Micónapló – Fejlődés minden téren

Sajnos a növekedést illetően ez nem így volt Micó esetében. Csani négyéves státuszvizsgálatán ugyanis kiderült, hogy csak tizenöt dekát hízott egy hónap alatt, és a hossza sem változott egy millimétert sem. A védőnő kinyilvánította aggodalmát, és arra bíztatott, hogy mielőbb váltsam ki az utolsó napközbeni szopit valami gabonás-szénhidrátos roborálásra. Vicces, hogy Csanáddal kapcsolatban, aki 102 cm és 18,5 kg - iskolaérett súlycsoport -, éppen az ellenkezőjét javasolták.

De akárhogy is próbáltam magam rávenni, nem sikerült, nem tudtuk még ezt a napközbeni szopit elengedni, érzem, hogy ennyi nyugodt összebújásra még szükségünk van, úgyhogy inkább bevezettem egy plusz kisétkezést. Mikor mi vacsorázunk, Micó is kap valamit. Csodálatosan eszik darabosat, így kiflikarikát, puffasztott kukoricát, babakekszet - és engedelmet kérek – pizzaszélét szoktam a kezébe nyomni.

Mozgásfejlődés. Micó a második dévényes kínzást is végigüvöltötte, ha lehet, még keservesebben. Viszont a csoda ismételten megtörtént. Azóta csak mászik, kövön, parkettán, szőnyegen, még jó, hogy nem vettem meg a műfüvet. Bizton állíthatom, hogy sokkal többet mászik, mint kúszik.

Azonnal feláll, ha lehetősége van rá, mi több, ha zenét hall, édesen riszálva a fenekét táncol. Sokszor már csak egy kézzel kapaszkodik. Simán feltérdel, leül-felül. Nem győzöm követni. Szó szerint. Úgyhogy sajnos már túl vagyunk egy-két zakózáson, felrepedt szájon és púpos kobakon. De egyre ügyesebb, és stabilabb, így az aggódnivalók is ritkultak. Május 30-án pedig a konyhából kifelé jövet azt látom, hogy Micóka felállt Csani cicás széke mellett, és azt maga előtt tolva, szinte járássegítőként használva, szabályosan lépdel felém.

Beszédfejlődés. Már nem csak szótagokat mond, hanem szinte mondatokat. Múltkor, mikor fürdetés után bementem karomon Micóval a gyerekszobába, és láttam, hogy Csani még mindig nincs felöltözve, hanem az édesapukájával ökörködik, akkor elővettem specialitásomat: az emelt hangú prédikációt. „Márpedig édes fiam, így nem lehet meztelenkedni, meg fogsz fázni, és akkor majd nem mehetsz oviba, szívni kell az orrod, hiába beszélek neked is András, ennyi eszed van, a hét meg a nyócát, blabla.” Mire Csanádka szeme huncutul megvillant, és így riposztolt: „Jóvan anya, köszönjük, viszlát!” Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől, az én édes kisfiam beszólt…! De Micó megvédett, felemelte pici mutatóujját, és komoly hangon, az enyémre kísértetiesen emlékeztető hangsúllyal közölte: „hededede, hede, dede!” És látszott rajta, hogy nem tűr ellentmondást.

Néha mintha már kivenném azt is: anya. Persze inkább így hangzik: „aja”. Nem akartam elhinni, azt gondoltam, a véletlen műve lehet, de azóta már többen is észrevették, és megjegyezték: igen, okos vagy, ott van anya. Ennyire nem volt vidám, mikor a „nem szabad”-ra az volt a válasz: dedededede… Ezt vajon honnan tudják? A génjeikben van?!

Ezen felül ügyesen ad pacsit, szépen tapsol, mikor integet, pápá helyett vigyorogva mondja: „tá-tá”. Ha azt mondom: kuckuc, akkor mókásan krákogni kezd, köhögést imitálva. Csanival is remekül elvannak, rengeteget nevetünk rajtuk, tündériek, édesek együtt. Színtiszta örömhormon a szülői szívnek.

Önérvényesítés. Nos, a „dedede”-ről már tettem említést, ami viszont ezen kívül is újdonság: a fejhátravetős-testeldobós hiszti. Miközben olyan frekvencián sikít, amit már csak a denevérek hallanak. Ilyenkor persze semmi nem jó, egyedül az szokta megnyugtatni, ha felállok, magamhoz ölelem, és ringatva sétálok vele. De lássuk be, ez azért nem tűnik hosszú távú megoldásnak.

Május 19-én Csanád négyéves lett, és aznap volt Milán nap is. A Kopaszi gáton gyűlt össze a család, nagyon jól szórakoztunk. Aztán tíz nappal később 31 éves lettem. Érdekes, hogy ez sokkal jobban megütött, mint tavaly a harmincadik születésnapom. Mert az olyan szép kerek szám, ráadásul nagy felhajtás volt, életem egyik legszebb napja, a szülinapi bulim is ehhez kötődik. Ráadásul kisbabát vártam, és a terhesség sok mindenre mentség. Kilókra, évekre, sminkeletlen szem alatti karikákra…

Egész nap viszonylag negatív hangulatom volt, miközben persze szégyelltem magam, hogy ennyit foglalkozok ilyen baromsággal, mint hogy hány éves vagyok. Szánalmas. Aztán este feljöttek a legközelebbi barátaink, söröztünk, tortáztunk, dumáltunk, kártyáztunk, és valahogy ez a meghitt, vidám hangulat észrevétlenül oldotta fel a kedvem szürkeségét. Másnap kialvatlanul, de a szokásos Szofi-féle hurráoptimizmussal ébredtem, és összevissza csókoltam az összes hímnemű egyedet a lakásban, akit csak találtam.

Szofi