Na, akkor a köznek az ő kívánságára egy Manós sztori tegnapról.
Nagyvonalakban a szokásosan telt. Anyuka feje hol

, hol

, hol
A legnagyobb örömet a következővel okozta: kekszet csipegetett, és engem is etegetett belőle néha, miközben Hugit kajáztattam. A menüje sárgarépa püré volt. Egy darabig kitartott, aztán közölte, hogy akkor talán találjak ki mást, mert már elege van belőle. De ehhez ki kellett mennem a konyhába, őt meg nem akartam felügyelet nélkül hagyni. Ezért megkértem Manót - aki a jól ismert dobozán ült

-, hogy legyen szíves figyeljen Hugira, hogy nehogy lepottyanjon az ágyról. (Nem tudott volna, mert beljebb volt az etetőszék, de mint tudjuk az ördög soha nem elaszik...) De legfőképpen eszébe ne jusson neki kekszet adni, mert hiába szeretetből tenné, ő még nem tud rágni, és megadna a tokán, megfulladna tőle. Amíg kint kutyultam a konyhában állandóan visszaszaladgáltam, hogy biztos, ami biztos.

Manó meg végig ott ült vigyázban a dobozon.

Amikor befejeztem a kinti molyolást bejöttem, és látom, hogy Manó még mindig úgy ül ott, mint akit odafaragtak. Kérdezem, hogy: "Minden rendben?"
- Minnen renben. Nem attam kekszet Huginak.
Azt hittem, hogy megzabálom.

Megdícsértem, és mondtam, hogy mihelyst hazajön az apja ezzel fogjuk fogadni. Na ná, hogy már rögtön újságolta is.
A másik alakítása este volt.
Fürdés után öltözök, teszek-veszek. Odahozza a dobozát, feláll rá: "Szejeted anyát!"

Biztosítottam róla, hogy én is. Az ötödik ilyen kör után megbeszéltük, hogy mindenki szeret mindenkit, de lassan fejezzük be, mert megyünk aludni. Én nem kapcsoltam, hogy mit szeretne

, ő meg nem figyelte, hogy mit csinálok: egy lépést hátraléptem, ő meg nem tudott megkapaszkodni a lábamban, és lezúgott, beverte a fejét.

Sírás-rívás, de egy perc múlva már nevetett.
Készülődünk a lefekvéshez.
- Ma hozd ki szépen a zizegős
(tönköly) párnát.
Gyerek rohan ezerrel, lelkesen hozza.

Majd eltűnik.

Halkan hallani vélek valami paplant emlegetni, de nem figyelek oda. Gyerek sehol.

Benézek a szobába: ott áll a közepén, kezében a gyönyörűen négyrét hajtott paplan, ohne szétcsúszás. Ráadásul tollpaplan ugyan, de amolyan régi fajta, és bár csak 140*200-es, azért így is bír súlya lenni

Hívom gyorsan az apját, hogy ezt nézze meg. De mire odaért, már kicsúszott a kezéből: újabb sírás.

Megvígasztaltam, hogy tényleg nagyon ügyes volt, mert úgy vette le az ágyról azt nehéz paplant, hogy még anyának sem sikerült volna. És neki is nehéz ám, ezért fogjuk meg ketten és együtt vigyük át a másik szobába. Erre fölvidult, lelkesen segít cipekedni

. Már majdnem az ágynál vagyunk, amikor nem veszi észre az etetőszék vázát, és elesik benne. Újabb sírás.

10 perc alatt a harmadik.
De ezt már nem bírtam röhögés nélkül, tényleg olyan volt, mint egy vígjáték, amiben a főhös lépten nyomon csetlik-botlik.

Mondtam, hogy most már feküdjön be az ágyba, az a legbiztosabb. Persze, mire befejeztem a mondatot, már nem sírt, de megállapítottam, hogy ez az este nem az övé volt.
