Augusztus 21—én reggel kezdődött minden….
Elment a nyákdugó, igaz, nem is akartam elhinni, hogy az tényleg AZ. Nem volt semmilyen fájdalmam, se derék, se pocak, se semmi. Tettem vettem, mint addig is mindig.
Aztán délután felé kezdtem érezni, mintha elnehezülne a derekam néha, néhány percre. Páromnak semmiről nem szóltam, így a nyákdugó távozásáról sem. Elkezdtem mérni a „fájásokat”. Néha szabályosak voltak, néha szabálytalanok. Egy közös volt bennük, nem múltak el.
Végül nem akartam tovább titkolózni, elmondtam páromnak a gyanúmat, onnantól kezdve Ő totál feszülten méregetett, ideges volt, érdekes én nem. Párom közben füvet nyírt, és én nem bírtam tovább a titkolózást – ekkor kb. délután három óra volt – két fűgyűjtő ürítés és néhány korty víz elfogyasztása közt elmondtam neki, mi a helyzet. Ez után még bőszebben folytatta a nyírást – talán azért, hogy kellően szép pázsit várja majd a kis trónörököst
-, de kb. minden fűgyűjtő ürítésnél loholt be hozzám, hogy jól vagyok-e?
Este hat óra tájban - miután egyeztettünk a szülésznővel - bementünk a kórházba, mondván tudjuk már meg, hogy elindult-e a baba, vagy csak úgy voltak a „tünetek”. Szülésznőm megvizsgált és mondta, hogy bő egyujjnyi a méhszájam, megpróbálja megbeszélni a dokimmal, hogy még hazamehessek, mert semmi értelme bent lennem ilyen „méretekkel”. Én örültem, mint majom a farkának, egy kis bizsergés átfutott rajtam, hogy na, itt van a nagy alkalom, innentől már nincs visszaút. Nem mintha a kilenc hónap alatt bármikor lett volna
Dokim aranyos volt, áldását adta az otthoni pihire, nyugalomra. Szülésznőm ellátott jó tanáccsal, hogyan szedjem a homeóst és már repültünk is haza.
Otthon elkezdtem szedni a golyócskákat, majd az utcsó adagnál nagy-nagy fáradtság lett rajtam urrá. Már el mertem aludni, mert tudtam, már nem kell fél óra múlva megint szopogatni. Párom ült a gép előtt, hagyott pihenni.
Fél 11-kor felkeltem, hogy pisilnem kell, és abban a minutumban, hogy elhatároztam, most megmoccanok, nagy adag magzatvíz távozott belőlem. Rögtön kértem egy törölközőt magam alá, és kértem a telefonomat. Szülésznő értesít, megbeszéltük, hogy amint lehet menjek be ismét a kórházba.
Negyed 12-kor felvettek, megvizsgáltak, sajnos a meconiumos volt a magzatvíz, így az átöltözés után rögtön nst-re kapcsoltak, többek közt azért, hogy megnézzék a baba szívhangját. Szülésznőm elmondta, valszeg rajta is maradok, mert a szín alapján nem frissen lett meconiumos, hanem korábbi alkalommal és nem lehet tudni, mi a helyzet a babával, miért nem érzi jól bent magát. Rögtön felvilágosított arról is, hogy így semmilyen fájdalomcsillapítót nem kaphatok, hiszen – ezt utólagosan beszéltük meg, gondolom, nem akartak ezzel stresszelni – ez hatással lehet a babára is, akinél ki tudja, mi a helyzet?
Nst-n minden oké, nagyjából éjfélkor már bent voltunk a szülőszobában. Ja, azt elfelejtettem, hogy a vizsgálat szerint két ujjnyi méhszájam volt.
Párom nagyon csinin mutatott a zöld hacukájában
Kb. kettő-fél háromig nem is volt semmi különös a fájásokban. Jöttek, elmúltak, nagyjából öt percenként. Beszélgettünk, ettünk-ittunk, képeket nézegettünk. Én sétálgattam, amennyire a ctg madzagja engedte, jobb volt így. Kitártuk azt az egy szem ablakot, ami nyitható volt és élveztem a hűvös szellőt. Közben párom néha nyerő automatának nézett, próbálta lelkiismeretesen belém dobálni a szőlőcukrot, amit én nem nagyon díjaztam. Aztán jött a roham pikk-pakk. Egymást érték a fájások az egy-két perceseknél, de egy fájás közti vizsgálatnál kiderült, hiába vannak az erős fájásaim, nem tágulok megfelelően. Négy óra körül még mindig csak szűk három ujjnyi voltam. Ekkor döntött úgy az orvos, hogy kapjak egy kis oxitocint. Pár csepp után – legalábbis párom és az ekkor már pocsék időérzékem szerint nagyon hamar – újabb vizsgálat azt mutatta, hogy négy ujjnyi vagyok. A fájások nem lettek tőle erősebbek, csak hasznosak, aminek én nagyon örültem. Nálam nem volt igaz az a közhely, hogy az oxitocintól erősebb fájdalmat érzünk. A szülés után megnéztük, hogy alig pár csepp ment le. Kaptam a fájások elviseléséhez labdát, de rögtön felálltam, miután úgy éreztem, nyomja vissza a babát. Maradt a séta-séta. Kezdett légszomjam lenni, de huzaton kívül mást nem tudtak tenni értem, mert nem volt egy árva ventilátor sem. Aztán kicsit felmásztam a szülőágyra, ahol segítség képpen tanácsolták forduljak egyik, majd másik oldalamra néhány fájás erejéig. Na, ez volt számomra a legkellemetlenebb az egész alatt. Aztán jött a bűvös mondat, hogy már négyujjnyi, kezd eltűnni a méhszáj, ez óriási erőt adott, viszont egyre rosszabbul viseltem, hogy már nem voltak szünetek a fájások között. Ekkor kedves szülésznőm melengetett nekem őőőőőő, nem is tudom mi volt, talán egy törölköző?, mindegy, a lényeg, hogy elmondhatatlanul jól esett, amikor az alhasamra szorította. Még el is mosolyodtam tán, annyira jó volt. Még emlékszem, hogy ezt kifejezetten kértem, hogy mééééééééééééég.
Fél hat körül éreztem először a tolófájást. Szóltam, hogy sztem ez az. Megnéztek, egyetértettek velem. No, és innentől érzem úgy, hogy valahogy, vmiért, vmit nem csináltam jól. Nyomtam, nyomtam, amikor éreztem, de nem tudtam jó helyre tenni a levegőt és mindig kijött a számon. Aztán azt is érzékeltem, bár nem voltam nagyon ott, hogy egy fájás alatt nagyjából eggyel több nyomást „kérnek” tőlem. Nem értettem, miért, lehet, hogy mondták, de én nem emlékszem rá. Lényeg, hogy baba jött ugyan lassanként, szülésznő védte a gátamat, de nem jött kifelé eléggé gyorsan ahhoz, hogy ne essen le a szívhangja. Valahol, homályosan emlékeztem arra, hogy az utcsó vizsgálatnál a dokim fülel a ctg-re, majd benyúl, vmit széthúz – legalábbis gondolom, mert fájdalmat nem éreztem – és lőn a baba szívhangja felpörgött, majd miután vissza engedte, újra leesett. Szóval, emiatt és a régóta meconiumos víz miatt a dokim végül a vákuum mellett döntött, mert nem sikerült hamar kitolnom egyedül a babót.
Párom elbeszélésére hagyatkozva, kb. két msp erejéig volt a kis sipka Máté fején, egy tolófájásra várva és a géppel engem támogatva, átsegítette a buksiját a medencémen. Ekkor kis sipka le, gép el és láttam a kis nedves, fekete haját, és a kis fejét fél profilból….. gyönyörű volt. Aztán egy újabb tolófájás és kicsusszant a kis teste. Augusztus 22-én hajnalban, 5 óra 42 perckor megszületett Máté. Utánozhatatlan érzés volt. Babámat elvitték, megcsinálták, amit kellett, majd mivel nem lett jó az Apgar-ja, no meg, mert vákuumos volt, elvitték. Még egy pillantást sem vethettem rá, nem hozták oda nekem, csak úgy láttam, amikor forgatták, vizsgálták az asztalon, tőlem kb. két méterre. Épp csak egy fotót tudott csinálni róla párom, azt is csak azért, mert a doki bácsim rájuk szólt, hogy annyira nem kell sietni. Nem tetszett a csecsemősöknek a fotózás…….. Én ott maradtam a szülőszobában baba nélkül, pedig úúúúgy, de úgy készültem arra, hogy oda adják majd.
Végül ezen felül kerekedve, rákészültünk a varrásra. Nem kötöztek ki, viszont letakarták a lábamat, ami nagyon jól esett, mert fáztam, mint a vadászkutya. Rám is terítettek egy lepedőt. A varrás jó hangulatban telt, poénkodtunk, volt méhpucolás is, amit én, a szülésznő és a doki nem kis derültségére porszívózáshoz hasonlítottam. Mint kiderült a méhlepényem kisebb volt, mint az átlag, valszeg ez is közrejátszott abban, hogy a baba kezdte rosszul érezni magát odabent, meg minden másnak is oka lehetett. Aztán áttoltak az Ikea szobába, ahol párom értesítette az egyetlen nagyszülőt, majd küldtünk néhány sms-t. Beszélgettünk, majd szülésznőm áttolt a szobámba, ott segített átfeküdni a kórtermi ágyra és egyedül maradtam.
A reggeli vizit után nem sokkal megkaphattam az én kicsi babámat, de amikor meg akartam simizni, az egyik csecsemős rám szólt, hogy ne ébresszem fel, lesz majd idő, amikor örülök, ha alszik.....
Bíztatás felsőfokon.... Nem baj, simi megvolt és én boldog voltam.
Bár volt gátmetszésem néhány órával később már rajta ültem, úgy sétáltam a folyosón, mintha semmi nem történt volna. Pocakom sem nagyon maradt.
Oxitocint pedig nem kaptam volna, ha Máté baba nem ijeszt rá az orvosomra a fentebb leírt dolgokkal. A lényeg, hogy én úgy éreztem, maximálisan a mi érdekeinket nézi, semmi mást.
Csecsemős kérdés: én még akkor nem hallottam arról, hogy lehet fogadni, így természetesnek vettem, hogy egy alkalommal megmutatják, hogyan kell pelenkázni. Aztán volt még egy-két kérdésem, meg egy olyan kérésem, hogy nézzék meg, jól szoptatok-e. Kb. három csecsemőst kértem meg, hogy segítsen, de egy sem jött végül, hiába mentem utánuk. Úgy gondoltam a járandóság azután dukál, ha már segítettek, ezért így készültem. De úgy látszik, előre kellett volna, talán akkor nagyobb lett volna a lelkesedés.
Egyetlen nővérke volt, aki bár elsőre barátságtalannak tűnik, mégis aranyból van a szíve. Ő terelgetett néhány dologban a jó felé - külön felkérés nélkül -, és Ő volt az, aki a mellgyulladás idején emberi módon állt hozzám, illetve segített a tanácstalanságomban köldökcsonk kapcsán, mert a körzeti doki nénink éppen külföldön volt, így tőle nem kaphattam segítséget. (Ha olvassa ezt a történetet, talán magára ismer, ezúton is ezer köszönet és hála neki
) Ez a része nekem csalódás volt, nem segítettek, sok mindenre magamnak kellett rájönnöm. Valóban túlterheltek, viszont azt gondolom, azért egy első babás anyának járna egy kicsit több segítség alapjáraton is. De ott volt a szülésznőm, aki sok mindenben segített, ha kérdésem volt – amit a csecsemősökkel kellett volna letárgyalnom – illetve a dokim volt az, aki elmagyarázta mit miért kell tenni, és miért történik ez vagy az a babámmal, nem pedig a gyerek doki. Hát ennyit erről.
Azt hiszem, ennyi volt az én történetem, elnézést a hosszúságáért, már most érzem, hogy kimaradt néhány dolog, de most hirtelen nem jut eszembe, mi az?
Bocsánat, ha csapongó a történet, mai napig felzaklat a szülés befejezése, hogy miért nem voltam képes ..... , de ma már máshogy szemlélem ezt a dolgot is..............
Vica
Jó éjszakát Neked is, és Dominónak is.
puszmák, semmi 
. És éljen a jó doki, s legfőképpen a helyrejött családi idill. 
) szinte egyáltalán nem volt szünet a fájások közt, és kb egy óra múlva teljesen elvesztettem minden kontrollt, de még az ösztöneim se működtek, annyira el voltam kábítva meg fáradva, és mire a kitoláshoz értünk, rosszul nyomtam, rosszul vettem a levegőt, és nagyon korholtam magam, hogy "mindent elrontok", és egyáltalán mi a fenének jártam egyáltalán fél évet terhestornára lihegni 
)
Szóval apa úgy vigyázott Ábelre, hogy közben a haverokkal a pohár fenekére nézett??
