Zsan, fiad haláli!!!
tegnap leírtam, de aztán kitöröltem. a nagymamámnak 2 abortusza is volt, mind2 "házilag", jött egy asszony a szomszéd faluból valami kötőtűszerű izével... az egyikbe majdnem belehalt.
a mai napig néha sírdogál emiatt, és már 18-nál idősebb voltam, amikor egyszer elmesélte a dolgot. még most is iszonyúan bánja, és szörnyű lelkifurdalása van, és még csak nem is azért, mert hívő lenne. pedig nem "úri kedvéből" tette, de volt már 2 gyereke, 56'-ot írtak, a nagypapa a kukoricaföldeken bujdosott, nem volt se munka, se pénz, majdhogynem éheztek, és félt vállalni egy gyereket, miközben azt se tudta, hogy a nagypapa valaha hazajöhet-e. de mindezek mellett a szíve szakadt meg, ráadásul anyaként még inkább tisztában volt vele, mit tesz. de vállalta a döntést, és azóta is szenved miatta.
szóval szerintem is vannak olyan élethelyzetek, melyek annyira kilátástalanok, annyira megijesztik a nőt, hogy nem meri vállalni a gyereket - DE: szerintem nem az élethelyzet a döntő (talán még az olyan esetekben sem, amikor megerőszakolásból lesz gyerek), ezt az "elméletemet" igazolja a nagyim esete is, akinek hiába lenne ezer "kifogása", mégis iszonyúan bánja.
én is úgy éreztem, egyedül nem leszek olyan erős, hogy képes legyek felnevelni egy gyereket, miközben senki, még a saját családom sem támogatott. bezzeg most teljesen odavannak Istiért...
mikor "gondolkodnom" kellett, tulajdonképpen nem volt kérdés, hogy szeretném-e a gyereket, annak ellenére, hogy addig soha nem fordult volna meg a fejemben, hogy gyereket akarjak
hanem csak attól rettegtem, hogy nehogy "el kelljen vetetnem". eszembe jutott a nagyanyám példája, és magamat ismerve - én ugye nem vagyok az a mentális bodybuider - biztosra vettem, hogy ha ezt most elkövetem, az lelkileg egy életre taccsra vág. szóval önös érdekből nem akartam elvetetni
és éreztem azt is, hogy ez a gyerek annyira akart jönni, annyira ragaszkodott az élethez, hiszen egy hajszálon múlt, hogy megfogant, és olyan makacsul tartotta magát, legyőzött minden problémát és ellenérvet

és ez valahol nagyon jól esett, még senki nem ragaszkodott hozzám ennyire

(és akkor még nem is tudtam, hogy miután megszületik, akkor mennyire fog! és mennyire tud szeretni

)
emlékszem, hogy "meggyőzzem magam", abortusztról szóló oldalakat nézegettem, szerintem így kerültem először a babanetre is, és rám nagyon erősen hatottak. az biztos, hogy ezt mindenkinek látnia/tudnia kellene, mielőtt elmegy a műtétre. mert ha csak kicsit is bizonytalan, ez még befolyásolhatja.
mert, ahogy már írtam, szerintem nem is annyira az élethelyzeten múlik, hanem a nő vállalásán. hiszen van, aki apa nélkül is megtartja a gyereket, van, aki egész fiatalon is megszüli a gyerket, és van, aki a hatodikat is meg a tizediket is megszüli, még a legnagyobb nyomorba is. és vannak gazdag családban ridegtartásban nevelt gyerekek, meg vannak olyanok is, akik a szereteten kívül egyebet nem nagyon kapnak. minden csak a nő döntésén múlik, méginkább az ő erősségén, gyengeségén, félelmein, a befolyásolhatóságán...
azt hiszem pont az abortuszhajó programjában olvastam, hogy az abortuszok óriási százaléka azért történik, mert a férfi kihátrál, nem akarja a gyereket, és rábeszéli (rákényszeríti?) a nőt az abortuszra, a nő pedig fél egyedül vállalni a gyereket - ebben benne van az egzisztenciális félelemtől kezdve a környezet megvetésétől való félelemig minden.
erről jutott eszembe, hogy nem csak a nőket kell tanítani, nem csak nekik kellene vetíteni a Néma sikolyt, hanem a fiúknak is.
a mi generációnk már egy "apa nélküli társadalom", alig ismerek olyat, aki nem csonka családban nőtt fel. viszont rengeteg olyan fiút ismerek, aki képtelen a felelősségvállalásra - ezért is van olyan sok szingli, szerintem - mert hát senki nem mutatott nekik példát, vagy ha mutatott, akkor se jót. úgyhogy fiús anyák, nagy a felelősségünk, hogy mit tanítunk a fiainknak
hűű de sokat litániáztam
