Jaj, megkerestem a szüléstörténetemet. Előljáróban annyit, hogy az elsőt anyum írta le, azért remélem érthető lesz, a második saját szerzemény. Mindkét szülésem a Szegedi klinikán volt, ugyanazzal az orvossal, ügyeletes szülésznővel, mégis ég és föld volt a kettő.
ZSu
Bence, 2003.06.26 19h-2003.06.27 3.34h
Megvizsgálta a doki, és úgy döntött, szülünk. Gyorsan értesítettem mindenkit, többek közt a férjedet. Nagyi (anyukám) is bejött, így Malwin, Nagyi, orsi, Panka, Én, illetve később a Sanyi örködtünk a folyosón. 8-kor repesztettek burkot, utána beöltöztették Sanyit, és mondták, hogy egyszerre nem mehetünk be. Pankát megszoptattam, fáradt volt, így Malwin hazajött vele, és megegyeztünk, ha közeledik a végkifejlet visszarohan. 9-től telefonon tartottam Zsúval a kapcsolatot. 10-kor már iszonyú fájásai voltak, és 1.5-2 percenként, ami nekem úgy 1 órával szülés elött volt, az elsőnél is. Hallottam Zsú hangján, hogy mennyire szenved, és kért, hogy telefonáljak a dokinak, mert szétszakad. Én gyorsan telefonáltam Malwinnak, hogy ne feküdjön le, mert már nem sok van hátra. Közbe persze telefonáltam a dokinak, aki nemsoká jött is.
Majd legnagyobb megdöbbenésemre közölte, hogy Zsú nem tágult semmit, csak reggel vagy délelőtt lesz baba. De vettek tőle vért, annak 1 óra múlva van eredménye, és akkor bekötik neki az epidurált, hogy ne szenvedjen annyira szegény.
Gyorsan lemondtam a riasztást, és azon kezdtem gondolkodni, hogy talán haza kéne menni, mert ki eteti meg Pankát reggel, meg úgyis csak telefonon beszélgethetünk. Pont amikor ezen filóztam, akkor jött ki Sanyika, hogy Zsú szeretné, ha bemennék.
Először csak váltottunk, de később én is bentmaradhattam. Kérte Zsú, hogy az epidurálig legalább maradjak. DE így, hogy bent lehettem mellette, eszembe sem jutott hazamenni. Nagyi és Orsi a folyosón, Sanyi meg én a szülőszobában virrasztottunk. Nagyon-nagyon szenvedett, amíg az epidurált be nem kötötték. De hősiesen tűrte, egy jaj szava nem volt.
AZ érzéstelenítés maga volt a megváltás, bár azért érezte a fájásokat, de 2-ig kibírható volt.
Akkor kezdtek neki megint nagyon fájni. Kérdeztem a szülésznőt (egy igazi besavanyodott vénkisasszony!), hogy lehet-e emelni az adagját.
Megnézte, és közölte, hogy a maximumot kapja, 5 egységet. Később jött a doki, beszélt az anaszteziológussal, és megemelték 7-re, de akkor már nem látszott a különbség. Fájt az így is úgyis. Fél 3-kor azt mondták, talán 1.5-2 óra.
de 3-kor begyorsult neki, egyre erőssebbek lettek, már az érzéstelenítő sem hatott. Aztán jött a kínok, kínja. A tolófájások, amiket vissza kellett tartani, mert volt még méhszáj. Vagy az 5.-et kellett visszatartani, a doki még sehol.
A két szülésznő ott beszélget mellettünk, amikor a fiatal megkérdezi a satrafát, hogy jön-e a doki, erre ő kedvesen: Még nem is szóltam neki, volt még méhszáj. Na, ja, 5 fájással azelőtt.
Zsuzsi már sírt, a Sanyi idegeskedett, hogy ide ér-e még ma az orvos. Erre a kedveske: Biztos! Elég hosszú még a nap.
Ha nem a lányomban kellett volna tartani az erőt, biztos lecsapom!
Végén kegyeskedett megvizsgálni, méhszáj már nem volt, hívta az orvost, aztán már kapkodtak, mint állat, hogy összerakják a szülőágyat. A negyedik-ötödik tolásnál olyan gyorsan jött a fejecske, hogy az olló nem fért oda, hogy vágják a gátat, csak a szülésznő segített neki átgördülni. (szerencsére a fiatal) Gyorsan ki is húzták a kis kukist. Akkor egy kicsit keresték a leszívócsövet, de aztán már ordított a kis jövevény. Gyorsan elvitték a babát.
Akkor kimentem a többiekhez, persze Malwint is értesítettem, ő pont akkor jött meg. Még azt sem tudtam mekkora, csak hogy végre kint van, és anya lett a lányomból. Később visszamentem, amikor kész volt a varrás (repedt is azért), és furcsállottam, hogy Zsú és a kisfia, egymás melletti szobában, de külön vannak. Nem értettem. AZt mondta a csecsemős, hogy meg kell figyelni, mert lázas. DE bepólyázva feküdt egy pelenkázóasztalon. Nem világos, miért nem tudták megfigyelni úgy, ha az anyjánál van.
Kérdeztem, mikor láthatja a babát a család. Ehhez tudni kell, hogy a kinti folyosót a szülőszobátol a szölőszobák folyosója választotta el. Pont az ajtóval szemben volt Zsú szobája.
Mondta 5-kor. Mikor odaadták végre Zsúnak a babát, én megtettem vele azt a 2 méteres utat, és az ajtóban megmutattam. Nem sokáig, mert kezdett sírni az anyja után. Pont ekkor jött ez a másik kedves hölgy, és elkezdett üvöltözni, hogy ezt hogy képzelem, ők felelősek a gyerekért, és mostmár az anyjának sem adja vissza. Erre már többen tiltakoztunk. Azt mondja, látjuk, hogy így is sír. Bátorkodtam megjegyezni, hogy talán az anyja után sír. Erre ez a másik álldott asszony, csak vállatvont, és elvitte az unokám.
Ezek után felháborítonak tartom, hogy a szegedi klinikán ki van írva, hogy bababarát kórház.
Ja, még meg sem szoptathatta Zsuzsi Bencét!
Alig látta szegény. Másnap meg inkubátorban volt, megint nem lehettek együtt, de persze az érthető volt.
Mindegy, akkor sem tudták elrontani az örömünket.
Boldogok voltunk mindannyian.
Kata: 2006.03.09 14-15h- 18.05h
Csütörtök reggel nagyon el voltam keseredve, hogy még mindig nem indult meg a szülés, és tudtam hogy az orvosom másnap már nem lesz itt. Elhatároztam, hogy bemegyek hozzá a klinikára, nézze meg a méhszájamat, hogy kibírjuk-e egyben a hétvégét. Amikor megvizsgált, mondta, hogy ugyanúgy két centire vagyok nyitva, és hogy a belső méhszáj még nagyon kemény, így szerinte megvárjuk őt. Nagyon aggódtam, hogy mi lesz, ha másnál szülök, én ezt valahogy nem tudtam elképzelni, pedig direkt nézegettem az orvosokat a klinikán, hogy lehet hogy éppen ennél fogok szülni??? És sírógörcsöt kaptam a gondolatra. A vizsgálat után elmentem nézelődni a városba, sehogy se volt kedvem hazamenni. Egy óra séta után, éreztem hogy folyik valami. Persze nem hittem el, mert én még nem szülök. De csak éreztem, minden lépésnél. Nem volt sok, de határozottan összetéveszthetetlen volt. Ekkor felhívtam az orvosomat, hogy ne menjen haza, mert szivárog a magzatvizem. Ezután szóltam a páromnak, hogy hívja be a helyettesét, meg apumnak, hogy hozza be Szegedre a cuccomat, mert szülünk. 12.10-kor vettek fel a szülőszobára, János (az orvosom) éppen ultrahangozott, nem ért rá, így csak felvették az adataimat, letusoltam, megkaptam a kúpomat:) és szívhangot hallgattunk. 14 óra után ért oda János, megvizsgált, és mondta, hogy tényleg szivárog a magzatvíz, fent repedt meg a burok. Mivel fájásom egyáltalán nem volt, úgy döntött, hogy beköti az oxitocint, (bocs nem tudom hogy írják:)) mert nem túl jó, ha sokáig maradunk így hiszen fennáll a fertőzés veszélye. Fél háromkor felfektettek az ágyra, megkaptam a ctg-t, majd sokadik próbálkozásra sikerült bekötni az infúziót. (állítólag nagyon vékonyak a vénáim, és nagyon mélyen is vannak….erre eddig sose volt panasz). Ekkor engedték be a páromat. Infúzió ellenére nagyon jól éreztük magunkat, hallgattuk Katica szívhangját, nevetgéltünk, meg beszélgettünk a tanuló szülésznőkkel, akik nagyon aranyosak voltak, állandóan segíteni akartak:) Fél négy előtt nem sokkal jött vissza János, hogy van-e fájásom. Mondanom se kell, nem volt, bár vmi enyhe menstruációs görcsöket éreztem, de a ctg se mutatott semmit. Fél 4-kor burkot repesztett, és rá pár percre levették rólam a ctg-t és felkelhettem. Meg kell mondjam, ez maga volt a megváltás, mert már nagyon fájt a csípőm a hanyattfekvéstől. Elkezdtünk sétálni a párommal, közben is beszélgettünk, hülyéskedtünk, meg megnéztük a kisbabát, aki akkor született:) Semmi bajom nem volt, a fájások ugyan valamennyire erősödtek, de nem fájtak, csak „éreztem” őket. Fél ötkor újabb vizsgálat, méhszáj 4 cm. Meglepődtem, mert ilyen semmi fájásokkal nem számítottam arra, hogy bármit is tágulok. Ez nagyon bizakodóvá tett, folytattam a sétágatást. Közben sokszor voltam wc-n is, meg ittam is, ez nagyon jó volt. (anno a Bencével szigorúan feküdnöm kellett, se séta, se wc, se ivás) Egyébként innentől kezdtek el a fájások fájni, fél hatkor már két percnél sűrűbben jöttek, és nagyon fájtak. Nem volt kibírhatatlan, de tudtam hogy órákat már nem bírnék ki így, ezért mikor János mondta, hogy ez biza még csak 5 cm, akkor kértem az Edát, mert úgy hittem, sokáig fog tartani. A szülésznő is egyetértett velem, mondta is, hogy még órákig tarthat a szülés. Felszóltak az anesztesnek, hogy jöjjön le. Közben én folyamatosan róttam a köröket a folyosón, egyre többször megállva, és egyre fáradtabban. Ekkor egy pisilés már 3 fájásig tartott:). Hat előtt 1-2 perccel ért le az anesztes orvos, és szóltak hogy feküdjek fel, mert a beadás előtt még egyszer megvizsgál János. 3 fájásig tartott mire az ajtótól megtettem az ágyig levő 5 méteres utat, Janó ekkor már csóválta a fejét, hogy szerinte ide nem fog Eda kelleni. Megvizsgált, és szólt hogy már csak két cm van, higyjem el hogy nem kell ide Eda, és kiment szólni a szülésznőknek, hogy kezdjék el összerakni a szülőágyat. Alig ért ki azonban az ajtón, mikor utána szóltam, hogy jöjjön vissza, mert nekem bizony nyomnom kell. Erre az anesztes orvos kedvesen megjegyezte, hogy úgy látja, rá itt már nincs szükség, és elment:) Két fájást vissza kellett (volna) tartanom, mondták hogy sóhajtsam át, mert még nincs elsimulva a méhszáj (no meg nem volt kész a szülőágy:)) Én sóhajtoztam becsülettel, de belül éreztem, hogy jön a baba lefelé a szülőcsatornában. Ezt az érzést nem tudom leírni, csodálatos volt, minden másodpercben tudtam hogy éppen hol jár a kicsi. Kérdeztem Jánost, hogy mostmár nyomhatok-e, mert már átjött a méhszájon Kata feje. Csodálkozva rámnézett, megtapintott, és mondta hogy igazam van, nyomjak:) Túlzásba nem vittem, mert gátvédelemmel szültem, és egyébként is katartikus élmény volt érezni hogy hogyan jön ki a kicsi csupán a testem segítségével. A második tolófájásra kint volt a feje teljesen, és ebben a pillanatban felsírt! A harmadik fájásra kibújt a kis teste is, (jelzem egyáltalán nem nyomtam már) és én azt figyeltem, hogy hogyan jelenik meg a kis arca ahogy húzza ki a szülésznő, és ezzel egy időben hogyan esik össze a hasam. Iszonyatosan jó volt:) 18.05 perc volt ekkor. Katicának leszívták a nyákot (a gyors kitolás miatt a tüdejéből nem szorult ki a víz teljesen) amit persze hangos tiltakozás követett, majd a hasamra tették, ahol abban a pillanatban elhallgatott:). Ez a perc életem egyik legszebb pillanata lesz, ahogy fogom a kis testét, ő piheg rajtam, párom simogat engem, és körülöttem mindenki, az orvosom, a szülésznők áhítatos csendben néztek bennünket. Jó két percig ott volt velem a kicsi, betakargatva, hogy meg ne fázzon. Mi a párommal csak néztük, és sírtunk:) Nagyon szép volt. Ezek után sajnos elvitték, megtörölgették, lemérték, és elvitték a megfigyelőbe. A párom kiment telefonálni, szólt anyuméknak, hogy lemaradtak ( 6 előtt 5 perccel mondta nekik, hogy induljanak, mert kb egy óra és baba lesz…nos ez 10 percig tartott) János összestoppolt engem, mert sajnos a gátvédelem nem sikerült tökéletesen, lévén Katica igencsak sietett kifelé. De nem lett vészes, 3 öltésem van, az is felszívódó varratokkal. Nem is igen érzem. Bezzeg amikor varrt!!! Mondtam is neki, hogy inkább szüljek meg még egyszer, minthogy varrjon:) Ezen mindenki jót nevetett, pedig tényleg úgy éreztem, és érzem most is, hogy a szülés nem fájt annyira. Mind1, ezen is túlestünk, és átsétáltam a megfigyelőbe, két oldalról támogatva. Hát kissé remegtem:) Egész testemben vacogtam pedig nem volt hideg:) Itt két csodálatos órát töltöttünk el hármasban, Katica majdnem végig szopizott

ami nagyon bensőséges volt. Soha még annyi kézcsókot és köszönömöt nem kaptam a páromtól mint akkor. Nagyon szeretjük egymást, talán ettől a pillanattól fogva még sokkal jobban mint előtte, pedig addig se volt piskóta:) amit egymás iránt éreztünk:) De nagyon jó volt érezni azt a melegséget, és csodálatot, amit a párom sugárzott felém. Sajnos ezek az érzelmek a hétköznapokban eltűnnek, de ettől is különleges ez a nap számunkra:) Ennyi kislányom születésének története.