Lorca:
[quote]A írta: körömrágást mikor kezdte el Nóci? Nem arra cserélte le a cumit?
Hát, most mondtál valamit. Erre eddig nem is gondoltam, de totál lehetséges)
(egyébként bepróbálkoztam a "legalábbakisujjadonhagyjukmegnőni"-vel, illetve a "nagyonszéprekilakkozzukhaeztmeghagyodnőni"-vel, eddig még nem jött be, elég csutik most is)
ÉÉÉÉÉÉs elkészült a szüléstörténetem. ÍGy több, mint 6 héttel a nagy esemény után.
Akit már nem érdekel (amúgy is elég hétköznapi), az lapozzon!
Július 8.-án a reggeli orvosi vizsgálat után az orvosom közölte, hogy ha addig nem indul be magától, megindítja a szülést.
Kérte, ha lehet, délig ne hívjuk, mert műtétje lesz, de utána már nagyon ráér. Ha addig nem történik semmi, ½ 4-re menjünk Cellbe a kórházba, várjuk meg, és meglátjuk, mi lesz. Ekkor még csak 9 óra volt.
A nap elég izgatottan telt. Gyorsan beugrottunk a mamához, boltba bevásárolni, haza. Apa elhozta Nócit az oviból ebéd után, elvitte Sárvárra, én meg otthon izgultam.
Aztán 3 óra után elindultunk a kórházba.
Azt gondoltam, talán már várni is fognak minket, de a doktorúr még sehol nem volt. A folyosón szóltam egy szülésznőnek, hogy NST-re jöttünk, és a Patakfalvy doktorhoz, letelt az időm, lehet, hogy szülni fogunk. Kérdezték, van-e fájásom, majd szóltak a főorvosnak, hogy hova fektessenek, mivel teltház van, nincs üres ágy. A főorvos közölte: szülőszoba utolsó ágyára!
Elvették a csomagomat, apát megkérték, kinn várjon, engem meg bekísértek.
Megkaptam a gyönyörűséges kórházi hálóingemet, átöltözhettem, és irány a szülőszoba.
Feltették a tappancsokat a hasamra, és vártuk a dokimat. Közben a mellettem lévő szülőágyon egy szőke kismamának már 2 perces fájásai voltak. A főorvos kért egy paravánt a két ágy közé.
Jött hamarosan az orvosom, megvizsgált, majd kérte, menjek ki a folyosóra, sétálgassak, a szülésznőnek meg kiadta, miket hozzon: infúzió, injekció.
Hamarosan megkaptam a szurikámat a seggembe, aztán a kezembe a kanült is, hogy rám tudják kötni az infúziót. (közben a másik kismama egy hangosan ordító kis csomagnak adott életet – kisfia született).
Az injekció megtette hatását, nemsokára kezdődtek a fájások. Visszatereltek a szülőszobára. Most még jobban izgultam, mint korábban, mert tudtam, innen nincs visszaút. Egy gyors vizsgálat után a doktor úr ágytálat kért, és latinul mondott valamit a szülésznőnek: megtörtént a burokrepesztés.
A magzatvíz csak nehézkesen folydogált. Ennek örültek, mert azt mondták, jól lenn van a baba feje.
Aztán csak innen kezdődött a haddelhadd. Ismét mehettem a folyosóra sétálgatni, közben figyelni kellett a fájásokat. Azok jöttek is folyamatosan. Eleinte kb 7 percenként, majd egyre sűrűsödtek. A 6 órás vizsgálat után rám kötötték az infúziót is. Feküdnöm nem kellett, ácsoroghattam az ágy mellett, illetve sétálhattam is, ameddig a „póráz” engedett. Többször ki kellett mennem pisilni is.
Aztán eljött a 8 óra, műszakváltás. Az eddigi, nagyon kedves szülésznő elköszönt tőlem, sok szerencsét kívánt. Az új szülésznőt, mikor megláttam, földbe gyökerezett a lábam. – Ez nem lehet igaz, gondoltam. Bárkit, csak őt ne, és mondtam is apának, hogy én inkább visszanyomom a gyereket, de ennél a nőnél nem vagyok hajlandó szülni. (De persze, ez nem ment.)Ismeretségünk nem régi volt ugyan, az első NST vizsgálatkor találkoztunk, és nagyon kellemetlen hangnemben beszélt velem: többször célzott kövérségemre, közölte: hozzak magamnak hálóinget a szülésre, mert ekkora méretű nekik itt nincs, illetve a baba méreteit is becsmérelte. Most meg jött, hogy bemutatkozzon. Ő nem emlékezett rám, de nekem élénken élt az emlékeimben. (Utólag már tudom, hogy az akkori modortalansága nem ellenem irányult, csak a helyzet hozta úgy, hogy épp én is „bekavartam” az amúgy is szar napjába.)
Innentől igazából unalmasnak is mondhatnám a fejleményeket, ha nem lett volna annyira fájdalmas az egyre sűrűsödő görcsök érkezése. Az orvos és a szülésznő időről időre megjelent, közben szívhangot néztek a babának, ami mindig rendben volt, és persze kitöltöttek egy rakás papírt is rám, illetve a várt kis jövevényre vonatkozóan.
Úgy 9 óra körül ismét megvizsgált az orvos. Kedvetlenül húzta el a száját. Nem tágultam olyan ütemben, mint amire számított. Megvallom, nekem is csalódás volt kissé, hiszen másodszor szülőként azt gondoltam, 8-ra már tuti kinn lesz a baba. Gyorsítottak az infúzió folyásán. Hamarosan nekem is 2 perces fájásaim lettek. A vizsgálat is borzasztóan fájt, férjem kezét markoltam, és ordítani szerettem volna kínomban. Tudom, hogy az orvos segíteni próbált, de ez sem vígasztalt, őrületesen kínlódtam. Bár irtózatosan szenvedtem minden fájásnál, mégis örültem, mert tudtam, hogy minden egyes fájással közelebb leszek a végéhez. Próbáltam is koncentrálni, illetve halk imádságot morogtam a fogaim között, így elviselhetőnek tűnt a helyzet. Ácsorogtam, tipródtam, a fájások érkezésekor pedig az ágy szélére könyököltem, úgy igyekeztem elviselni őket. Gyakran kapaszkodtam férjem karjába, vállába is. Nagy segítség volt, hogy mellettem állt. A szülésznő javasolta a labdát is, mivel az sok vajúdónak megkönnyíti a helyzetét, de a rossz térdeim miatt nem mertem bevállalni, a közel mázsás súlyomat nehezen kaparták volna fel a földről.
10 órakor már hangosan nyögtem, nem bírtam. Mondtam a szülésznőnek, hogy úgy érzem, közeledünk a végéhez, mert már eléggé lent nyom a baba feje. Kérdezte, van-e székelési ingerem. Mondtam, hogy fájás közben érzem, de nem igazán határozottan.
Kérte, másszak fel a szülőágyra, megnéz, mielőtt szólna a dokinak. Nem volt szerencsém, az orvosom pont betoppant megnézni, mi újság, így ismét egy kínkeserves vizsgálat lett. A lábaim remegtek, a fogaim hangosan kocogtak, miközben vert a víz is. Hangosan kiabáltam, mikor a kezével „tágított”. –Ebből lehet, hogy ma nem lesz baba –közölte a dokim, és elment.
Könnyeim is folytak, egyrészt a vizsgálat fájdalmától, az állandó kemény görcsöktől, másrészt a csalódottságtól, mert már nagyon szerettem volna megölelni a kis bébikémet. A szülésznő mondta, hogy maradhatok az ágyon, de le is szállhatok, hogy a gravitáció segítsen. Mivel a fekvés iszonyú volt, inkább lekászálódtam. Még két irtózatos fájás következett. A másodiknál mondtam a szülésznőnek: Timi, én úgy érzem, kiesik belőlem ez a gyerek. Mondta: ne tartsd vissza, had jöjjön! A fájás végével mondta: apuka segítsen. Felsegítettek a szülőágyra, megkukkantot, és már kiabált is a folyosóra a csecsemősnek, hogy jöjjön, és hívja az orvos is, mert már látni a fejét!
A gátmetszéshez szükséges eszközök már rég elő voltak készítve. A következő fájásnál az orvos megejtette a vágást, majd kérte, hogy nyomjak. Második nyomásra kinn volt a baba feje. Férjem ezerrel bíztatott, tartsak ki, már tényleg nincs sok hátra. Mondták, van egy kis haja, és a keze a feje mellett van (ezt a kiskönyvébe és a zárójelentésére is rávezették). A szülésznő, ahogy odanyúlt, hogy fordítani tudja a babát, az én picikém megfogta az egyik ujját. Aztán a következő tolásnál kinn is volt a kislányom. Hende Virág este 10.39-kor világra jött. Gyönyörűséges bébi volt. Gyorsan letörölgették, még a váladékot sem kellett leszívni, egy pelenkába csavarva rátették a hasamra. Nekem kijöttek a könnyeim, leginkább a megkönnyebbüléstől, és a boldogságtól.
Aztán a babát elvitték. Apa persze el se hagyta kislányát. Nekem hátra volt még egy feladat: nyomnom kellett, hogy megszüljem a méhlepényt. Aztán nekiálltak „megstoppolni”. Kb. fél órán keresztül tartott a művelet.
Apa még bejött elbúcsúzni, felhívta anyámat, átadta a telefont nekem is. Csak annyit tudtam mondani: kislányom született….
Meg gyakran járok tengerpartra és koktélpartikra is. 
Csak eddig megúsztuk az első pár hónapot, így adhattam rendesen kúpot vagy szirupot.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól. 
Még Manónál gondolkoztam rajta, mert annyira tetszett mindig, de aztán belegondoltam, hogy a tömött buszon, villamoson mennyire tudnám megvédeni a hülye emberektől, akik képesek lennének összenyomni, akár a mellkasomra, akár a hátamra van kötve. Bemagyaráztam magamnak vagy tényleg nem tudnám? Végülis ezért bizonytalanodtam el és nem vettem...
kúúsziik 
ilyen egy helyes lábtartás nel!
