Dorkak nagyon édes a kicsi lány! Cukor kis pofi!
Mi nemrég jöttünk haza a barátnömtöl. Reggel is voltam már nála, akkor majdnem dobtam egy hátast a látványtól, olyan katasztrofális volt. Délután aztán nem bírtam magammal, elökészítettem a salátát és a húst a grillhez, aztán összepakoltam a nagyszobát, felakasztottam egy hatalmas adag ruhát száradni, beraktam még egy mosást (nem volt nagy élmény, mert fehérnemü 90 fokon érdekes állapotban, mivel nem csupán emberi testnedvek, hanem állati eredetü ürülékek is tarkították) elömosással, plusz vízzel, mindennel, csak tisztuljon, aztán feltakarítottam az alsó gyerekszobát szönyegestül mindenestül, a könyvespolcokat gatyába ráztam, összeszortíroztam a játékokat, megtaláltam olyan darabokat is, amik nem tegnap óta hányódtak erre-arra és utána mint aki jól végezte a dolgát este kilenckor már haza is jöttünk. Legalább a gyerekek élvezik a kertet, de kicsit kiakadok a háziak szokásaitól. Bejönnek a gyerekei hozzám a konyhába, ahol éppen a salátával és a hússal bírkóztam és azzal a koszos kézzel, ami éppen volt nekik, belematatnak a kajába. Nem vagyok finnyás, de nekem ez sok volt, leteremtettem öket, hogy mit gondolnak tulajdonképpen, mire ök, hogy náluk nem szokás ilyesmivel, mint a kézmosás foglalkozni, mert az is mindegy, stb. Én meg nem ettem a biztonság kedvéért semmit, mert se kutyaszörös salira nem bukok, se macskáshúsra.

Ha öket nem zavarja, na akkor szabad a vásár, de én adok az alaphigiéniára.
Javíthatatlan vagyok ugye?
Volt a sétámnak két érdekes momentuma is: odafelé összefutottam egy ismerös anyukával, akinek a nagyobbik fia Imivel volt együtt az elöoviban. Beszélgettünk a közelgö beiskolázásról és nini mi derült ki: ez az anyuka is tanárnö és a mi iskolánkban tanított acélos két évig, tovább nem bírta ott a kiképzést se kolléga, se gyerek, se szülöi viszonylatban. Minden pontban megerösítette a benyomásom, tehát a hiba nem a mi készülékünkben van. Azt mondta, hogy az emberileg kedves gyerekek, de nem stréberek, azokat lepasszolják szakmunkásba, a többi profilneurózisban szenvedö sok kis öntelt hólyagot pedig nyomják a gimikbe. Hát akkor Eninek már sajna megvan az útja, ha nem váltunk iskolát.
Visszafelé majdnem ugyanott meg jön velünk szemben egy néninek és már messziröl mondja, hogy több is lehetne. Néztem rá nagy üvegkék szemekkel, hogy biza mire gondolhat. Közelembe érve lelkesen kérdezi, hogy a szaporulat mind saját tenyésztés-e. Mondom igen és van még több is ebböl a kisszériás ritka termékböl, mire ö még lelkesebb. Mondja nagy szomorúan, hogy neki sajna nem lett az egyszer lányától unokája, mert az beteges, pedig hogy szeretne és ezért szólít le boldog, boldogtalant. Amúgy meg grafikus és sokat rajzol kiállításra is, de most az se megy, mert elcsúszott a fürdöszobában (olyan szük 80 lehetett a néni), lett egy 20 cm seb az arcán és a kezét, a jobbikat is ripityára törte... Ha legközelebb látom, én is szólítsam le, arra kért. Hát vicces az élet: akinek unokája van, annak nem kell, akinek meg nem lehet, az meg haláláig arról álmodik.
Bakker pszichésen viszketek. Nem érzem tisztának magam, ha a barátnömnél voltunk és elkezd mindenem viszketni. Frászt kapok az ilyesmitöl...
Boni nem ismerem ezt a márkát, de egész formás darab így a képen elnézve. Ma láttam egy hírdetést egy fém futóbicikliröl a boltban 20 Euroért.
A szokott szélsöséges idöjárásba még böven belefér a holnapi napsütés és mellé 20 fok. Nálunk is ez megy: egyik nap olyan hideg esös és szeles idö van, hogy füteni kell, másnap kisüt jámborul a nap, mintha ez olyan természetes szokása lenne, még az izlandi hamufelhö se zavarja be a képet és ájtatosan simogatja sugaraival az arcunkat, hogy az ember el sem hiszi, hogy volt ez valaha másképpen is. Kitartás, derüre ború ill. fordítva következik.
Ha jól nézem eddig nem az autó fog kelleni a hazaúthoz, hanem a motorcsónak vagy a családi vizibicikli utánúszóval (utánfutónak nehezen nevezhetnök)... Vigyetek már egy kis vizet az alfödre is, ott mindig elkél legföbbképpen ürgeöntéshez...
Eldugulok, megyek vakarózni, bogarászni, vackolni...
Puszi: én