Hello Lányok!
Hanna, halálra röhögöm magam Laca stílusán. Egy író veszett el benne, mondd meg neki.

Mivel foglalkozik amúgy?
Örülök, hogy az éjszaka jól sikerült!!!
Gombócmakka! Kitartás! Dokid sem mondott semmi távlati időpontot? Csak ijesztegetés képpen, hogy megszülj előtte.
Kisbogacs, akkor lefotózom a 4 lépést ha Apa hazajött és elküldöm mailben ok?
Maszatmanó, ezen a la-la-la, prütty-ön olyat derültünk Apával, hogy ihaj!!!

Honnan vettétek ezt? Suttogót olvastam, nem emlékszem rá. De én is ki fogom próbálni!!!
Szüléstörténet, bocsi, de hosszú...
A kiírt hétfői nap után már hullámokban tőrt rám a „most már szüljünk, de azonnal” és a „majd jön, amikor akar”. Aztán a keddi UH-on doki bácsi megnyugtatott, minden rendben van Ádival, nem is nőtt túl nagyra (3500 grammra saccolta, de mivel Pötyit is fölé lőtte, hát nem aggódtam), magzatvíz is szép tiszta volt. És akkor aznap a libikókám átbillent a nyugis „majd jön, amikor akar” oldalra, talán pont e miatt indult el aznap kifelé Ádi. Dokibácsim, annak ellenére, hogy én már nagyon türelmetlen voltam, azzal vígasztalt, hogy higgyem el sokkal jobb, ha a baba maga akar elindulni.
Így hát szépen hazaballagtam, közben morogtam, hogy már megint fáj a derekam, lefeküdtem és szinte végigaludtam a napot. Ennek következtében este már nem nagyon voltam álmos így Apával bekuckoltunk a TV elé. Nem nagyon kötött le a film. Már megint fájdogáltam, de félvállról vettem az egészet, mert már ilyen volt… jött és aztán ment.
Aztán fél 12-kor mikor egyik oldalamról igyekeztem átgördülni a másikra, hallottam egy pukkanást. Állítom, ha nem olvasok el annyi szüléstörténetet a neten, akkor meg sem hallom.

Néztem, folyik-e. Nem folyt. Oké, akkor próbálok aludni, bár a filmnek még nem volt vége… de a TV halk zümmögése altató. Gondoltam lökök egy uccsó pisit, és ahogy ráültem a WC-re akkor kezdett csorogni a víz. Tudtam, hogy Ádi feje már lent van és nem fog ömleni, vagyis van még időnk. Kiszóltam Apának, hogy szerintem szülünk. Mire ő: „Most vagy még megnézhetem a film végét?” Halál nyugisak voltunk. Anyum már aludt, elkezdtem pakolászni, felhívtam Jutkát, a szülésznőm, mert szólt, hogy időben hívjam, messze lakik. Fél egyet beszéltünk meg randinak, mert mondtam még nincsenek csak enyhe fájásaim, nem is rendszeresen. Aztán egyre erősödtek a fájások, és mikor ránéztem az órára elképedve láttam, hogy 5 percesek. Na ennek a fele sem tréfa – gondoltam, mert a doki lelkemre kötötte, ha 10 perceseket érzek húzzak be. Mert ugye már egy hete két ujjnyi nyitott méhszájjal rohangásztam. A kórház szemben van a házunkkal, a legnagyobb erőpróbát is csak a két emelet megmászása jelenti, így gyalog vágtunk neki az útnak. Apa a nehéz pakkom súlya alatt nyögött, én meg az ötperceseim miatt.
Éjfélre értünk be. Adatfelvétel, blablaba, még így 5 perces fájásokkal is rémes volt, pedig a nagyját már Jutkával előre kitöltöttük. Néha enyhültek a fájások, nem volt vészes, jól bírtam. Ami jobban megviselt, az egy éppen vajúdó kismama volt, aki akkora kiabálást és jajongást rendezett, hogy a doki is és a szülésznők is csak forgatták a szemüket. Kimenekültem a folyosóra. Befutott Jutka, még mindig semmi bajom nem volt. Beöntés, zuhi, becuccoltunk a tök üres szülőszobára (addigra megszült a jajákoló nő is). Elkezdtem szedni a Cimicifugát és a Caullofyliumot felváltva, negyedóránként. Erősítette kicsit a fájásokat, de még mindig nem volt elviselhetetlen, csak mint egy enyhébb mensi vagy a jóslóim otthon. Felültem a labdára, sztorizgattunk Jutkával, fájásoknál nagylevegő, bent tart, lassan kifúj, majd folytattam a mondatot. Kettőkor elkezdett kipakolni mindent. Kérdeztem mit csinál. Előkészül a szüléshez-mondja. Kiéhez? - Nézek bambán. Mert én sehol nem álltam.
Felhívta ekkor doki bácsim, aki elindult befelé. Hát én nem értettem hogy lesz ebből szülés, mert még mindig vígan elvoltunk és csak várakozásként éltem meg az egészet. Ha nem folyik el a víz, be sem megyek ilyen fájással. Doki beért háromnegyed 3-ra. Megvizsgált. Szuper, bő 3 ujjnyi, elsimult méhszáj – szülünk. Mi van????? Ki szül? Bekötik az oxitocint, hogy erősebbek legyenek a fájások. Na ekkor már felkészültem, hogy innen még kb. 2,5 óra, összevont, kétpercesekkel. Pötyivel is így volt. Vártuk, hogy lecsöpögjön az antibiotikum, kicsi cukros víz, hogy legyen erőm. És akkor először FÉLTEM. Mert Pötyivel nem tudtam mi vár rám, nem tudtam, hogy két és fél óra 45 másodperc fájás, kicsi pihi. Rohant az idő, én csak a légzésre összpontosítottam. De most TUDTAM mi következik. FÉLTEM, hogy mi van ha nem bírom? Meg, hogy normális-e, hogy félek. És kértem üssenek le, ha úgy jajongok és üvöltözök, mint az a nő előttem.
Doki visszajött, bekötötték az oxit háromnegyed négykor. Elhelyezkedtünk apával a labdán, ő tartott hátulról, Jutka elől, szemben velem. Kértem, hogy bár tudom hogy kell lélegezni, de szóljon mikor beszív, meddig bent tart, mikor fújjam ki. Csak, hogy RÁ figyeljek, ne a fájás sodorjon magával. Azonnal jöttek a fájások. Iszonyat erővel... Nagyon kellett koncentrálni, hogy uralni tudjam őket a légzéssel. Éreztem Ádi buksiját, ahogy feszít szét belülről. Éreztem, ahogy jobbra-balra fúrja a kis fejét. Minden kifújásnál zengve engedtem ki a levegőt, sokkal jobb volt. Jutkát néztem, Apát markoltam. Nem telt el 10 perc, már éreztem, hogy nyomja a fenekem is. De nem gondoltam, hogy már tolófájás.
Doki közölte, hogy négykor jön majd vissza, már előre azon agyaltam, de szar lesz felmászni az ágyra. Beér dokim, morgok, felmászok, újabb fájás, doki bekukk. Nagyon jó! – örömködik. Nekem tolni kell, mondták toljak nyugodtan, ők ketten meg iszonyat sebességgel átszerelték az ágyat. Nyomtam egyet, látszott a buksija, hallom Jutka mondja, hogy hajas baba. „Na ja, gondolom magamban-ennyi sav után csak nem röhög szembe Murphy.” Következő fájásnál kinyomjuk, rendben? –hallom a dokim, de nem hiszek neki. Még csak most kezdtem az egészet, hogy szülnék már??? Nyomok még egyet, és nem érzek semmit, csak Ádi őrült kiabálását hallom. Rendesen bariton hangja volt.

Pontos idő: 4 óra 7 perc.
Egyáltalán nem éreztem, hogy kicsúszott volna, nem értettem, hogy került ki. Furi volt. Apa szerint, mert nyomtam, mint állat.

Kishijján kilőttem a gyereket. Rögtön a hasamra teszik, mázasan, csúszósan. Emlékszem olyan kis meleg volt a teste. Üvöltött torka szakadtából, pislogott rám, majd nyüszögött kettőt. Elolvadtam. Szaladnak a csecsemősök, látom a csecsemős Erzsike rémült arcát. MIVAN? Hiányzik valamilye? Dehogy, csak hihetetlen nagy baba. Hogy fért ez el magában? És hogy jött ki ilyen sebesen? Na jó, ha ők sem tudják, én nekem honnan kéne tudni??? Elviszik apával lemérni, felöltöztetni. 3900 gramm és 58 cm! –kiabálják át nekünk. El sem hiszem. Újra megkapom már tisztán, néz rám a bölcs joda mester szemeivel.
Kezdődik nálam a szabás-varrás, bár mint kiderült csak én éreztem annak, mert nem kellett csak picit vágni, könnyen megúsztam. A legrosszabb rész is csak az volt, amikor a placentát kicsit rásegítettek kinyomni, Jutka belenyomott a hasamba, bosszúból én meg jól belemartam a karjába.

Nagyon hamar kitakarítottak, végre összezárhattam a lábaimat. Remegtem, mint a nyárfalevél, annyira fáztam. Aztán két órán keresztül pihiztünk összeolvadva hárman. Ádi azonnal megtalálta a cicim és olyan erővel szívta, hogy én nem tudom mit talált benne, de hallottuk hogy nyel. Az étvágyával azóta sincs baj. Mikor a doki takarított, már akkor mondtam neki, úgy tisztítson ki, hogy jöhessek hamarosan egy harmadik babáért, Adélért.
