Gabi! Kitartás! Biztos, hoy mondani könnyebb, de tényleg az a jó, ha nyugodt tudsz maradni. És pihenj, aludj,a mennyit csak tudsz! Állítólag az nagyon fontos tej szempontjából. Mennek a drukkok Neked!
Prücsök! Neked is drukk ezerrel! A párodnak meg mondd meg, hogy most aludja ki magát, amíg még lehet...
Na, lányok, kész a szüléstöri, kicsit hosszú, remélem nem bánjátok...
Itt jön. Üdv, Rita
Máténk születése
Már több, mint két és fél hete éreztem a jóslófájásokat, amikor május 17-én hajnalban kimentem pisilni, és ismét érzetem azt a menstruáció-szerű görcsöt a hátamban. Nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, visszafeküdtem aludni. Azt álmodtam, hogy az orvosnál vagyok, aki épp megindítja a szülést. Álmomban fájni, görcsölni kezdtem – aztán felébredten, és rájöttem, hogy nem is álom volt, tényleg nagyon fáj a hasam-hátam.
Fél négy körül járt az idő, mérni kezdtem: négy perces fájások voltak, és közben nem is igazán tudtam megfordulni az egyik oldalamról a másikra. Éreztem, hogy ezek sokkal intenzívebbek, mint az eddigi jóslófájások. Négy körül felébresztettem a férjemet, aki táblázatban vezette egy post-it-en a fájások gyakoriságát és hosszát. Nem voltak túl rendszerezettek, 5-8 percenként ismétlődtek, de mindegyik legalább 35 másodperces volt, átlagban 1 percesek. Lezuhanyoztam, sőt 9 hónap után a férjem pár korty bort is engedélyezett, hogy lássuk, elmúlik-e tőle. Nem múlt, úgyhogy fél hét körül telefonáltunk Etának, aki pont egy másik szülést fejezett be a klinikán. Úgy döntöttünk, bemegyünk.
Érdekes, hogy a kocsiban sokkal kevésbé izgultam, mint amikor CTG-re mentünk. Most tudtam, hogy nincs miről lekésni, és a CTG-s hölgy nem szedi le a fejem, ha 5 perccel később érünk oda. A fájások közben az ablaktörlő kerregése zavart, rá is szóltam az uramra, hogy ha nem muszáj, ne kattogtassa.
Beértünk a klinikára, ahol az ügyelet megvizsgált. Aztán Eta is. Az ügyelet szerint 1, Eta szerint 2 ujjnyira voltam kitágulva, és a méhszáj szépen fel volt puhulva (málnalevél-tea!), és el is simult. Az ügyeletes dokinak azt találtam mondani, hogy ritkábbak a fájások amióta beértünk a kórházba (persze, mert az idegen környezet mindig lassítja ezeket a folyamatokat, ennek tudatában is voltam). Mire ő fel akart küldeni az osztályra, hogy akkor még most nem is szülünk. Szerencsére Eta is rámnézett, és így bekerültem a szülőszobába, ahol megint rendesen jöttek a fájások.
10 óráig békében vajúdtam, az ágyon ülve, meg néha álldogálva. Aztán megérkezett a dokim, aki burkot repesztett. Érdekes, hogy mennyire lement a hasam, és milyen sok víz folyt ki belőlem – nem is gondoltam volna. Innentől kicsit erősebbek lettek a fájások. De még mindig elviselhető volt (a későbbiekhez képest). 11-kor azt találták, hogy nem tágultam olyan sokat, úgyhogy Eta mondott pár trükköt, hogyan vajúdjak. Így a folyosón kapaszkodtam a korlátba, meg labdán ültem, és a férjem tartott. Ekkor már kezdtek igazán fájdalmasak lenni a fájások, és zavart, ha masszírozták a hátamat. A doki szerint azonban még így sem haladtunk elég gyorsan (nem tudom, első szülésnél mire számítottak), és rábeszélt az oxytocinra. Innentől nagyon – nagyon – nagyon fájt a vajúdás. A férjem vizes kendővel törölgette az arcom, szám, az nagyon jól esett, és – ha hiszitek, ha nem – a vécén esett legjobban vajúdni. Ülve, szétterpesztett lábbal tudtam legjobban elviselni a fájdalmat. Egy idő után a baba sem bírta a gyorsítást, leesett a szívhangja. Gyorsan leszedték az infúziót, oxigént lélegeztem, bal oldalamra fordultam.
Ettől kezdve megint normalizálódott a vajúdás, nagyon fájt a fájás, de volt idő megpihenni köztük. Akkor olyan nagyon relaxált állapotba kerültem, úgy éreztem, rögvest elalszom. A dokim próbált két óra körül újra rábeszélni az oxytocinra, de nem akartam, így a férjemmel kértünk „haladékot” három óráig. Fél négyre különböző praktikákkal sikerült bő négy ujjnyira tágulnom. Aztán jött a „kakilási inger”, a baba feje már nagyon lent volt. És akkor nyomtunk, nyomtunk, nyomtunk. Eta fogta bal lábam, férjem a jobbat, a dokim bennem könyékig... én meg nyomtam, mint egy anyatigris. Aztán valami történt, és a dokim kimondta a ítéletet: na, akkor most császár. A férjemre néztem, és láttam, hogy ő is megijedt, és mondta, hogy most tényleg szükség van rá, leesett a baba szívhangja.
Innentől felgyorsultak az események: borotválás, vetkőzés, a gyűrűjeimet lerángatták, és jött egy csábos (?!) műtősfiú (vagy inkább műtősbácsi), aki átrakott a tolható kocsira. Míg átgurított a műtőbe, addig is nagy fájásaim voltak. Persze, EDA-ról szó sem lehette, mert sürgős volt a dolog. Az anesztes orvos megkérdezte, hogy mi lesz a gyerek neve, aztán rám rakta a maszkot. Még éreztem, ahogy kenegetik valamivel a hasam, és elkezdtem egy imát. Nem értem a végére, előbb elaludtam.
Olyan volt, mintha hosszú pihentető álomból ébrednék, foltok folytak össze, toltak a szülőszoba folyosóján, láttam a férjem, anyukám, és egy kis hajas csomagot, akit mellém raktak, és életem leggyönyörűbb kis látomásának tűnt. Aztán lift csukódott, és betoltak az őrzőbe. Nehézséget okozott, hogy nyitva tartsam a szemem, de ott volt a férjem, és beszélt hozzám. Állítólag alig fél óra volt az egész műtét, és egészséges a kisfiúnk. Eta fel is hozta Máténkat, aki nagyon ügyesen szopizni kezdett. Gyönyörűnek láttam a babát, és fura módon annak örültem, hogy van haja. Aztán Mátét elvitték, és még bejöhetett anyukám, meg apukám is. Jó volt beszélni velük pár szót. Utána próbáltam aludni, de az izgatottságtól nem igazán sikerült. Néztem, ahogy a klinika előtti fákat megsüti a nap, és kimondhatatlan hálát éreztem, meg boldogságot, hogy egészséges kisfiam született.



[/url]
[/url]






















