Wigyorka, a férjed ihletett meg épp. Ritkán látni a fiúktól, hogy ilyen nyíltan vállalják a gyerek utáni vágyukat, úgyhogy ne féltékeny légy, hanem büszke.
Én olyan nehezen látok bele a férjem fejébe, pedig nagyon régóta ismerjük egymást. Õ olyan bezárkozó típus, már ami a mély érzelmeket jelenti, én meg találgathatok, hogy pl. a vetélés mennyire viselte meg õt. Egy-egy elejtett megjegyzésbõl gondolom, hogy nagyon, mert otthon nem szeretünk beszélni róla. Talán ezért is hablatyolok ennyit itt a fórumon. 
Illetve egyszer kiadtam otthon minden felhalmozott feszültséget - megittam egy fél üveg rozét - na azt a zokogva ordítós, fetrengõs jelenetet, amit én és a rozé lenyomtunk... Lehet, hogy engem is megviselt volna, ha csak úgy végignézem, úgyhogy megértem, hogy azóta kíméletbõl kerüli a témát.
Szóval nem tudom, hogy az én szeretett férjem mennyire sóvárog gyerek után vagy inkább engem félt, mi lesz legközelebb... Én viszont majdhogynem meggyógyultam, és az a jelenet igen is kellett hozzá.
Szóval egy szó mint száz: nálunk azt hiszem "apa" nem viseli jól ezt az egész gyerek õrületet (tényleg õrület, konkrétan megõrültem az elmúlt fél évben, kár volt érte, már bánom...). Úgyhogy most igyekszem normálisan viselkedni, hogy ne menjen el a kedve és ügyesen összehozzuk azt a babát.
Sajnálnám, mert az az egy nap fájás szuper indikátor volt.
