"Apró" hozzáfűznivalóm a dolgokhoz:
Tele van a padlás azzal a sok rosszalló megjegyzéssel, hogy "...majd meglátod, ha..." vagy a "majd rájössz, ha...". És a sok "ha" után jöttek az rosszindulatúbbnál rosszindulatúbb megjegyzések: ha terhes leszel, ha gyerekd lesz megtudod, ha elkezd mászni, ha elkezd járni, ha elkezdi ezt vagy azt. "Fenyegetések" garmada, amitől egy idő után nemcsak a hócipő, hanem at ominózus padlás is megtelik egyszer.
Anno a szülés: majd megtudod, mennyire fáj, majd beleszakadsz, majd jött a szotatás - úgysem leszel rá képes. Aztán a hozzátápi: nem fog enni semmit, mert annyit szoptatsz, és sorban minden tapasztalat, amit a csak jóindulatból mondanak, h fel legyél készülve rá.
Ha majd mászik, mindent, amit elér pakol, megeszi a virágföldet, ha jár, kipakolja a szekrényt, ha magasabb, megmossa a kezét a budiban és ehhez hasonló intések.
Most meg majd ha 3 éves lesz és beszélsz hozzá és nem figyel, majd meglátod, mennyire idegesítő lesz.
1 évig laktunk együtt sógornőmékkel és az akkor 1,5 éves (majd 2,5 évessé nőtt) fiúkkal.
Ekkor sok-sok dolgot határoztam el, mit fogok másként csinálni, én hogy fogom csinálni ha a gyerek durva dolgokat csinál (sógornőmékkel való összeköltözésünk után 3 hónappal már várandós lettem).
A kölök verte az anyját, a nagyanyját, érdekes, engem nem. Elkaptam a levegőben a kezét, komolyan és szigorúan a szemébe néztem és azt mondtam, hogy ezt nem teheted! Próbálkozott még talán 2-szer, majd soha aztán. Azt mondta sógornőm, csapjak oda nyugodtan. Mondtam, hogy Erika, a te gyereked, én nem fogom megütni. Neked kell megnevelni, rászólni és nem hisztériázni, ahogy te teszed (eeko is jött a majd megtudod).
Az anyja sikítozott, üvöltött vele, h hagyja abba... stb, de tovább püfölte (később már várandósan is oda-odarúgott neki).
Mi Gergővel a felső szinten laktunk, volt, hogy felvittem magammal, amikor láttam, h az anyjánál elszakadt a cérna (3 hónap után tp-en voltam, elég sok időt töltöttünk együtt soginővel+kölökkel) és játszottam Vele. Nálunk is matatott, levert ezt-azt, de kölökbaráttá alakítottuk a kis lakrészünket és onnantól ha valami tört, akkor vessünk magunkra

.
Először ismerkedett a kéglivel. Megfogott, megnézett mindent. Ott ültem mellette és elmondtam, mit lehet, mit nem lehet - ezt onnantól kezdve betartotta (föld kiszedése a virágokból, bocicsengő rángatása, számítógép nyomkodása, verekedés, rugdosás, szekrény nyitogatása).
ekkor jött a felismerés, ha megszületik a Babóm, így fogom csinálni. Szóval csodálatos kisfiú volt, az anyja ki volt akadva, mit csináltunk Vele.
Mondom: türelem, Erika!
Most jöhet a köv. szöveg... nem írom le, majd Ti úgyis írjátok nemsoká

.
Az én gyerekem 16,5 hónapos és:
- nem eszi és paklja a virágföldet
- nem rámolja a szekrényeket kifele
- nem kapcsolgatja a PC-t
- nem rámolja ki a konyhaszekrényt.
Nyitogatja és húzigálja a fiókokat, lepakolja a szobánkban a fényképalbumokat, kedvenc rámolási pontja az éjjeliszekrényem. Többszöri rászólás ellenére is, majd úgy döntöttem, olyan dolgokat teszek bele, amiket nem sajjnálok, ha elrámolja. Korlátok kellenek, de nem CSAK korlátok kellenek. Ez a lakás az ő élettere is, igyekszünk úgy alakítani, hogy mindannyian jól érezzük magunkat benne. Nem pakoltam semmit (ill 2 polcot a szekrényen a nappaliban, ahol a játékai vannak), igenis szokjon hozzá, hogy ez 5 év múlva is így lesz.
Leültünk a konyhában a fiókok elé, kipakoltuk együtt, mindent megmutattam, mi micsoda, ezek mindig itt vannak. Ezt többször megtesszük, lábasokkal is. 2 napig érdekes volt, most kinyitja az ajtót és megnézi, hogy ott van.
Nem kiabáltam rá, ha kihúzta a fiókot, ha a virág érdekelte, ha a szekrényeket kinyitotta, stb...
Nem mondom, hogy nem csaptam a kezére, mert rácsaptam, amikor lesöpörte a tányért az asztalról, nem is vagyok rá büszke, de megfogadtam, hogy türelemmel mindent el lehet érni.
Rendkívül impulzív és heves vérmérsékletű vagyok, de rájöttem, hogy a gyerekhez rengeteg türelem kell. Ha 50-szer mondom el, elmondom 51-szer is. Visszakérdezek és értésemre adja, hogy oké, anya, megértettem.
A gyereknevelés saját magunk vizsgája is, mennyire vagyunk képesek arra, hogy uralakodjunk magunkon, ugyanakkor az idő elérkezése arra, hogy felnőjünk. Nem mi vagyunk már gyereket, nekünk kell példát mutatni sajátunknak (is), hiszen a szülői példa az, ami neki az alap, ami alapján később választ és ahogy a későbbiekben Ő fogja nevelni az unokáinkat. Na, akkor fogunk MI visszaköszönni és akkor lehet itt találkozni és visszanézni a dolgokat, hogy mit csinálnánk másképp

.
A törvény bünteti az erőszakot. Az én értékrendemben a verés is az. Megalázó és ha durva, akkor fájdalmas. Miért nem verjük meg az utcán a hülyén parkoló autó vezetőjét? Miért nem csapjuk le a szomszédot, aki 10-kor mos éjjel? Mert ez a módja. Kedvességgel és figyelemmel sokkal többet el lehet érni, mint gondolnánk. Szerintem.
Szóval: mit látok meg, ha a gyerek 2 éves lesz? Ha 3, ha 4, ha 10, ha 15? És a kisgyere kis gond... Ettől is tele van mindenem.
Mi akartuk a gyerekünket és vállajuk mindennel együtt. Nem hiba, hogy megfogant, nem a véletlen műve. El tudjuk képzelni, mivel jár (hisz mi is voltunk 15... évesek), ha különböző korokba ér majd. De megoldjuk azt is.
És pofon: mikor kapja a kölök? Ha anyucinak tele van a töke azzal, hogy az x. rászólásra sem (is) csinálja, amit anyuci (nem) szeretneAnyucinak eljár a keze, gyerek találkozik egy sallerrel, mert anyuci ideges, mint állat.
Kérdem én: kinek is kellene az a saller???
Senki nem akartam minősíteni - nem ez volt a célom.
Csak kiírtam magamból ezeket a gondolatokat.
Kriszti