SZÜLÉSEM TÖRTÉNETE 2005. augusztus 14-én (vasárnap) farfekvéses kisbabám egész nap jött ment a hasamban, aki úgy mozgott, mint egy alien, úgyhogy reménykedtem, hogy befordul a szülőcsatornába, és a keddre beígért császármetszés érdeklődés híján elmarad.
Este 10-kor két érdekes fájást éreztem a hasamban, amely semmihez sem hasonló, alul összehúzódás, majd a medencébe kisugárzó fájdalom volt, amiről titkon azt reméltem, hogy ez már AZ. Azután elaludtunk párommal, majd előbb félóránként-óránként és egyre sűrűbben arra ébredtem, hogy a fájások megismétlődnek. Mivel pár héttel korábban többször volt hasonló - éjszakán át tartó - görcs a gyomromban, és ugyebár kezdő terhes voltam, hát gondoltam ez valamiféle szélgörcs lehet, amely noha soha életemben nem kínzott, de így a terhesség végén minden eléri az embert. Hajnal 3 körül kezdtem gyanakodni, hát mobilt ragadtam, amivel nem a dokit hívtam, hanem mértem a fájások közti időt, amelyek közt mindig bealudtam.
. Többször kimentem wc-re, próbáltam nyomni
, gondolván, hogy ez valamiféle széklettéma lesz, hála az égnek nem erőltettem ezt a gondolatot túl sokáig. Reggel fél 6 körül szóltam a páromnak - aki korábban kifejezetten kérte, hogy ne az utolsó percben ébresszem, mert végig velem akar lenni - hogy itt valami nem stimmel, úgyhogy mikor leszúrt, miért nem szóltam neki, hát bevallottam férfiasan, azt gondoltam, hogy oda megyünk a szülészetre, és elhajtanak minket azzal, hogy "Asszonyom, önt megviccelték a belei!", én pedig megszégyenülve sunnyogok haza. Hát ezt nem akartam, úgyhogy vártam egy biztos jelre. Elkezdtük stopperolni a fájásokat, melyeket nagyban enyhített röhögésünk, amit az én gondolataim keltettek. Mivel a szülésznő és az orvos is azt mondta, hogy a fájásoknak rendszereseknek kell lenniük, többször mért 7 perces és 30 mp-ig tartó fájás után jövő 15 perces szünet lelohasztotta kórházba rohanós kedvünket, úgyhogy gondoltam elhúzok a wc-re, hátha mégis megvicceltek a beleim.
Mióta terhes voltam, mániákusan néztem a wc papírt (használat után természetesen), nehogy egy nem oda illő folt legyen rajta; így hát nem tettem másként most sem, úgyhogy csatakiáltással értesítettem a páromat, hogy HÍVJUK A SZÜLÉSZNÕT, ugyanis vért véltem felfedezni a papíron. Azzal nyugtattam magam, hogyha nem is fájásaim vannak, de a vér miatt már csak nem néznek sík hülyének, ha úgy megyek be, hogy lehet, hogy szülök. Miután felhívtuk Kecskeméti Verát, azt mondta, hogy rögtön menjünk be, neki már ismerősek voltak ezek a dolgok, úgyhogy gyorsan lezuhanyoztam, és teljes menetfelszerelésben - amit egyébként felmenetkor babonából a kocsiban hagytunk – elindultunk a Tétényi úti Szent Imre kórházba. Szerencsére végig viccesen fogtuk fel a dolgokat, röhögcséltünk azon, hogy a gyalogátkelőben görnyedve megyek öt perces fájásokkal
, aztán mikor beérkezve orvosok hada fogadott a vizsgálóban, és mikor Barna főorvos kijelentette, hogy bő egy ujjnyi tágulás, vérzéssel, lábtartásos fekvés, azonnal császár, hát ekkor már közel se röhögtem úgy, mint korábban. Fogadott orvosom, Bardóczy doki távolléte miatt, Bálint Balázs orvost kértem fel az ügyek intézésére, így a papírok gyors kitöltése után Vera kivitt a Gólyaváróba, ahol közölte párommal a tényeket és leküldte a kocsihoz a bőröndömért. Férjemen is látszott a hirtelen zavar, ugyanis nem ismerte fel, hogy én is ott állok a Vera mellett.
Ezután az események még gyorsabban zajlottak, egy szülőszobában feltöltöttek valamiféle infúzióval, közben pedig már jött is az aneszteziológus, megbeszéltük a gerincérzéstelenítésre vonatkozó tudnivalókat, bevittek a műtőbe, elérzéstelenítettek, sürögtek, forogtak az emberek körülöttem, én pedig próbáltam végig mosolyogni, hiszen alig éreztem valamit...elejében. Közben rám jött a hányinger, ami némi pánikot erőltetett gyenge lelkemre, amit szóvá is tettem, úgyhogy nagyon gyorsan segítettek egy vérnyomásemelő szurival. Itt jegyezném meg, hogy a branül hatalmas találmány, minden kóficot abba nyomtak, nem kellett a sejhajomat és egyéb helyeket ötvenszer megszúrni, habár mikor eltávolították, akkor elsápadtam, mert nem gondoltam, hogy egy ekkora cső volt a karomban. Szóval jött az orvos a műtőbe, megindult a műtét, vágtak, húztak, vontak, rángattak, szörcsögések hallatszottak, közben lestem kifelé, hogy hol a férjem, féltem, hogy nem fogja látni a babát időben. Alig telt el pár perc, amikor 9:01-kor babasírást hallottam, és nem átallottam megkérdezni, hogy az én babám sír-e, úgyhogy rajtam röhögött mindenki a műtőben, én meg félig vigyorgó fejjel jól bőgni kezdtem, persze nem sértődöttségemben, hanem a hirtelen rám szakadt élmény miatt. Azután kivitték rögtön a babát a csecsemősökhöz, ahol mindenféle kínzás (fürdetés, köldökzsinór elvágás, orrleszívás) után megkapta dajkálásra a kispapa, miközben én csak bőgtem és bőgtem. Nem voltam ezzel egyedül, mert a gyerek is bőgött, és olyan szakadatlanul, hogy a műtősök immáron ezen kezdtek nevetni, így aztán jó hangulatban teltek a következő hosszú percek is, amikor állítólag körül néztek a hasamban, amelyből én csak valami nagy rángatást és gyomorfájást éreztem, persze próbáltam mosolyogni, de akkor jött a hidegrázás, és egy idő után már nem tudva uralkodni magamon, a fogaim koccanását sem tudtam kordában tartani. Henrietta 55 cm-rel, 3250 grammal született, egészséges szép hajasbaba volt. Szülés után egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, amíg összevarrtak, és kitoltak a műtőből, és nyilván valójában is sokkal tovább tartott, mint a baba kiemelése. Mivel tele volt az egész szülészet, így nem tudtak csak terhes patológiás, 4 ágyas szobában ágyat adni, vígasztalt viszont, hogy férjem még órákig velem maradhatott és fogta a kezem. A hidegrázás nagyjából 1,5 óra alatt megszűnt, mint ahogy a műtét helyét érintő érzéstelenítés is, úgyhogy kegyetlen fájdalom kezdett gyötörni, amelyen a később kapott Algopyrin injekció sem segített túlságosan. Délután 3-4 között a lábam még zsibbadt volt, bezzeg a hasam annyira fájt, hogy azt hittem megőrülök. Ezúton tudatom azokkal, akik gyerekmókának tekintik a császáros szülést, hogy az, hogy a műtét után 12 óráig nem lehet mozogni, előbb az ember hasa fáj, de valami borzasztóan, aztán már a dereka is a fekvéstől, aztán a lelke a kiszolgáltatottság miatt, nem egy délutáni matiné, így aztán senkinek nem kívánom. Este 6-kor a felkínált lehetőségekből az este 10-es fájdalomcsillapítást választottam, hátha tudok aludni majd éjjel, persze nem tudtam. Fél 10-kor fel lehetett állnom, amit 90 éves módjára, remegő lábakkal és belsővel hajtottam végre, soha sem gondoltam, hogy egy egész szobányi idegen előtt kell majd meztelenül vágott hassal, katétert magam után húzva szambáznom, de hősiesen viselkedtem, kivánszorogtam a mosdóba, még zuhanyoztam is, legalábbis macskamódjára. Nagyon jól esett a csuklómra folyatott jég hideg víz és a fogmosás. Másnap reggelre a folyamatos fájdalom nagyjából megszűnt, hozták is a kisbabámat, akivel sajnos nem sok időt tudtam tölteni, lévén a felülés-felállás - voltam bármilyen szupercsaj - marhára fájt még, köszönhetően főként a túlzottan is kényelmes kórházi ágynak és felüléskori kapaszkodási lehetőségnek. Két napig nem lehetett enni, hogy beinduljon a bélműködés - kérdezem én mitől?
- , aztán mivel nem indult be, kaptam egy fincsi reggeli keserűsó koktélt, amitől az adott napon minimum ötször kaptam tanúbizonyságot a bélműködésem beindulásáról. Mindezektől függetlenül ezek szuper élmények voltak, leírhatatlan az első sírást hallani, a kisbaba első érintése, ezekre az időkre mosolyogva emlékszem vissza, úgyhogy a születési történet tartson eddig, ugyanis a további kórházi események csak elrontanák ezeket a szép emlékeket.
Később, azon túl, hogy 5 napig nem volt tejem, viszont a gyerekemet folyamatosan próbálták erőltetni a szopásra, aki pár nap után nagyon mérgesen reagált erre, hiszen nem csak hogy hiába próbálkozott hosszú ideig, hanem már nagyon éhes is volt, napokig alig aludtam, ráadásul a babámat sem tudtam magamnál tartani, mert a tejhiánytól, fáradtságtól és a fájdalomtól kezdtem egy rakás szerencsétlenségbe átmenni, amelynek különböző érzelmi kitörésekkel - főként bőgéssel - adtam hangot. Távozásom napján - mivel még nem volt elég gondom - bedurrantak a melleim, amelyekben nem sok tej, de annál több csomó volt, és amin ha nem segít Edit nővér - Isten akarhatta, hogy éppen ő legyen szolgálatban - a csecsemősöktől, akkor rossz vége lett volna. Hazatérésem után legalább két nap kellett, hogy összeszedjem magam, amely nem valósult volna meg, ha nincs a férjem, aki 24 órás szolgálatban volt mellettünk.
Eme hosszúra nyúlt és a végén kissé keserédesnek ható történet után, ezúton mondok köszönetet elsősorban férjemnek, aki lelki és fizikai támaszom volt a nehéz napokon, és akit ha lehet, még jobban szeretek és becsülök a szülésem óta; köszönöm Bálint dokinak az emberséget, a humorát, a hozzáállását, hogy 4 nap után hazaengedett és hogy végig figyelt rám, köszönöm Kecskeméti Verának a gondoskodást, az ügyintézést, köszönöm a csecsemősöktől különösen Edit nővérnek a hozzáállását, a sok segítségét és köszönöm Orsi nővér támogatását, valamint azon túl, hogy az osztályon dolgozó összes szülésznő nagyon aranyos, külön köszönöm Irénnek és Gabinak a figyelmet és istápolást, köszönöm a szobatársaknak a sok tanácsot, köszönöm Bardóczy dokinak a terhességem alatti sok segítséget és, hogy beugrott hozzánk látogatóba a kórházba, és köszönöm a család összes tagjának, főként a szülőknek, a lelki és fizikai támogatást, amit hazaérkezésem után nyújtottak számomra.
Ma három hete szültem és ma vagyok először egyedül Henivel. Félig tápszeres, félig anyatejes baba, aki viszonylag szépen gyarapszik, és akit nagyon szeretünk, még akkor is, ha néha kicsúfoljuk azért, mert olyan kis bőgőmasina.
