2005.01.26 20:35
Szerző: 20180827120929
Nóri!
Igen a nagyokat a Kajtárnál szültem Katát meg Sárinál azaz a szülésznőnél Sári volt az "aszisztens"
Lányok, tök jó ez a receptes topic( egyébként hogy kell topicot létrehozni?)
Hogy Én mennyitt csináltam azt az Óvári husit csak a nevét nem tudtam. De azért nagyon szeretjük.
Kriszti, nekem az öregek azt tanították hogy a krumplit ha előbb megfőzöm és utánna sütöm akkor nem szedi meg magát olajjal vagy zsírral. És tényleg nagyon finom csak időigényes. nem vagyok túl fűszeres fajta de a kakukkfüvet kipróbálom.
Most nincs kedvem de nemsokára írok egy két gyors receptet amik a kedvenceim
Ma kaptam egy emilt a régi időkről,hogy most mennyi minden az amitől félünk és a természetes már unikumnak számít. Bemásolom,dőljetek hátra és olvassátok szeretettel:
Akik a 80-as évek elott születtek, azok valódi
Hõsök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélõ fenegyerekek.
De tényleg!
Gondolj csak bele, 1980 elõtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy
életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban,
sõt
még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a
gyerekágyak festékében akadt bõven ólom. A gyógyszeres és
vegyszeres
üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos
védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve
biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy
könyökvédõnk
és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt
semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az
ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az
ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettõ között, miért pazaroljak
hát rá külön szót.
Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.
Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és
megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy
mobil.
Pláne nekünk! Nyáron a derékig érõ fûben és közeli kiserdõkben
játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás
roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfûrõl azt hittük, hogy a
sárkányfû egyenes ági rokona.
Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak
szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerûen mi
voltunk a hibásak. Sõt! Ha az erõsebb elgyepálta unalmában a
kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így mûködött, és a szüleink
nem nagyon szóltak bele ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az
nem lehet, hogy téged mindenki Rambonak csúfol / - Hagyd csak anya, ez
az én háborúm!)
>
Étkezési szokásaink Schubert Norbi mércéjével mérve nap mint nap
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy mcdonaldson
edzõdött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helybõl nyomna egy
hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a
zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek
bele),
az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A
kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták
és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami
hírbõl sem ismerte az édesítõszert, viszont tömény cukorból készült. A
limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a
gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek
a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a
preDomestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy
esetleg spectruma (az valami számítógép vót), de szó sem volt
Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64
tévécsatornáról, mûholdról és kábeltévérõl, filmekrõl, DVD-rõl,
Surround Soundról, Internetrõl, Fitness-Club kártyáról vagy
mobiltelefonról. Kicsit le is maradtunk, bevallom már háromszor
vettem ki egyik kedvenc filmem DVD-n a tékából, de még nem nagyon sikerült
lejátszanom. Mindig lengyelül indul el, én meg egy negyedóráig
nézem, aztán inkább visszaviszem.
Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán,
a focipályán vagy a pingpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor
egyszerûen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet
megkérdezni a szülõket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek
és nem hoztak a szülõk... Mégis itt vagyunk.
Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritk>
án fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást,
mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig
begyógyult.
Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy
íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld,
amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta
rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a
játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más
játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerûen
megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az elsõ csók után, úgy,
mintha már sohasem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem
kellett pornófilm és szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk,
ahol lehetõség volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a
következményeket, és újra próbálkoztunk.
Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem
pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülõknek. Sõt! Ha lehet el se mondtuk.
Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk.
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a
bûntudat, a jóérzés, a felelõsség Ismertük ezeknek a szavaknak a
mélységét.
Ezek voltunk mi. Hõsök? Talán. Hõsei egy letûnt kornak, amelyen a
mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.
Ugye?
Bea
). 
