Sziasztok Lányok
Bocsánat, hogy csak ritkán irok, de gyakran olvasgatok, csak oly sokan vagytok (sajnos

), hogy nem tudom követni mindenki sorsát...
Noémi

Nagyon okos dolgokat irsz és tényleg egymásból próbáljatok erőt meriteni mert a Párunknak sajnos ugyanilyen nehéz elfogadni a tényeket mint nekünk, csak sajnos Ők kevésbé tudnak beszélni a gondolataikról, érzéseikről ezért nekünk kell segiteni
Amikor a lombik lehetősége beköszöntött "végre" az életünkbe, egyáltalán nem számitottunk rá. Évekig vártuk aztán egyszercsak a 7. nőgyógyászati műtétem után elém állt a férjem és azt mondta nem lehet ezt igy folytatni tovább. Kezdjünk új életet, valósitsuk meg az álmainkat, nem rendelhetünk mindent alá a baba-brojectnek. Ő kapott egy X-edik külföldi munkaajánlatot és ezúttal nem akarta lemondani mint korábban többször is... És én is ekkor szálltam magamba. Beláttam, hogy igaza van, muszáj célokat keresni, értelmet adni az életünknek, kikapcsolódni, lazitani, új dolgokba belekezdeni aztán mikor kipihentünk mindent, kipróbáltuk az újat, nos majd később, azután lehet újra belevágni a dologba... Igy történt, hogy Ő novemberben elfogadta a kiküldetést én meg fontolgattam mit tegyek a munkahelyemmel??? Aztán januárban a nőgyógyászom a sebészeti javaslattal a kezében elküldött lombik programra. Én teljesen pánikba estem... Mit tegyek? Mi lenne a jó megoldás? Vágjak bele egyedül a Párom nélkül? Féltem mert azt gondoltam sokkal nehezebb mint a valóságban... Lelkileg féltem, a fizikai fájdalom akkor már jóideje mellékes tényező volt. Viszont ott motoszkált a fejeben, hogy évek óta most jött el a lehetőség és képes lennék lemondani róla??? A Párom azt mondta, ha egyedül megcsinálom minden tisztelete az enyém, de Ő akkor nem mondhatta a munkahelyén, hogy bocsánat...igaz elvállaltam ezt a munkát de most mégsem alkalmas... már késő volt. És igy futottam neki. Jártam pránanadihoz aki energiákkal töltötte fel a szervezetemet. Tudom, sokan mosolyognak ezen, de én lelkileg nagyon nyugodt voltam, mert úgy éreztem mindent megteszek a sikerért, nem ülök ölbe tett kézzel. A lombikos orvos a beültetést követő 7. héten azt mondta...tudja, hogy Magának nem sok sikert jósoltam??? Ugyanis véreztem a beültetés napjáig, viszont aznap nem és utána sem volt gond



Valahogy végig azt éreztem nem lesz baj, minden rendben lesz. Tény, hogy a terhesség vége és utána a babák életének kezdete pokoli nehéz volt, nem készültem rá lelkileg, hidegzuhanyként ért. De akkor ott is meg kellett rázni Magam és azt mondani, nem omolhatok össze, nem roskadhatok a fájdalmamban, miközben ez a két kis Életke csövek és gépek közt küzd és élni akar



Megérte


Leirhatatlan érzés volt hetekkel később kézbe venni őket, még infúzióra kötve, de mégis ölelhettem Őket


Látni a csodaszép vonásaikat, az értelmük nyiladozását és azt az erős érzelmi kötődést amit éreznek és érzünk mióta megszülettek



Nem szabad feladni
Csak azért irtam le mindezt, hogy aki tud nyugodtan változtasson eddigi életén

Nyugodtan alakitsátok máshogy a hétköznapjaitokat

Érdemes lemondani az időre akciózásról és élvezni újra a sex-et mert az is borzasztó nagy teher mikor az ember a naptárát kukkolja, hogy na ma muszáj...mert itt az ideje. Tudom, hogy pokoli nehéz, végigcsináltuk mi is... Ha tudtok utazzatok el,nem kell messzire menni, nem kell drága helyet választani, lehet belföldön, falusi turizmust is élvezni


Kicsi örömöket kellene a hétköznapokba belopni, hogy könnyebb legyen utána talpra állni és újra elindulni az úton

Aminek tudjátok mi a vége... ANYÁK lesztek Ti is ahogyan sokan azok lettünk



Drukkolok Nektek és azoknak akik nem mertnek ide irni, de olvasnak Titeket és ebből igyekeznek erőt meriteni

Kitartás
Puszi:Doris