmit, hogy mit ÉREZTEM,(nem hogy mit éreznék) amikor élt.

No, érdekes és nehéz téma ez, valahogyan mind érintettek vagyunk, így,vagy úgy.

Nagyon érdekelne mit mondana Katinka.Ha a családról nem valóságot állít a cikk, az borzasztó, akkor letörném a helyükben az író derekát..

Húúúú, Tünci! Tudod, mi mindenre képesek az újságok?! Még az a lap is, amiben ez megjelent, pedig az az egyik legkorrektebb, ebben a műfajban. (és legtöbbször nem is a szerző a ludas, hanem a szerkesztő, és végső soron a laptulajdonos, aki kijelöli a "csapásirányt")

Na èn ehhez ,jobb ha hozzà sem szolok!Viszont nagyon eggyezik a vèlemènyem a tièd-del Arnika!
Mult hèten èn is 1 olyan lànyt sminkeltem aki "fogytèkosokkal" dolgozik!Sokat mesèlt,ès olyan szeretettel ami elèg ritka!Nagyon èrdekelne,hogy te mit dolgozol(tàl) velük akàr priviben is!Meg ha mesèlnèl a tapasztalataidrol,èrzèseidröl velük kapcsolatban!Persze,csak ha nincs terhedre!

Nagyon sokféle érzelmet kiváltó téma a sérült gyerekek nevelésének kérdése. Úgy gondolom Nálatok kislányok fel sem merülhetett a kérdés, hogy akarom vagy sem, hiszen először az ember azért küzd, hogy a baba megmaradjon, túlélje azt a bizonyos kritikus nak mondott időszakot. Azonban sajnos az orvosok nem mondják, hogy ha túl is éli, nagy az esélye, hogy nem lesz teljesen egészséges. És most ne vessetek követ rám, de én is azt mondom, hogy aki nem nevelt sérült, károsodott gyermeket, nem tudja, hogy mire is kell vállalkoznia. Örömmel vállalkozik, mert az ő gyermeke, aki mindennél fontosabb. De ez bizony teljes embert kiván, napi 24 órában. Nem valószinű, hogy mellette dolgozni tud majd az anyuka. Most nem a karrierálmok elvesztésére gondolok, pusztán a pénzre, ami egy beteg gyerek esetében még jobban kell. Mert kell a fejlesztő, kell az orvos, kellenek a gyógyszerek és sok esetben speciális autó kell, hogy Budapestre, vagy más kórházba el tudjanak jutni. A cikkben emlitett családnak nagy szerencséje - szerintem - hogy Bécsben élnek, mert ott több a lehetőség a fogyatékkal élő gyermekek fejlesztésére.
Az én első gyermekem vákuumal született. Annak idején (27 éve) még nagyon sok rosszat lehetett hallani erről a módszerről és mi is jártunk közel fél évig ideggyógyászati kontrollra, hogy nem maradt-e vissza valami. Szerencsére teljesen egészséges volt a babám. A második gyermekem túlhordtam több mint két héttel. A szüléskor az orvos azt hitte, a gyereknek dongalába van. Szerencsére ez nem igy volt, de nem kivánom még az ellenségemnek sem azokat a rémisztő, dermesztő félelmeket, amiket átéltem. Nagy volt a súlya, és a pici lába rossz tartásban rögzült a méhemben, ezért egy éves koráig kéthetente hordtuk a Karolina útra ahol újabb és újabb gipszcsizmát kapott szegénykém . Azután nyolc éves koráig speciális emelt sarkú cipőt kellett csináltatni neki, de a mai napig is látni a lábán a deformációt. Egész kisgyerek korában fejlesztő tornákra, mozgáskordinációs foglalkozásokra kellett járni, hogy tökéletesedjen a járása.
Ezek a dolgok nem is olyan szörnyűek, én mégis nagyon sokat aggódtam és mindig azon gyötörtem magam, hogy mit tettem rosszul a terhességem alatt, hogy ez bekövetkezett.
Minket a fogyatékosságnak csak a szele csapott meg, szerencsére. De sokszor látok reggel a buszon, munkába menet egy idős bácsit, aki a felnőtt, kb 35-40 éves fiát kiséri - gyanitom valamilyen foglalkoztatóba - aki szellemileg fogyatékos. És ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy mi lesz ezzel az emberrel, ha a szülei már nem lesznek mellette. Borzalmas érzés a szülőnek is, hogy magára kell majd hagynia a gyermeket.
Hát ez bizony hosszu lett. Ne haragudjatok érte. De a téma nagyon sok érzelmet kavar bennem, elnézést kérek mégegyszer.
Zsuzsa

Ez a média.Sajnos én tudom mert az egyik családtagom a saját bőrén tapasztalta milyen az amikor hozzá tesznek elvesznek belőle és a végén máshogy jön le az embereknek.Ez a kis nő is csak elmondta az akkori és a mostani érzéseit és nem is tudja az emberek mit mondanak meg gondolnak róla.Pedig nem is ő a hibás hanem valaki más pl. a szerkesztő vagy ki tudja.
Emberek vagyunk és különböző az érzésünk és gondolatunk,elvégre hova lenne a világ ha egyformák lennénk.Nem igaz?

Zsuzsa,azt hiszem igazad van abban mennyire nehéz egy sérült gyermeket nevelni,teljes embert kíván de vannak akik tudják mit vállalnak és tudják mivel jár.Vannak viszont akiknek dönteniük kell vagy még esélyük sincs dönteni azokat is meg lehet érteni.

Melcsike azt elfelejtettem mondani ,hogy az unokatesódnak nagyon-nagyon örülök!

Katinka


Én is szeretném ha többet mesélnél. Elhiszem neked, hogy megküzdötte a sógornőd az éveket, és sok áldozattal és lemondással jár, és elhiszem neked, hogy imádja a gyermekeit is. Egyet tudok amit saját magam átéltem, azt hogy én alig vártam, hogy lássam a gyerekem. Amikor lehetett telefonáltam, hogy tudjam mi van vele. És rettegtem hogy elveszithetem.


És gyönyörű volt a gyerekem, szép kis kerek arca, nagyon sok és sötét haja. Igazi kisbaba volt csak kicsi, nagyon kicsi. ........-A gyerekeik inkább madárfiókákra, mint emberi lényekre emlékeztettek,............


Csak az éltetett az első pillanattól kezdve, hogy élnie kell. ............. -Nagyon provokatív mondatot hallottam tőle: „Talán jobb lett volna kihúzni azt az inkubátort". Azóta már elgyászolta volna őket, és egy új, egészséges kisbabát ringatna...-




És félre ne értsen senki én nem akarok itélkezni, csak a véleményemet nyilvánitottam ki. Én azt gondolom a cikk alapján mindegyikünknek ,akik átéltük ezt hasonló volt a véleményünk. Hasonlóak voltak a reakcióink ezekre a mondatokra.



Arról nem tudok irni mert nem érezhetem át, hogy milyen sérült gyermeket nevelni. Csak azt tudom, hogy minden tiszteletem azoké, akik benne vannak és csinálják, és küzdenek a gyermekeikért, a gyermekeikkel.

Zsuzsa


Ismétlem én nem akartam a neveléshez hozzászólni, én csak amit saját magam átéltem, arról beszéltem. Abban igazad van teljesen, hogy fogalmam sincs nekem sem róla, hogy milyen sérült gyermeket nevelni ezért erről nem is irtam véleményt sem.