Valamiért nem fogadja el az azonosítómat, ezért névtelenül küldöm. Csík
Sziasztok,
Íme az mi szüléstörténetünk. Igyekszem nem nagyon bõ lére venni, de bocs, ha kicsit hosszú lesz.
Hát, gondolom, tudjátok, hogy otthon készültünk szülni. 17-én, hétfõn még nagyban mászkáltam, elmentem a táppénzes papíromért, bevittem a céghez, sat-sat. A háziorvos is, meg egy kolléganõm is mondta, hogy már nagyon látszik a számon, hogy hamarosan szülni fogok. Én megnéztem magam a tükörben, nem láttam semmit. A férjem sem. Este még vendégeink voltak, utána meg sokáig tévét néztem, volt egy otthonszüléses dolog az Esté-ben, ez eltartott úgy éjfélig. Még eszembe is jutott, hogy ha most fogok szülni, akkor inkább aludnom kellene.
Kb. fél négykor arra ébredtem, hogy mintha pisilnem kellene. És félálomban éreztem egy pattanást, majd két nagy bluggyal elindult a magzatvíz. Az elsõ fél-öntudatlan gondolatom az volt, hogy "nem veszek róla tudomást". De aztán nagyon izgatottan kiszaladtam a WC-re, utána pedig elkezdtem az ilyenkor szükséges protokollt. Felébresztettem a férjem, megmértem a hõmérsékletem (a fertõzés veszélye miatt kell), betétet tettem, és felhívtam Ágit. Kérte, hogy reggel jelentkezzek, mi a helyzet. Akkor még nem igazán voltak komoly fájdalmaim, de már hat percesnél tartottam reggel 7 körül. Amikor is a férjem elindult iskolába, remegõ térddel, de muszáj lett volna megírnia egy ZH-t. Aztán csak a feléig juttott, de ez még késõbb.
Jöttek a fájások, egyre fájdalmasabban. Telt az idõ. Óránként jelentkeztem Áginál, hogy még bírom, ne jöjjenek. Kb. délben aztán a férjemet is kirángattam a ZH-ról, és Ágiékat is hívtam, hogy mostmár kellene valaki...
Megérkezett mindenki, akinek kellett. Telt a délután, elég jól haladtam, forró borogatást kaptam a hasamra, masszírozták a derekat, a férjem tartott, és biztosította az erõt olyan dolgokra, amire én már nem tudtam fordítani. Lassan a finisbe fordultunk. Én éreztem tolási ingert, és némileg toltam is. Mint kiderült, ez még nem AZ volt, és ez gond lett késõbb, mert a méhszájam egy darabja még nem simult el, akadályt képezett, és beödémásodott. Valamikor hét körül megérkezett a másik Ági, aki azt mondta, jó, akkor bármilyen erõsen kellene nyomnom, ne nyomjak. Addig aránylag halkan mentek a dolgok, utána aztán kiabáltam, de kit érdekel. Hangosan diktáltam magamnak, hogy nem szabad nyomni. A kisbabám közben folyamatosan jól volt, gyakran hallgattunk szívhangot, rendben volt. Végül aztán jöttek a rendes tolófájások, amit tényleg lehet visszatartani, és ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor hány az ember. A hasizmok teljesen külön életet élnek, nem tudod befolyásolni. A hányás felfelé jön, a tolófájások meg lefelé irányulnak. Toltam én is, amikor kellett. Aztán két-három centire a hüvelybemenettõl tovább már nem tudtam tolni. A tolófájások jöttek, toltam is teljes erõbõl, de nem javult a helyzet. Már nagyon fáradt voltam, és szerettem volna, ha kint van a kisbabám. Közben õ odabent jól volt, percenként szívhangot hallgattunk. Egyszer aztán Ági azt mondta, hogy ha tíz perc múlva sem lesz drámai változás, akkor irány a kórház. Mert ugyan mindketten jól vagyunk, a babák azért nem szeretnek ilyen sokáig a szülõcsatornában lenni, és most menjünk, amikor még jól van, nehogy baj legyen. Eltelt a tíz perc, felöltöztettek valamibe, be a kocsiba, irány a kórház. Meg is érkeztünk, ahol pár percbe beletelt, mire felfogták, hogy hol tartunk. Amikor azt válaszoltam, hogy nem mondom meg, ki volt velünk otthon, kitört a botrány. A férjemmel minõsíthetetlenül kiabáltak a szülõszobán, nem adták oda Artúrt, csak egy csomó idõ után, velem meg úgy bántak, mintha nem tudom, mi lennék. Mindenesetre, gátmetszéssel, vákuummal megszületett Artúr 22:22-kor.
Aztán azon a héten még mentek a megjegyzések, meg a beszólások a kórházban, a fõorvos külön beszélgetett velem, egyébként õ normális volt, nem volt undok.
A varrataimat is alig akarták kivenni...
A tejem is elment, de már visszajött, és szopizunk bõszen.
Ennyi.
Remélem, nem rémisztettelek el benneteket. Én azt gondolom, a két helyszín között világosan látható volt a különbség, otthon ránk figyeltek, a kórházban meg rámkiabáltak, utasítottak, és nem mi voltunk a lényeg. Pedig mi vagyunk, és ti vagytok, és lesztek majd.
A kórházban nem tehettem volna meg, amit otthon igen. Hogy megérinthessem a hüvelyemben az éppen kifelé haladó kisbabám hajas fejbõrét, és azelõtt érezhessem õt az ujjaimmal, mielõtt még megszületett volna. És ez nagyon jó érzés volt.
Csík
Ezért az egyért nem mertem bevállani az otthonszülést, mert féltem ha kórházba kell menni, ott így fognak bánni velem. Elég érzékeny az ember várandósan is, de fokozódik a gyermekágy idején! Én nagyon érzékeny voltam abban az idõben, nem birtam volna elviselni, azokat amiket veled is müveltek a kórházban. Nagyon bátor voltál, minden elismerésem és hatalmas Gratuláció a kis jövevényhez!!! 
))) 
