sziasztok...
hűű forradalom? kicsit felhúztam magam az olvasottakon.
nem voltam itt pár napig, mert a fiamnak kissé "elmentek otthonról", ezt úgy kell érteni hogy kb átvisítja a délelőttöket (nem, nem egyszerűen sír), és kicsit kivagyok idegileg. napközben csak és kizárólag ebéd után hajlandó aludni, azt is csak úgy hogy 5-10 percenként rohangálok be hozzá, hol a cumi kell neki, hol felsír, stb. szerencsére az éjszakák többé-kevésbé jól telnek. azt hiszem fogzik a drága. eléggé kimerültem az elmúlt pár napban és gondolom nem most lesz vége.
na de amiért ezt most leírtam... (Bari, neked is szól!)
van egy blog, amit olvasok. íme, itt a cím:
http://picibaba.freeblog.hu/ - kéretik beleolvasni, és tanulni belőle. az előzmények (ha valakinek nem lenne ideje/kedve beleolvasni): pár nappal ezelőtt az anyuka addig mosolygós, 7 hónapos babáját be kellett vinni az ügyeletre, majd a kórházba... azóta élet-halál közt lebeg. minden nap egy icipicit van csak jobban, de még mindig nincs magánál, még mindig szinte a gépektől, az imáktól, a sokak által küldött pozitív energiától, a saját akaratából, a szülei kitartásából szerzi azt az erőt, ami igazán életben tartja!!! mert mindannak ellenére, amin keresztül ment az a csepp fiú, és a szülei, nem adják fel! nincs elege az anyának az anyaságból! hanem minden áldott nap új hittel, megerősödve, a legmaximálisabb optimizmussal ébred fel (ha egyáltalán aludt éjjel) a család, új nap - új esély - így indulnak neki minden napnak!
őket olvasva belegondoltam, hogy az én fiam nyűgje SEMMI az igazán komoly bajokhoz képest, hogy a szeretet TÉNYLEG mindenre megoldás. hogy a pici gyerkőcünk éltete, egyelőre csak tőlünk függ... az életben maradása is, a személyiségének a kialakulása is! azzal nyújthatjuk a legtöbbet, ha kiegyensúlyozottan, pozitívan, optimistán, a lehető legtöbb szeretettel és türelemmel próbáljuk őket nevelni úgy, hogy semmiképp ne gondoljuk azt hogy teher, még akkor sem ha sír, ha nem eszik, ha beteg, ha lázas, vagy ha bármi baja van. akartuk őket, szeretjük őket, az életünket adnánk értük!
és Bari, ami miatt neked is külön szóltam: néhány hozzászólásodban (mostanában, de még pocakos-korodban is) az anyaság tényét húzod le úgy, mintha egy csapás lenne!!! arról beszéltél az első hetekben/hónapokban hogy állandóan üvölt a fiad - mégis a tiéd volt a legeslegtöbb hozzászólás a babaneten. sajnálkoztál... de mit TETTÉL VALÓJÁBAN, ha állandóan itt tudtál lenni??? felhúzod magad a nem-evésen már hetek óta, mégis látni, hogy Dávidboy jobb súlyban van, mint sok más baba itt a topicban!!! te magad akadsz ki, hogy most cigi kell, meg hogy most úgy kivagy hogy elmész tetováltatni, stb... EZ A MEGOLDÁS?? hogy várhatod, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott gyereked legyen, amikor te magad sem vagy az??? a gyerekünk a tükörképünk, én így gondolom... nézz rá, majd nézz magadba, és kérdezd meg magadtól: jól csinálom? aztán gondolkozz el a dolgokon.
bocsánat, egy kicsit kifakadtam. tény, hogy bár nem ismerem a blogoló családot személyesen, megvisel az is, hogy olvasom őket... ugyanakkor hálát adok a sorsnak azért, hogy az én fiam ha most hisztis és nyűgös is, de EGÉSZSÉGES! többé-kevésbé végigalussza az éjszakát, és minden nap MOSOLYOG RÁM! ez mindennél többet ér, nem sajnálok rá egyetlen percet sem. törődésre, nyugalomra van szüksége akkor is, amikor szétmegy a fejem a visításától. vállaltam, és tudtam hgoy nemcsak mosolyt kapok cserébe. és amióta olvasom annak a családnak a mindennapjait, mégtöbb türelemmel próbálok lenni Milánnal, és még szorosabban ölelem magamhoz. tudom, hogy az idő véges... és nem lehetünk együtt ÖRÖKKÉ - és nem vagyok pesszimista, épp ezért szeretném a rendelkezésünkre álló időt a legpozitívabb hozzáállásban eltölteni VELE, legyen az 10 20 vagy 50 év.
bocsi hogy hosszú voltam, csak egy kicsit szét vagyok esve és így jöttek ki a gondolatok.