2001.04.14 06:25
Szerző: Anonymous
Szia Agi,
Itt van amit megigértem:
Az én kálváriám még kitelepedésünk elött kezdõdött. Marosvásárhelyen egyszoba konyhás lakásunk volt, nem nagy, de kettõnknek éppen elég. Nagyon szerettem ott lakni. A férjemnek kis cége volt, számitógépeket forgalmazott, javitott. Alkalmazottja nem volt, õ maga csinált mindent. Jó volt a szakmában, ismerték a városban, a megyében, sõt még néhány helyen az országban is. Es az egész itt kezdõdött. Sajnos otthon akik az országot vezetik, csak a saját érdekükre gondolnak, hogy minél jobban megszedjék magukat pénzzel, minnel szebb házuk, legyen, stb. A törvények a kis cégeknek nem kedveztek, állandóan kitaláltak valamit amivel nehezitsék a mûködésüket, hol az alaptõkét emelték, hol , hol az adót. És a törvényeink olyanok voltak, hogy léteztek kiskapuk. Ezeket megtalálni, kijátszani valahogy idegölõ volt és sokszor bizony pénzbe került. Sokan kérdezték is tõlünk, mire várunk még, menjünk az országból mielõbb, amig lehet, Kanadába, vagy bárhova, ahol értékelik is a munkát, ahol becsületesen lehet dolgozni és jól élni . A férjem egy napon belefáradt. -"Megpróbáljuk" -mondta, és én bármennyire is nem akartam elszakadni otthonról, beláttam, hogy igy nem lehet tovább. Az tudja mit jelent ez, aki élt már egyik napról a másikra, egyik fizetéstõl a másikig, mert a pénz csak ételre volt elég, nekünk szerencséseknek( mert volt olyan is akinek még erre sem jutott).
Egy újságból tudtuk meg, hogy van egy ügyvéd Bukarestben, aki kitelepedésekkel foglalkozik, de csak akkor válal, ha szerinte 90% -nal nagyobb az esély, hogy elfogadjon a nagykövetség. Elküldtük tehát az önéletrajzunkat neki, pár nap múlva telefonált, hogy látni szeretne. Leutaztunk Bukarestbe, elbeszélgetett velünk. Pár nap múlva értesitett, hogy válalja az ügyet.
Elkezdtünk spórolni. (Ugyanis 10000 kanadai dollárt kellett magunkkal hoznunk, ezt amikor a vizumot kaptuk bizonyitani kellett.) A férjem délelött elektronikát meg számitásteknikát tanitott egy középiskolában, délután a saját cégénél dolgozott, én pedig órara voltam fizetve mint számitógépkezelõ egy újság és könyvterjesztõ cégnél, túlóráztam sokat.
Közben franciát tanultunk hétvégeken, ugyanis a várakozási idõ Quebec-re nem volt olyan hosszú mint angol részre. Az ügyvéd elmondta, hogy nem vagyunk kötelesek Quebec-ben maradni, de igy minden hamarabb megy. Áprilisban letette a kérésünket a nagykövetségre, az interjú november 18-án volt.( Azt hiszem, ha nem ügyvéddel megyünk nem fogadnak el, nagyon kevés volt a francia amit magunkra szedtünk, angolul meg nagyon keveset kérdeztek. Úgy látszott, nagyon jól ismerik õt és megbiznak benne. Végül is mindegy, sikerült. Még nem tudtam róla, de Róbert már a pocimban volt.
Amikor a teszt pozitiv lett, nagyon örültem, elfeledtem mindent, kitelepedést, nehézségeket.
Ezután kezdõdött az idegeskedés igazán. Eredetileg úgy volt, hogy júniusban megkapjuk a vizumot, ha sietünk az orvosi vizsgálatokkal. Szülésre július 24-re voltam kiirva, lett volna meg idõ eljönni. Féltem. Féltem már magától a szüléstõl is, és attól is, hogy idegenben kell szüljek, nagy pocakkal utazzak. Édesanyám, testvérem ne lássák a babámat... Végig idegeskedtem az egész terhességet emiatt. Még ha igyekeztem is nem erre gondolni, eszembe jutott. És egyre jobban közeledett június. A férjem egyre többet dolgozott, fõleg miután én kimaradtam a munkaból. Ami pénzt hozott haza, másnap már siettem is dollárra váltani, igy is megtörtént, hogy nem kaptam, reggeltõl délig 10000 lejt is emelkedett az ára. Sorra jártam sokszor a bankokat, beváltókat. Közben árultuk a lakást, a bútorokat. Amikor a bútorokat már mind eladtuk és a földön aludtunk egy jó ideje, éretesitettek, hogy a vizum késni fog egy-két hónapot, mivel nagyon sokan telepednek ki. Ez azt jelentette, hogy otthon szülhettem, viszont az ügyvéd világosan megmondta, hogy ha a vizumunk megjön mielött a baba megszületik és csatolhatjuk az õ keresztlevelét is a mi papirjainkhoz, itthon fog kelleni hagyjuk õt, ha nem akarunk veszteni mindent. December 10-én legkésöbb be kellett lépjünk Kanada területére. Persze, a következö géppel jöhettem volna haza a babámhoz. Hallani sem akartam errõl, nem lettem volna hajlandó a babámat még két napra sem másra hagyni.
Óriási hasam volt (lehet azért is tünt akkorának mivel én kicsi vagyok). Róbert nem akart megszületni. Eljött a szülés ideje õ még sehol nem jelezte, hogy jönne. Augusztus másodikán befeküdtem a szülészetre. A doktornõ világosan megmondta, 100 márkát kér azért, hogy ott legyen velem. Igy ment ez nálunk mindennel. Még örvendtem is, hogy világosan megmondta és megegyeztünk, minthogy esetleg húzta volna az orrát és ne segitett volna.
Másnap reggel telefonálhattam Laci után (a férjem), a doktornõ beinditotta a szülést . Laci végig velem volt. Tiz óra vajudás után, a doktornõ közölte, hogy a baba túl nagy, nem fogom tudni megszülni, császárolni kell, a baba érdekeben. Belementem, bármibe belementem volna Róbertért, pedig még jól birtam a vajudást. ( terhestornára jártam végig a terhesség alatt, fel voltam készitve a szülésre. Meg is jegyezte a doktornõ, látszik ez és az is, hogy a császárra viszont nem voltam felkészülve. Mégis, nem tudom miért, nem féltem.) Laci üvegfal mögül nézte végig, én semmit nem éreztem, csodálatosképpen még az érzéstelenitõt sem a hátgerincemben. Amikor Róbert sirását, majd köhögését meghallottam, csodálatos volt. Nem mutatták meg, mert a kis butus ivott a magzatvizbõl és ki kellett takaritani orrát, száját elöbb. Az apja hamarabb látta mint én. Amikor visszahozták már fel volt öltöztetve. 53cm és 4200g. Alig láttam, úgy folytak a könnyeim. Bár 100 márka nélkül is kötelessége lett volna elvégezni a dolgát, jó munkát végzett a doktornõ, soha , még az érzéstelenitõ hatása elmúltával sem éreztem egy csöpp fájdalmat sem. Csak felállni volt nehéz, segitséggel sikerult csak.
Még a szülészeten voltam amikor a férjem már utazott Bukarestbe Róbert keresztlevelével .
Két hét múlva felhivtak a nagykövetségrõl, hogy csináltassak új útlevelet. ( Az útlevelemben még a lánykori nevemen szerepeltem. Ez volt a szerencsénk. ) Új útlevelet csináltattam, természetesen betettük Róbertet is. A másolatot leküldtük. Újjabb késés következett, most már Róbert miatt, szerencsére, amikor láttak, hogy van õ is, nem bocsájtották ki a mi vizumunkat. Nem kellett itthon hagyjuk. Októberben megkaptuk a vizumokat. November 28-án utaztunk. Róbert még nem volt négy hónapos.
Igy vettük mi a nyakunkba a világot hét csomaggal es egy kisbabával. Még azt sem ismertük aki itt fogadott minket, az ügyvéd irányitott hozzá. Mint kiderült, nagyon rendes srác. Megint szerencsénk volt.
Az elsõ napokról nem tudok mit mondani, nagyon zavaros minden elöttem. Emlékszem sokat sirtam, nehéz volt a búcsú, az elválas, napokig reszkettem még utána. Elkapott a félelem mindenhol, az üzletben, az utcán. Féltem az emberektõl, nem mertem senkire ránézni, nehogy megszólitsanak. Nem tudom megmagyarázni miért.
Ennyi. És nem tudom mikor mehetünk haza látogatóba. Még a napokat sem tudom számolni addig. Egyelõre a férjem kell munkát találjon. Azután... De a lelket az tartja bennem, hogy egyszer hazamegyünk és Anya láthatja az unokáját és én büszkélkedhetek vele. Mert van kivel...
Péter Annamária (Anrola)