2013.06.10 13:03
Szerző: savariaa
Sziasztok!
Elkészült a szüléstörténetem, kicsit hosszú, nem volt könnyű leírni, de jól esett.
2 héttel a szülés után próbálkozom meg leírni a szüléstörténetemet. Senkit nem szeretnék megijeszteni, sajnos nem voltam szerencsés, és nem volt könnyű szülésem.
Keddi napon voltam nst-n, ahol Bátor sosem szeretett mocorogni, nem szeretett korán kelni. Már ott mutatott néhány keményedést a gép, mondta is a szülésznőm, hogy ebből még bármi lehet. Egész nap jöttem mentem, vezettem, este bezuhantam az ágyba. Napközben sokat keményedtem, többször meg is kellett állnom, már nem volt túl jó vezetni sem. Szerdán nekiálltam főzni, gondoltam előre megfőzök több napra, és így a hét hátralévő felében csak pihenni fogok. Egész nap sütögtem-forogtam a konyhában, meg-megállva, mert olykor keményedtem rendesen, Bátor nagyon kinyomta magát ilyenkor. Férjem délután jött haza, pihentünk, kertben locsoltunk, és mivel reggel korán ment dolgozni, időben lefeküdtünk. Háromnegyed kilenckor ágyban voltunk, nekiálltunk tévézni. Éreztem valami olyat, mint amikor a hólyagomat rúgta Bátor, össze is rezzentem, kérdezte a férjem, hogy szülünk? mondtam, hogy áááá dehogy. És rá pár másodpercre éreztem, hogy folyik valami. Szóltam a férjemnek, ő kiugrott az ágyból kitakart de nem láttunk semmit, így felálltam és akkor láttuk, hogy tényleg a magzatvíz, csak sajnos nem tiszta.
Nagyon megijedtünk, örültünk is, hogy eljött az idő, én így szerettem volna, ha beindul, nem fájásokkal, mert ez egyértelműbb, ebben a helyzetben biztosan be kell menni a kórházba. Felhívtam a szülésznőmet, aki mondta, hogy akkor 1 óra múlva a kórházban találkozunk. Nekem a legfontosabb az volt, hogy ránéztem a szennyes ruhákra, és mondogattam a férjemnek, hogy igazán moshattam volna. Leültem a wc-re és végighívtam a családot, és próbáltam feldolgozni, mi is kezdődik. Lezuhanyoztam, és felöltöztem, közben a férjem mindent bepakolt a kocsiba. Beültünk, és elindultunk. Izgultam nagyon, mondanom sem kell.
Odaértünk gyorsan a kórházban, késő este volt, semmi forgalom. Én azt hittem, hogy a magzatvíz egyszerre folyik el, de amint elkezdődik folyni, a szülés végéig távozik folyamatosan. Na hát amikor kiszálltam a kocsiból a parkolóból, elöntött a magzatvíz, csak úgy folyt végig a farmeromon. Becsöngettünk a szülészetre, felmentünk a másodikra, és a szülésznőm már ott várt. Rátett az nst-re, és bekötött egy kanült a kezembe, kaptam antibiotikumot, mert volt egy pozitív tenyésztésem a terhességem alatt. Jött az ügyeletes orvos, hogy megvizsgál. Na hát csillagokat láttam, Bátor feje nagyon fent volt, fúúúúú. Mondta is a doki, hogy kicsit keményebben vizsgál meg, mert akkor az beindíthatja a fájásokat. Hát köszi. Átöltöztem hálóingbe, én vittem sajátot, nem akartam a kórházit, minden kórházi dolgot utálok. Kiültem megint az nst-re, közben kérdezgetett az ügyeletes doki. Fájásokat éreztem, legalábbis akkor azt hittem, hogy azok, de hát utólag csak simogatásnak nevezném őket. Közben jött egy másik kismama is, neki már komoly fájásai voltak. Elment a doki, maradtunk a szülésznőkkel és ment az nst-, amikor is csend lett, mindenki elcsendesedett, odalépett a szülésznőm és elkezdte rendezgetni az érzékelőket, de semmi... erre felállított és rohannom kellett az egyik szülőszobába. Fel kellett feküdnöm az ágyba és úgy kereste a szívhangot, jött egy másik szülésznő is. Én úgy féltem...végre sikerült megtalálni a szívhangot. Előtte a férjemet kiküldték, így egyedül voltam, de aztán ide behívták, nagyon meg voltunk ijedve. Feküdnöm kellett, és figyeltünk. Szülésznőm mondta, hogy próbáljak meg aludni, de hát ilyen helyzetben nem igazán ment. Vártuk, hogy erősödjenek a fájások. Egyre több jött, de egyszer csak elkezdett a fájásnál csökkeni Bátor szívhangja. Jött a szülésznő, mondta, hogy ez előfordul, de remélhetőleg nem ismétlődik meg. De sajnos nem így volt, egyre gyakrabban esett a szívhang. Hajnali 4kor jött be a szülésznőm és elővette a telefonját, akkor már tudtam, hogy baj van. Az orvosomat hívta fel, hogy jöjjön be. Egy órán belül ott volt az orvosom, kérdezte, hogy vagyok, mondtam, hogy még tudok mosolyogni, bírhatóak a fájások, ekkor már 6 percenként jöttek. Megvizsgált, még 1 ujjnyi volt csak. Hát nem hittem el, hogy ilyen sok idő alatt csak ennyit haladtunk. Elmondta, hogy két választásunk van. Az egyik, hogy várunk,sűrűsödnek-e és erősödnek-e a fájások, de az is lehet, hogy így még 1 napig vajúdok, vagy pedig oxitocint kapok, és az meggyorsítja a fájásokat és segíti a méhszáj tágulását is. Mi a másodikat választottuk, ő is ezt támogatta, és maximálisan megbíztunk benne, ezért is választottuk őt orvosunknak.
Na innentől kezdődött az igazi vajúdás. Először feküdtem, aztán felkeltem a vajúdólabdára ültem, és az ágyra támaszkodva a lepedőbe kapaszkodva próbáltam bírni a fájásokat. Férjem segített a légzésben, számolt, dicsért, segített mindenben. A szomszéd szülőszobán közben borzasztó hangosan szült az a kismama, akivel együtt értünk oda este, és meg is született a baba gyorsan. Jó volt hallani a babasírást nagyon.
Emelték az oxitocin adagját, jött a dokim, és mivel nem repedt meg a teljes magzatburok, a magzatsapkát meg kellett repesztenie, de az nem fájt. Egyre durvább fájások jöttek egyre sűrűbben, és Bátor szívhangjával minden rendben volt. Kérdeztem a szülésznőmet, mikor kaphatok epidurális fájdalomcsillapítót, mert már nehezen bírom. Fél8kor kaptam meg, addigra már nem tudtam beszélni, minden fájásnál azt éreztem, az az utolsó, amit kibírok. Már szünet sem volt, folyamatosan jöttek, pihenni sem tudtam köztük, csak a légzésre figyeltem és próbáltam koncentrálni. Azt hittem, megpusztulok, ez a legjobb szó. Nem is tudom elmondani, milyen fájdalom ez, de szerintem ha levágnám a lábamat sem fájna így. A menstruációs görcshöz hasonlítani sem tudom, pedig én azt hittem, hasonló lesz. Végre bejött az aneszteziológus, féltem nagyon, milyen lesz, de a fájdalom csillapítása érdekében bármit bevállaltam volna. Felültettek az ágyra, ki kellett nyomnom a hátamat, és először kaptam lidocaint, utána pedig bevezette a gerincembe a kanült. Érdekes érzés volt, persze az elején jött egy páros fájás, jujjjj alig bírtam ki. Na de beadta az első adagot, ez még kicsi mennyiség, megnézik, hogy reagálok rá. Le kellett feküdnöm, 10 perc múlva már éreztem, hogy hat, csak a baj az volt, hogy ezt csak az egyik oldalamon éreztem. Az oldalamra kellett feküdnöm, hogy átfolyjon a gyógyszer. De semmi, a fájásokat éreztem, csak annyi különbséggel, hogy csak az egyik oldalamon fájt. Erre romlott a szívhang, jött a szülésznőm, éreztem, valami nincs rendben, ez reggel 8kor volt. Visszajött az anesztes, és mondta, hogy üljek fel, elmélyíti az epidurált, mert császároznak. Én meg, hogy mi???????????????????????????????????????? Mi történik? Elkezdtem sírni...férjem is sírt. Annyira féltem, de annyira. Orvosom pár percre rá jött be, engem levetkőztettek, jött egy beteghordó, áttett egy másik ágyra. Jött az orvosom, elnézést kért, hogy nem ő szólt nekünk, de éppen kezdődött volna egy másik császár, és le kellett gyorsan foglalni a műtőt, mert sürgősen ki kell venni a babát. Férjemmel csak néztünk egymásra, csak azt tudtuk mondani egymásnak, hogy szeretlek. Meztelenül feküdtem az ágyon, letakartak egy zöld lepedővel, és már mentünk is. Férjem jött mellettem, én meg nem tudtam, mi vár rám, annyira féltem. Nem is tudom leírni azt az érzést. Rettegtem. A férjemtől a folyosó végén el kellett köszönnöm, sírt ő is és én is. Toltak tovább, semmit nem tudtam, mi hogy lesz. Betoltak a műtőbe, fehér volt, nem ilyennek képzeltem. Senki nem szólt hozzám, jöttek-mentek mellettem. Végre odajött egy nő, megkérdezte, hogy hívnak, hogy hívják majd a babát, kedves volt, de sajna nem sokat beszélt velem, pedig jó lett volna ha kicsit elterelik a figyelmemet. Ott feküdtem, és néztem a plafont és a sok zöldbe öltözött embert. Szerettem volna felkelni és hazamenni, kértem a Jó Istent, hogy segítsen elmennem, vagy felébredni a rossz álomból. Ilyen félelmet és kétségbeesést sosem éreztem még. Végre jött a dokim, látta, hogy teljesen padlón vagyok, mondta, hogy minden rendben lesz, ne aggódjak. Hát köszi. Aztán áttettek az ágyra, lekötözték a kezeimet, és várni kellett 10 percet, hogy hasson az érzéstelenítő. Annyira féltem, hogy megint féloldalas lesz, és amúgy is, vajon tényleg hatni fog???? Lehet, hogy ez gyerekes félelem, de én még nem voltam ilyen helyzetben, ezer kérdésem lett volna, de nem tudtam senkinek sem feltenni a kérdéseimet. Voltak bent tanulók is, azok is magukkal voltak elfoglalva. Elkezdtek letakarni, nem láttam semmit. Felrakta a dokim a katétert, nem fájt, csak éreztem. Becsomagolták a lábaimat is. Utána a dokim ellenőrizte, hogy érzek-e valamit, csipeszeket tett a hasamra, ezt onnan tudtam meg, hogy az anesztes doki rászólt, hogy ne csipkedjen. Hát persze tökre megijedtem. Aztán tettek-vettek, lemostak fertőtlenítővel, aztán kérdezte az anesztes, hogy jól vagyok-e, mondtam, hogy igen, és mondta, hogy már operálnak. Nem éreztem semmit. Rángattak össze-vissza, a dokim úgy vette a levegőt, mintha maratont futna. Féltem...Aztán egyszer csak felsírt Bátor, gyorsan elvitték, aztán megmutatták, megpuszilhattam, és ennyi. 9:06-kor született meg. Kétszer volt rátekeredve a nyakára a köldökzsinór, ezért volt a szívhang leesés, mert minden fájásnál megfeszült, így napokat vajúdhattam volna, sosem tudtam volna hüvelyi úton megszülni Bátort. Utána fél óráig tartott még a műtét, fura hangok voltak, szívó és egyéb. Közben elkezdtem érezni, amit csinálnak, szóltam, kaptam gyógyszert megint. Aztán a köldökömnél nagyon fájt, borzasztó volt, szóltam, és a köldök pont az a határ, ahol már nem hat az epidurál. Pedig ott semmit nem csináltak, a vágás a bikini vonal alatt van. Félelmetes volt érezni a fájdalmat, és én nem tudtam, hol a vágás, azt hittem ott. És csak annyit mondtak, hogy már csak pár öltés... de hát fáj, csak ez járt az eszembe. Aztán végre vége lett. Leszedték a lepleket, kikötözték a kezem, jött a beteghordó, bele kellett karolnom a nyakába, úgy tett át a másik ágyra. Alig vártam, hogy elmehessek onnan...Kitolt a műtőből, férjem ott várt, teljesen ki volt ő is készülve. Amíg várt rám, térden állva imádkozott a szülőszobai szobámban. Anya is odaért, betoltak a liftbe. Odaértünk a szobámhoz, egyágyast kértünk. Átettek az ágyra, meztelen voltam, nagyon kiszolgáltatott helyzet volt. Betakartak és jött a férjem és Anya is. Mindenkit megviselt az egész helyzet. Jött a nővérke, aranyos volt, kaptam méh összehúzó injekciókat pár óránként, addig jó volt, míg hatott az érzéstelenítő. A katétert bent hagyták, nem kelhettem fel , csak délután ötkor, akkor kötelező is. Bátort egy pillanatra behozták, de hát meg sem foghattam, mert még a fejemet sem emelhettem fel. Ültünk és próbáltam feldolgozni, mi is történt. A nővérke pár óránként bejött és megnyomta a hasamat, azt hittem, ott maradok, annyira fájt. Így nyomják ki a maradék vért a méhből. Eljött az 5 óra, a felkelés. Kivette a katétert, nem volt annyira szörnyű, lemosott, felöltöztetett és fel kellett kelnem. Sikerült elsőre, meg is dicsért, sőt, pisilni is tudtam, ami fontos a katéter miatt. Nem volt kellemes a mozgás, mondanom sem kell. Tudtam, hogy muszáj mozognom, annál gyorsabban jövök rendben. Ekkor fogtam először a kezemben Bátort, annyira jó volt, sírtam persze. Eljött az este, annyira magányos voltam. Éjjel borzasztó hányingerem volt, szóltam is az éjszakásnak, aki nagyon kedvesen csak annyit mondott, hogy amíg nem hányok,addig nem ad semmit. Így végigszenvedve töltöttem az éjszakát. A szobámban volt saját wc és fürdő, és rájöttem, hogy a wc-n ülni a legkényelmesebb, úgy kevésbé fájt a sebem. Szerencsére sikerült produkálnom is a wc-n, ami a szülés után központi kérdés, mindenki állandóan azt kérdezte, aki bejött, hogy széklete volt? És persze ott volt mindegyik nővérnél már a hashajtó. Így szerencsére megúsztam ezt a részét. A második nap sem volt könnyű, Bátort nem is tudtam kihozni, mert nem tudtam ellátni, így tápszert kapott. Második este megkaptam az utolsó méhösszehúzó szurit, na az is elég kemény volt, olyan fájásaim lettek tőle, férjem ott ült az ágyam mellett, szorítottam a kezét és sírtam. Addigra már teljesen kikészültem, a fájdalomküszöböm alacsony volt, kimerült a szervezetem. De minden nappal egyre jobb lett. Aztán jött a szopizás, amivel még mindig küzdök, borzasztóan kisebesedtek a mellbimbóim, vért izzadok minden szoptatásnál, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz. De bízom benne, hogy minden nappal egyre jobb lesz. A sebem szépen gyógyul.
Én eléggé érzékeny vagyok. Lehet, hogy mást nem viselt volna ez így meg, mint engem, de én összetörtem. Napokig csak sírtam, nem bírtam feldolgozni. Beszélni sem tudtam róla, csak sírtam és feküdtem itthon az ágyban. Férjem segített kilábalni ebből a rossz állapotból. Bátor szuper kisbaba, imádom, ügyesen eszik, 3 óránként kel. Minden szenvedést megért. De ha legközelebb szülök, a császárra szavazok. Rossz, hogy 12 óra vajúdás után nem sikerült semmit előre haladni, felesleges volt. De az biztos, hogy ha választani kell, inkább a császár mint a hüvelyi szülés.
Bátor szépen hízik, imád nyújtózkodni, és nem tudok betelni vele.
