Sziasztok!
Bocsi, hogy pár napig lógtam, de nagyon nyűgös volt a lánykám, rettentően fájt megint a hasa...
Szabad perceimben viszont megírtam a szüléstörténetet.
Elnézést kérek Mindenkitől, mert kicsit hosszúra nyúlt, de leírtam mindent, ami előtte és utána volt, illetve magát a műtétet is.
Íme:
Hol is kezdjem...
Nagyon vártuk már ezt a kislányt. Ha nem is mutattam vagy nem is látszott rajtam, minden gondolatom körülötte forgott, róla szólt.
A terhességem tulajdonképpen panaszmentesen zajlott, leszámítva azt a kis vérzést a 25. héten. A méhszájhoz közel és mélyen fekvő lepény miatt volt, amire ezután nagy figyelmet fordított az orvosom. Azt remélte, hogy a hetek előrehaladtával javul a helyzet, de sajnos nem így történt, így az is szóba került, hogy a terhességet egy esetleges császármetszéssel kell majd befejezni. Az utolsó hetekben már arról is beszéltünk, hogy korábban be kéne feküdnöm, mert ha vérzéssel indulna a dolog, és nem érünk be hamar, abból nagyobb baj is lehet. Április 14-én egy NST és egy UH vizsgálat alkalmával az orvosom és egy másik doki javaslatára már nem mentem haza. Így egy héttel a kiírt dátum előtt beköltöztem a kórházba, azt remélve, hogy Dorka baba talán picit hamarabb érkezik és nem kell sok időt bent töltenem. Habár tudtam, hogy kettőnk érdekében jó helyen vagyok és a lehető legközelebb a szülés és születés helyszínéhez, mégis nagyon nehezen teltek a napok. Ahogy haladtunk előre, nekem úgy fogyott a türelmem, mert a vizsgálatok során kiderült, hogy teljesen zárt a méhszájam, semmi jel nem mutatott arra, hogy Dorka készülődne. Elértünk a dátumhoz, már szerették volna megnézni a magzatvíz állapotát/színét, de a zárt méhszáj miatt erre nem volt lehetőség. Így maradtak az NST vizsgálatok, illetve két alkalommal a flowmetria, ahol azt hiszem a köldökzsinórban futó ereket nézik, illetve azt, hogy a méhlepény még megfelelően látja-e el a babát.
Átléptem a dátumot, jöttek a túlhordás napjai és semmi nem történt, fizikailag nagyon jól éreztem magam, semmi nem utalt arra, hogy hamarosan szülnöm kéne. Aztán 26-án hajnalban éreztem pici görcsöket/fájásokat, de nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki, gondoltam, á, ezek még úgysem azok. Aztán mikor csak nem szűntek meg, kezdtem figyelni az órát. Rendszeresek voltak ugyan, de csak olyan 10-12 percesek, és elég jól bírtam őket. Ezek a picuri fájások délelőttre 8-10 percesek lettek, aztán délutánra 6-8, de voltak 4-5 percesek is. Azért ezekre már összehúztam magam, nem volt jó sem feküdni, sem ülni, egyáltalán nem volt jó sehogy sem. De hogy még aznap megszületik a kislányunk, arra végképp nem gondoltam. A délután folyamán kértem, hogy nézzünk egy NST-t, hátha az mutat valami érdemlegeset, hogy vajon mekkora fájások ezek. Fel is csatolták rám, éreztem is őket, de a szülésznő azt mondta ezek még nem nagy durranások, lehet, hogy lesz belőle valami, de még ne szaladjunk a szülőszobára, mert ott hosszú órákat ilyen rendszertelen fájásokkal nem jó eltölteni, nagyon hosszúra nyúlna a dolog, elfáradnék, stb. Ennek ellenére a délutáni nagyvizit során megemlítette a dokiknak, hogy mizújs velem, akik a lelkére kötötték az egyik nővérnek, hogy ha a dokim visszaér a terhesgondozóból, addig ne menjen haza, amíg meg nem vizsgál.
Úgy fél óra múlva be is robogott a szobába a dokim, és mondta, hogy menjünk, megvizsgál, megnézi a méhszájat, és ha valamennyire nyitva vagyok a fájások miatt, akkor megpróbálja megnézni a magzatvizet is. Én úgy ahogy voltam, pizsiben, telefon nélkül kiballagtam a szobából. Nem gondoltam volna, hogy már nem jövök vissza.
Szóval megvizsgált. Hát mit mondjak. Ha rosszabb hangulatomban csíp el, lehet, hogy meg is rugdosom. Kellemetlen volt, fájt. Pláne, amikor épp jött egy fájás is, amik arra már 3-4 percenként jöttek és elég jól éreztem őket. Valószínűleg nem így volt, de néha már úgy éreztem - bocsánat - bennem van az egész keze. Udvariasan elnézést kért, mondta, hogy tudja, hogy ez nekem fáj, de meg kell nézni. Ekkor volt kb fél 4. Picit már nyitva voltam, megnézte a magzatvizet is és úgy fogalmazott, hogy már nem valami azúrkék. És akkor jött a hidegzuhany, hogy ez bizony megindult szülés, készítsenek elő, burokrepesztés jön nemsokára. Habár sejtettem a választ, azért rákérdeztem a szülésznőre, hogy akkor én innen már nem is megyek ki?? A válasz az volt, hogy nem bizony! Különben nagyon aranyos volt Bea, végig jókedvű, kedves, normális.
Megkaptam a szexi kórházi hálóinget, átbattyogtam a szülőszobára, és fel az ágyra. Bea elküldött valakit a szobámba a papírjaimért és a telefonomért, hogy értesíteni tudjam kis családomat a nagy esemény közeledtéről.
Gábor épp dolgozott, így a hívás után csak kb fél óra múlva ért oda, de nekem akkor is nagy segítség volt. A terhesség első pár hetében még elzárkózott a gondolattól, hogy bent legyen velem a nagy napon, de ahogy teltek a hetek, és gömbölyödött a pocak, látta és érezte a kislánya mozgását, úgy változott a véleménye ezzel kapcsolatban. Mindenképpen ott szeretett volna lenni, amikor ő apa, én pedig anya leszek. És habár nem úgy alakult, ahogy elterveztük, nagyon nagy segítség volt, hogy abban a 2-2,5 órában ott lehetett velem. Fogta a kezem, bíztatott, nyugtatott. Mást nem tudott tenni, de mást nem is vártam. Az volt a lényeg, hogy ott van velem.
Megtörtént a burokrepesztés. Furcsa érzés volt, meglepően meleg. Jó, gondoltam, hogy nem hideg víz van odabent, de ez olyan jó kis meleg volt. A magzatvíz már sárga volt, és mennyiségre sem valami sok. Első körben azt mondta a dokim, hogy a lepény helyzete miatt császármetszés lesz. Aztán kérdezte, hogy erősödtek-e a fájások, sűrűbben jönnek-e. Akkor már nagyon fájtak. Gondoltam, hogy ez még nagyon messze van a végétől, de nekem borzasztóan fájtak.
És mivel erősebbnek éreztem őket, a doki szerint mégis megpróbálkozhatunk a hüvelyi úton való szüléssel, mert ha lehet, szeretné ő is elkerülni a műtétet, jobb a természetes út. Kötöttek rám oxytocint. Ezután még erősebbek lettek, és még sűrűbben jöttek a fájások. Így voltam kb két órát. Közben kimentem WC-re, húztam magam után Gábort és az infúziós állványt, nagyon jó volt, hogy mindketten ott voltak. Útban odafele és visszafele is elkapott olyan fájás, hogy öleltem, szorítottam mindkettőt, Gábort persze jobban. Szinte lógtam rajt.
Negyed hét körül újra megvizsgáltak, sajnos nem tágultam semmit, a baba sem jött lejjebb, illetve friss vérzést is találtak, ami a méhlepénytől jött. Így újra a császármetszés jött szóba, de már véglegesen. Akkor és ott picit megkönnyebbültem, mert nekem nagyon fájt minden, ami addig történt, és fogalmam sem volt meddig húzódhat még. Azt gondoltam jobb is lesz így, hisz ez a biztosabb, biztonságosabb megoldás mindkettőnk számára és ebben a doki is megerősített. Megkérdezte elgondolkodtam-e esetleg azon, hogy ha erre kerül a sor, akkor hogyan szeretném a vágást. Mondtam mindegy, nem hittem, hogy lesz jelentősége. Õ azt mondta, ha nagyon véreznék a baba kiemelése után, akkor nekik biztosabb és könnyebb úgy ellátni a vérzést, hogy hosszanti a metszés, és nem a "bikinivonalas", de ennek ellenére én még mindig kérhetem, hogy úgy vágjanak. Azt feleltem, ők tudják, ha nekik úgy a jobb, vágjanak hosszában, rájuk bíztam, nehogy utána legyen belőle gond.
Ezután előkészítettek a műtétre, átfeküdtem egy másik ágyra. Kaptam egy búcsúpuszit Gábortól és elindultam, hogy "megszüljem" a babánkat. Tudtam, hogy nem szülni fogok, de akkor, abban a pillanatban nem érdekelt, csak az, hogy Õ biztonságban kijusson. Utólag kiderült, hogy jó döntést hoztak, több tényező is ellentmondott a hüvelyi szülésnek.
Átemeltek a műtőasztalra, megkaptam a gerincérzéstelenítést, és pár máspodpercen belül elmúlt minden fájdalmam. Csak bizsergést éreztem a lábamban, aztán már azt sem. Próbálgatták, hogy mennyit érzek még, csipkedtek, bökdöstek. Azt még láttam, ahogy bekennek alaposan fertőtlenítővel, aztán elém került az a bizonyos zöld lepel, ami megakadályozott abban, hogy bármit is lássak abból, ami történik. Egész idő alatt semmit, de semmit nem éreztem, még tompa fájdalmat sem. Néhány másodperccel azelőtt, hogy hallottam felsírni Dorkát, azt éreztem, mintha "rángatnák alattam az ágyat". Talán ekkor emelhették ki Õt. Akkor nem mutatták meg, csak mondták, hogy megvagyunk, kislány, jól van. És azt, hogy "Na, pont hét óra!" Szóval 19:00-kor megszületett kislányunk, Dorka. Akkor nem éreztem semmi különleges, kirobbanó érzést, csak nagy-nagy nyugodtságot. Hallottam a háttérből, hogy 2750 gramm és 49 cm. Nem lett nagy baba, de gondoltam majd idekint megnő. Fejlődik is szépen!
Kb. negyed óra elteltével hozták oda hozzám, a bal vállamhoz fektették. Már volt rajta ruha, sapka is. Akkor még picit sírt, aztán amikor hozzábújtam az arcommal az arcához, elhallgatott. Kapott tőlem puszikat, a bal kezemmel meg is tudtam érinteni. Ekkor jöttek az első könnycseppek. Nem volt nagy sírás, kitörés, valahogy az egész úgy zajlott, mint maga a születése. Nyugodtan. Tudtam, hogy minden rendben van vele, és ez elég is volt. Kérdeztem, hogy az apukájának megmutatták-e már, azt felelték, igen, és már fényképek is készültek Róla. Csak pár percig volt ott, aztán elvitték. Még jó húsz percet bent lehettünk, varrtak össze. Aztán lekerült a zöld lepel, csak a kötést láttam, ami azt sebet takarta, ahol kiemelték a kislányunkat. Áttettek az ágyamra. Át kellett ölelnem a műtősfiú nyakát, ő emelt át. Amikor átemelt, utána megigazította a lábaimat is. Hát, furcsa látvány volt. Láttam, hogy az én lábaim, de nem éreztem, hogy vannak egyáltalán. Betakart, aztán áttoltak a szobámba. A folyosón már vártak. Gábor és a szüleim. Kaptam puszikat, könnyeket Mindenkitől. Dorkát csak másnap láttam újra, amikor hozták a csecsemős nővérek reggelizni Õket.
Addig viszont eltelt egy éjszaka. Közvetlen azután, hogy bekerültem a szobámba (illetve már amikor toltak ki) az egész testem elkezdett remegni. Először csak picit, aztán jobban. Ugyan a takaró alatt ruha nem volt, nem éreztem, hogy fáznék, csak remegtem. Valószínű, ahogy ment ki belőlem az érzéstelenítő, úgy jött ki rajtam az idegesség is. Bár nem éreztem, hogy az lennék, valószínű az voltam.
Még aznap este bejött hozzám az orvosom és pár mondatban elmondta, hogy hogyan és miért is zajlott úgy a dolog, ahogy zajlott. Kiderült, hogy azért nem jött lejjebb Dorka, mert a nyakára és a törzsére volt csavarodva a köldökzsinór, és az nem engedte. Ez már önmagában gond lett volna, ha folytatjuk a "sima" szülést, hisz ha lejjebb jut a szülőcsatornába, onnan már nincs császármetszésre lehetőség. Viszont a nyakra tekeredett köldökzsinór akadályozta volna, és még ki tudja mit okozot volna. Aztán kiderült az is, hogy Dorka "magas egyenesállásban" tartotta magát, ami állítólag szintén nem jó. Úgy tudom, amikor jönnek ki a babák, tesznek egy fél fordulatot, így érkeznek arccal lefelé. Na most nem tudom pontosan mit jelent, hogy magas egyenesállás, de valami olyasmit, hogy Dorka nem úgy feküdt, ahogy kellett volna. Ezt utólag a védőnő is megerősítette, amikor elolvasta a zárójelentésem. Elég ijesztő dolgokat soroltak fel rajt, így utólag visszagondolva, most is azt mondom, hogy jobb, hogy így alakult. A harmadik dolog pedig az volt, amire számított a doki, elég erősen véreztem a baba kiemelése után. De szerencsére "rendet raktak" odabent, így minden jól alakult.
A műtét utáni hajnal és még két nap nekem borzasztó volt, rettentően fájt a hasam. Már másnap hajnalban kivették a katétert, így ha akartam, ha nem, WC-re a saját lábamon kellett kimennem. Az ágyam baromi magas volt, alig tudtam felkelni és leszállni róla, húzódott a sebem, nem volt jó se ülni, se állni, semmit az égvilágon. A zuhanyozás sem ment igazán, mert a kötést víz még nem érhette, meg hát ugye a fájdalmak. Ha állni sem volt jó, akkor hajolni meg pláne. Az ágyam fölött lógó kapaszkodó nélkül nem mentem volna semmire. Azt is hallottam egy szobatársamtól, hogy a hosszanti vágás még azért is rosszabb, mert a hasizmok is úgy nyúlnak és bármit olyat csinálok, húzódik a seb, ha akarom, ha nem. Kaptam fájdalomcsillapítóval kevert méhösszehúzó infúziót is, attól jobb lett valamivel a helyzet. Utána már csak injekcióban kaptam, fájdalomcsillapító nélkül.
Viszont napról napra javult a helyzet, könnyebben ment a mozgás és minden. És ami a legfontosabb, hogy ott volt velem a kislányom. Vele együtt csak úgy repültek a napok odabent, hamar le is telt az egy hét. Így május 3-án, egy héttel azután, hogy ez a nagyvilág, és mi Gáborral egy Csöpp Kislánnyal gazdagodtunk, végre hazajöhettünk.
Így lettünk 2006. április 26-án 19:00-kor egy boldog párból egy boldog Család!
