Memme, ezekről a dolgokról tényleg jó beszélni. Aki utána van, az kibeszéli, aki előtte, annak meg jó olvasni.
Én Benedek előtt rettegtem a szüléstől. Titkon reméltem a császárt, és szó szerint megkönnyebbültem, hogy nem kell megszülnöm. Félidős terhes voltam, amikor ez kiderült, és majdhogynem drukkoltam, hogy a méhlepényem ne mozduljon el a rossz helyről. A műtét olyan egyszerűnek tűnt, mert nem nekem kellett ott teljesítenem. Ez volt az én parám. Nem volt önbizalmam, belémültettek és ültettem magamba egy csomó félelmet. Ha szülésre került volna sor, tuti felkértem volna szülésznőt, aki talán ezeket a félelmeket még időben helyrerakja. Nem tudom. Azért a terhesség alatt már inkább fatalista voltam, hogy ahogy lesz, úgy lesz. Már nem féltem annyira. De megnyugtatott a gondolat, hogy ott lesz mellettem a műtő. Nem is gondoltam bele, hogy bármi is hiányozna a szülésből.
A megfelelési parám folytatódott a szoptatási gondokkal is, de ez más tészta, és már írtam róla sokat.
Aztán Bene megérkezett. Nem tudtam vele mit kezdeni, hogy hirtelen ott van. Tudom, hogy ez a normál szülésekkel is így szokott lenni az első gyereknél, de nekem még hiányzott a szülésélmény is. Hogy megküzdjek, megdolgozzak érte, olyan dolgokról olvastam tőletek, amiknek én semmilyen részét sem éltem át.
Ezért választottam másik orvost, amikor újra terhes lettem. Hogy legalább az esélye meglegyen a szülésnek. Ez a doki alaposan meg is adta az esélyét, amikor már én türelmetlenkedtem, akkor is türelemre intett, és várt. Nálam az indítás is benne volt a pakliban, de mivel ez a császár alternatívája lett volna, mert túlhordanom már nem lehetett volna, természetesen azt is könnyen elfogadtam. Valahogyan azt éreztem, hogy legalább hadd vajúdhassak. Villővel legalább 33-34 hetesen jóslófájásaim voltak, legalább éreztem, hogy készülődik. De ő meg rosszul illeszkedett, indítani sem lehetett. Vele legalább utófájásaim voltak, amit persze senkinek nem kívánok, de mégis, komolyan örültem utána, amikor már elmúltak, hogy voltak valamilyen fájásaim. (persze közben, egyedül a sötét szobában éjjel nem.

)
Utólag valószínű, hogy nálam mindenképpen beilleszkedési-téraránytalansági problémák lettek volna méhlepény ide-vagy oda. De akkor sem mindegy.
Villővel fogadtunk szülésznőt. Az első találkozás alatt levette, hogy komoly félelmeim vannak. nem került rá sor, hogy mindezt alaposan kibeszélhessük, mert nagyüzemben dolgoztak azokban a hetekben, és én sem tudtam rá sort keríteni. Jó lett volna az is. Bár sajnos több szülés-esélyem nincs. És akkor is, ha szülhettem volna, nagyon jó ütemben kellett volna haladnia mindennek, hogy hagyjanak szülni, ami ilyen félelmekkel elég sansztalan lett volna.
Mindezzel együtt azt gondolom, hogy nagyon HÁLÁS VAGYOK ezért a 2 gyerekért, és azért, hogy én is életben lehetek. Itt vagyunk együtt, és remélem, hogy ha bármi gondjuk is lesz, akkor legalább tudom, hogy az anamnézisükhöz ez is hozzátartozik.
Ha mást nem, de azt hozzátehetem az életükhöz, hogy tudom, milyen a megfelelési kényszer, tudom milyen félelmekkel nekilátni egy-egy nagy dolognak, és tudom majd őket támogatni.
Na, én is kielmélkedtem magam. Bocs a másoknak OFF-ért.