Tehát!
Azt tudjátok, hogy 4.-én (szerdán este) elmentünk Apával palacsintázni. Nem nagyon volt pénzünk, de úgy gondoltuk, hogy talán ez lesz az utolsó esténk kettesben. Valahogy ráéreztünk.
Jól éreztük magunkat, én tele voltam energiával. Leszámítva a lábdagadást. Alig bírtam menni, nem hajlott a bokám. Szörnyű volt, de mégis jól éreztem magam.
Hazaértünk, megnéztük a B.K.-öt. Szokásos esti program: Apa megnézi a dolgait a neten, fürcsi, jó éjt puszi, alvás. Egész nap mondtam Apának, hogy tuti nincs sok hátra, furán érzem magam. Nem tudtam megmagyarázni, csak simán furán.
Igazam lett…
Éjjel 1-kor arra keltem, hogy fáj a pocim. Azt álmodtam, hogy szülök. Na mondom király, megint csak álom. De ha már felébredtem, akkor kimegyek pisilni. 2 lépés után melegség öntötte el a lábam közét. Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy visszafeküdjek, vagy irány a mosdó. Utóbbi mellett döntöttem. Ráültem a wc-re és, mintha csőrepedés lett volna, ömlött belőlem a magzatvíz. Boldog voltam, hogy elindult valami és nincs visszaút. Ma én már babázni fogok!!
Bementem a szobába, Apa rám nézett, én közöltem vele, hogy MEGYÜNK!
Ő halálos nyugalommal kikelt az ágyból, csak ennyit mondott: Akkor menjünk!
Mondtam neki, hogy nem kell sietni, még zuhizok, igyon kv-t. Erre Ő: Hajnali 1-kor nem fogok kv-zni! Szegénykém, még félig aludt, mert miközben a zuhany alatt álltam, hallom, épp rakja oda a kv-t!
A magzatvíz elfolyása után kb. 10 percre már el is kezdődtek a fájások. Egyből 5-6 percesek. Elég tűrhető volt, gondoltam lesz ettől még 100X rosszabb is! Ismét igazam lett…
Elkészültem, csomagok a kézben, irány szemben a kórház, gyalog! Ott már vártak rám, mert közben a szülésznőmet felhívtam.
Szokásos betegfelvétel után irány a szülőszoba. Az ügy. Orvos is bejött a betegfelvételre, de szegényt éppen a legjobb álmából költöttem fel, mert igen morgott és fejeket vágott, hogy ilyenkor jövök. Mintha én tehetnék róla, hogy a kisasszony éjjel indult neki a nagy útnak… Nem figyeltem oda inkább, mert nem érte volna meg, ha felhúzom magam ezen.
Szülőszobába be, fél 3-kor már túl voltam a borotváláson és a beöntésen. Ismét zuhany, elfoglaltuk a szülőszobát.
A fájások erősödtek, de még poénkodtam a szülésznővel és Apával.
Fél 4 körül megjött a dokim. Megvizsgált. 2 ujjnyi! Örültem neki, gondoltam jól haladunk.
A fájások egyre erősödtek, már nem volt kedvem viccelődni, kezdtem magamba fordulni. Járkáltam, ültem, Apa simogatott, beszélt hozzám. Örülök, hogy mellettem volt!
Guggolni lett volna jó, de a dagi lábam miatt nem hajlott a bokám, nem tudtam. Sehogy nem volt már jó, elmentem zuhanyozni. Az jól esett, de nem bírtam állni, ráadásul kakilni kellett, de nem jött semmi. Gondoltam ez már jó jel, az én ki Manóm közeleg a kijárat fele.
Komolyan mondom, hogy a már-már elviselhetetlen fájdalmat a wc-n ülve toleráltam a legjobban. De muszáj volt bemenni a szülőszobára, doki nemsokára jön, meg nem éreztem jól magam egyedül a mosdóban.
Kimentem.
Az ágyra hajolva riszáltam a fenekemet, de már elkezdtem hányni is. Akkor már nagyon fájt. EDA-t nem kaphattam, elvileg nem szoktak itt adni…, gázt nem szívhattam a hányás miatt. Szóval marad a natúr fájdalom.
Könyörögtem magamban, hogy a babámmal minden rendben legyen, de legyünk már túl rajta.
Ekkor már 7 óra körül volt. Bejött a doki és megvizsgált. 2 és félujjnyi!!! Ekkor vesztettem el a fonalat. Innentől fogva nem tudtam magamba fordulni, nem tudtam uralni a testemet. Elkeseredtem, hogy ennyi idő alatt nem haladtunk semmit.
Fél füllel hallottam, mikor a dokim Apának mondja, hogy a magzatvíz sem tiszta, ráadásul nem haladunk semerre sem, és ránk való tekintettel (mindketten eü-sök vagyunk, ezt Ő nagyon jól tudta) nem húzza tovább, ha 9-kor még mindig semmi, akkor műtét.
Ez egy akkora megkönnyebbülés volt, bár a szívem szakadt meg, hogy önerőből nem tudom világra hozni az én kis drágámat!
A párom szorította a kezem a fájások alatt, ami már szinte összefüggő volt. Bíztatott, hogy nemsokára vége. De tudtam mit jelent az a nemsokára.. Ezzel nyugtatják az embert. Hát én nem nyugodtam meg. Csak az órát lestem, mikor lesz már 9 ?!
Már csak annyit tudtam mondani, hogy segítsetek! Kezdjék már!
9-kor bejött a doki, megvizsgált, még mindig 2 és fél ujjnyi…
„No akkor készítsük!”
Katéter, borotválás és várakozás. (A katéter rohadtul fájt, mivel érzékeny vagyok a gumira és a latexre, a katéter pedig olyan anyagból volt. Rettentően égett a húgycsövem!!)
Akkorra már rettentően fájt mindenem, egész testem izzadt, nem voltam a birtokában. Teljes káosz uralkodott el bennem.
Egyszer csak jönnek. Üljünk fel, séta be a műtőbe.
Nagy nehezen feltápászkodtam a műtőasztalra, 2 fájást vártunk meg, utána jött a hátbaszuri. Nagyon féltem tőle, de az egész alatt a legkellemesebb ez volt! Szétáradt az érzéstelenítő a fenekemben a lábamban a hasamban. Nem éreztem fájdalmat. Hatalmas megkönnyebbülés volt! Teljes szellememmel a babánkra tudtam koncentrálni és várni a megváltó sírását.
Apa a fejemet simogatta, közben csillogó szemekkel nézte mi történik a hasamnál.
Aztán apa arcán aggódó tekintetet láttam, közben hallottam, hogy 2X rá van csavarodva a k.zs. a bab nyakára. Gyorsan le is szedték róla, és valami nehezéket éreztem a mellkasomon. Hallom, hogy valamit csinálnak, de nem láttam semmit. Egyszer csak nagy SÍRÁST hallottam. Abban a pillanatban, mintha az egész világ szeretete az én testembe szűrődne. Hatalmas boldogság fogott el, Életemben nem éreztem ilyet! De még nem láttam semmit. Egyszer csak odahozták mellém. Nem tudtam megfogni, megsímizni a kis kezét sem, mert ki voltam kötve. Csak potyogtak a könnyeim.
Elvitték.
Alig vártam, hogy vége legyen, varjanak össze és a kezembe foghassam azt a kis lényt, akire olyan sokáig vártunk!
De álmos lettem. Nagyon álmos. Becsuktam a szememet és aludni akartam. A hangokat is csak messziről hallottam. Mintha nem is nekem beszélnének.
Utóbb kiderült, hogy annyira véreztem, hogy a vérnyomásom leesett 50/ mérhetetlenre, fehér voltam, mint a fal és az oxigén szaturációm ami 99-100 a normális, nekem 70 körül volt. Oxigént nem akartak adni, mert hányingerem volt, de valahogy összevakartak. De a vérnyomásom egy pillanat alatt 195/ valamennyi volt. Zúgott a fejem.
Végül sikerült helyrerakni a dolgokat odabent. Állítólag nagyon rosszak voltak a vénáim, hiába égették, málnak szét, és olyan helyen is vannak, ahol nem kéne lennie. Gondolom az endometriózis miatt van, de ez már nem érdekelt.
Egyszer csak elkezdetem vacogni, majd rendesen rázkódott az egész testem. Nem tudtam rajta uralkodni. Kb. 10 percen keresztül csak vacogtam, de annyira, hogy beszélni sem tudtam. Nagyon rossz érzés volt. De végre összevarrtak. Alig vártam, hogy a szobában legyek és láthassam a babámat.
Átvittek, de a baba sehol. Mondták, hogy majd később hozzák, most úgyse tudok vele mit kezdeni, mert nem tudok mozogni. Mikor kiment az érzéstelenítő, be is hozták nekem a gyönyörűségemet. Cicire raktam, amennyire tudtam, és rögtön szopizni kezdett. Nagyon ügyes volt, meg is dicsérték.
Azóta nem tudom levenni róla a szemem, állandóan nézem és gyönyörködöm benne. Nem tudom elhinni, hogy ÉN Anya lettem. Amit annyira régen vártam. És nekem a világ legszebb kislánya jutott oda fentről! Ezek szerint csak szeretnek minket odafönt, hogy ilyen kis tündérrel ajándékoztak meg!
Utólag nagyon nehéz volt, de ahogy mondani szokták, az tényleg igaz! MEGÉRTE!
És egy kép az életem értelméről:
