Halihó!
Amíg van egy kis időm, megpróbálom leírni a szüléstörténetünket:
Szóval: múlt hét szerdán éjjel (vagyis inkább csütörtök hajnalban) bementünk a kórházba, mert fájásaim voltak. Mire beértünk, szinte minden fájás megszűnt, a ctg sem mutatott valami sokat, így "szégyenszemre" hazakullogtunk. Igen ám, de egész csütörtökön fájdogáltam, főleg délután kezdtem érezni, hogy ez már nem csak vaklárma. Szerencsére anyum is feljött vidékről, így Nikire is volt, ki vigyázzon, ami nagyon megnyugtatott. Moziba akartunk menni, de valamiért mégsem mentünk, aminek utólag nagyon örülök. Azért egy bevásárlást megejtettünk még, aztán irány haza, ahol estére már elég gyakran és erősen fájdogáltam. Mivel megfogadtam, hogy csak akkor megyek kórházba megint, ha a fájások 10 percnél gyakoribbak lesznek, nem csináltam semmi különöset. Lefeküdtem aludni és 11-kor arra keltem, hogy "na, ez már fájás". 10 percenként jöttek, de csak 1 órakor szóltam a férjemnek, nem akartam megint megriasztani a semmiért. Akkor viszont már 7-8, néha 5 percenként jöttek a fájások, és a fürdés sem csillapította őket. Szóltunk anyumnak, hogy elmentünk, és beindultunk a kórházba. A kocsiba már alig tudtam beülni. Azért annyira még magamnál voltam, hogy arra gondoltam, bárcsak ezen az éji órán meglátnánk azokat a csavargókat, akik már másodjára törték fel a kocsinkat! De semmi gyanúsat nem láttunk... Beértünk a kórházba, ahol megint ctg-re tettek. Ez már mutatott fájásokat, az ügyeletes doktornő megnézte a méhszájat és azt mondta, bő egy ujjnyi, szóval hosszú szülésre kell számítanunk. Ezidőtájt olyan stádiumban voltam, hogy éreztem a fájásokat, de nem voltak olyan szörnyűek. Azt javasolta a szülésznő, hogy próbáljunk meg aludni picit. A férjem egy matracra feküdt mellettem, ott aludt, feje alatt a dzsekim, a takarója pedig az ő dzsekije volt. Ha jött egy erősebb fájás, csak annyit mondtam neki (nem is bírtam volna többet), hogy "Ricsi", és ő tudta, hogy masszíroznia kell a derekamat. Ez nagyon jól esett. 4-től 5-ig tudtunk aludni, aztán már nem volt kedvem, így kimászkáltam a wc-re ha kellett, ha nem, így Ricsi is felébredt. Egy kis idő múlva megint néztek egy méhszájat, addigra már bő 2ujjnyi volt, így felhívták a dokimat, hogy induljon be. Leborotváltak, beadták a beöntést, közben a szülésznővel jól elpoénkodtunk, tüneményes kis nő volt. Miután végeztem wc-n (beöntés után), beülhettem a kádba, ahol olyan meleg vizet engedhettem, amilyet csak akartam. Nagyon jó volt, pláne, hgy megint egy deka fájást nem éreztem. Közben megint megnézte a szülésznő a méhszájat, és jól rámijesztett. Ilyet mondott: "Na, mi van, csak nem félrevizsgáltam magam az előbb?" De aztán megnyugtatott, hogy tényleg bő 2ujjnyi vagyok, szerinte a baba 9-10-re meglesz, mert másodjára szülök... Egy idő után kihűlt a víz, meg amúgy is unatkoztam, és a fájások is gyengék voltak, így kiszálltam és a férjemmel poénkodtunk, hogy "hű, de lazák vagyunk, milyen könnyű szülés lesz, szinte meg sem érzem, blablabla". Közben bejött a dokim, aki megvizsgált és közölte nagy fejcsóválások közepette, hogy sajnos még nagyon fent van Pipike feje... Azért megrepesztette a burkot és mondta, hogy kb. 20 percig nem tudok felkeni, mert ismét CTG-re tesznek és le kell szállnia a baba fejének is, de ha akarok, utána hoznak egy labdát, amin elszórakozhatok, de mászkálhatok is kicsit, ha van kedvem. Sajnos erre nem került sor... A ctg össze-vissza mutatta a fájásokat, mikor nagyon fájtam, 10-20%-ot mutatott, mikor meg semmi fájást nem éreztem, felment 60-70%-ra. Közben volt egy szülésznőváltás, innen tudom, hogy olyan 7 körül jött el a pillanat, mikor bekötöttek egy oxytocin-t. Innentől egy másfél óráig se kép, se hang, összefüggő fájásaim voltak szünet nélkül, úgy éreztem, végem van. Nem engedtem a férjemnek, hogy akár csak legyezgessen (pedig nagyon melegem volt), és sosem felejtem el az arcán azt a rémült arckifejezést... Nagyon hálás vagyok neki, hogy ott volt, mert, így is, hogy nem ért, nem szólt hozzám, borzasztó nagy erőt adott. Viszont nagyon rosszul kezdtem magam érezni, fájt a jobb oldali bordám alatt valami, de nagyon, és mondogattam a dokinak, hogy nagyon rosszul vagyok, nem bírom. Közben bejött vagy 8 medikus (előtte rémlik, hogy megkérdezték, nem zavar-e, de válaszolni sem tudtam, annyira szenvedtem). Mivel a dokim nagyon nem volt megelégedve az oxy hatásával, meg az állapotommal, így levették ezt az infúziót és kaptam egy simán, mert nagyon ki voltam száradva. Ez lehetett olyan 1/2 9 körül. Innentől jobb lett valamivel, de a baba csak nem akart megindulni lefelé. Itt már rákérdeztem, nem lehetne-e császárral véget vetni ennek az egésznek, és a doki azt mondta, ha nem javul a dolog, előbb-utóbb úgyis ez lesz a vége. És mivel csak nem haladt a dolog semmit előre, behívta a főorvost, aki szintén megvizsgált és egyértelműen azt mondta, császározzanak meg, mert:
- nagy a baba
- túlhordtam
- lehet, hogy a köldökzsinór nem engedi lejjebb
- bár most még nagyon jól érzi magát, lehet, hogy kis idő múlva ez már nem így lesz
Ekkor hatalmas kő esett le a szívemről, mert eddig a pontig nagyon aggódtam, szorongtam, féltem, pánikoltam. Úgyhogy előkészítettek és áttoltak, ahol beadták az EDA-t (sajnos nem sikerült, csak kb. az ötödikre, de nem fájt), és kezdődött a "buli". Nagyon féltem, hogy mi lesz, ha nem hat teljesen az érzéstelenítő, de az égvilágon semmit nem éreztem. Nem is figyeltem oda, miről beszélnek a dokik, mert attól azért tartottam, ha meghallok vmit az egészből, menten elájulok. A fejem mellett állt az aneszteziológus, egy aranyos fiatal csaj, aki mondta, mondta a magáét, így elterelte a figyelmemet. Csak az volt rossz, hogy borzasztóan szomjas voltam, és nem ihattam. Azért a számat benedvesítették egy kendővel, ami megváltás volt! Pár perc múlva szóltak, hogy megvan az óriásbébi! Láttam, ahogy elviszik fürdetni, és csak azt éreztem, ömlenek a könnyeim, annyira jó volt látni ezt a kis édes babát, aki 9 hónapig (na jó, kicsit tovább) ott kucorgott a pocimban. Kis idő múlva visszahozták és megpuszilhattam a homlokát, és ilyen finom, puha, meleg bőrt még sosem éreztem (kivéve Nikinek, mikor született). Még elpepecseltek velem, hallottam, hogy mondta a dokim, hogy "relatív téraránytalanság" miatt császároztak, de már semmi nem érdekelt, csak az, hogy kivigyenek onnan és a karjaimban tarthassam Pipikét. Ez meg is történt, és mikor kitoltak a műtőből, ott volt a drága nagylányom, a férjecském, édesanyám és az öcsém, és nagyon-nagyon jó volt, hogy mind ott drukkoltak nekünk, és túl vagyunk az egészen. Még most is potyognak a könnyeim, ha eszembe jut. Bevittek egy megfigyelőbe, ahol 6 órán át lehettünk mindannyian. És mi csak gyönyörködtünk Pipikében (én pedig megállás nélkül reszkettem vagy 3 órán át). Aztán, mikor letelt a 6 óra, elvittek a kórterembe. Első este még nem volt velem Pipi, de másnap reggeltől egyfolytában együtt vagyunk és azt kell mondjam, jó kiadósakat szoktunk szemezni. Olyankor mindig mondom neki, hogy "én vagyok az anyukád", és ő csak néz a nagy szemeivel (csak gondolom, hogy nagy, mert kicsit ducika és a szemecskéi elbújnak a pofijában). Nagyon nyugodt baba, eszik-alszik-kakil-böfög-rotyizik, és ez így megy egymás után. Tejcsi is van bőven, és szerencsére a császár egyáltalán nem viselt meg, már itthon vagyunk és jövök-megyek, a sebem alig fáj, varratszedés sem lesz, mert felszívódó varratot használtak.
Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen egészséges kisbabával áldott meg, és hogy ilyen imádnivaló férjjel, aki -bár lehet, hogy nálam is jobban félt-, végigi kitartott mellettem. Nem beszélve a nagylányomról, aki imádja a kistesóját. Na és a család, a barátok, akik mind aggódtak és bátorítottak. És a babanetes "ismeretlen ismerősök", akikkel mindig megoszthattuk a gondjainkat-örömünket (pl. ha elment a nyákdugó

) Na, ez a vége olyan Oscar-gála típusú köszönetnyilvánításosra sikeredett, de így alakult. Tényleg nagyon boldog vagyok.
Bocs, ha hosszú voltam, de ez mind kikívánkozott belőlem. A "már anyukáknak" sok boldogságot a csemetékhez (+türelmet, kitartást

), a leendőknek pedig nyugalmat, hogy ki tudják várni, míg eljön a pillanat és erőt a szüléshez.
Puszi,
Andi