Micónapló – Miért jó szülőnek lenni?

Kiléptem a teraszajtón, felettem a kék ég, alattam az erdő, és azt gondoltam: megfáradt lelkekre igazi gyógyír egy kis friss hegyi levegő, és egy vadiúj szálloda wellness részlege. Egy baráti házaspárral látogattunk el a Mátrába, egy kellemes hosszúhétvégére.

A szálloda a legutolsó szállodaipari divat szerint volt berendezve, a lakosztályunk erkélye hatalmasan nyúlt el az erdő felett, Csani még biciklizni is tudott rajta, a wellness részlegen pedig valódi hatású rattan bútorok között bugyoghatott az ember a különböző ülő-, álló-, és fekvő pezsgőfürdők lágy tengerében. Az étel bármely séf dicsőségére válhatott volna, és a bowling pálya is csak emelte a szálloda színvonalát.

A gyerekek is istenien érezték magukat, és nekünk is nagyon hiányzott már a kikapcsolódás. Éppen ezért döbbentem meg, mikor a barátnőm megjegyezte, hogy tisztel bennünket, amiért ennyire alá tudjuk magunkat rendelni a gyerekeinknek. Majdnem felröhögtem, hiszen én ezt egyáltalán nem így vettem észre, és ott meg aztán végképp éltünk, mint a királyok, szóval majdnem megmondtam neki, hogy amit most lát, az a vidám felhőtlenség.

De nem mondtam inkább semmit, nehogy (mégjobban) elriasszam az esetlegesen a közeljövőben születendő gyermektől. Persze, kívülről látva tény, hogy egy szerelmespár szemében rabszolgaságnak tűnik a szülői sors: hiszen addig nem ülhetek le nyugodtan enni, amíg Micónak nincs a kezében egy játék, Csaninak pedig nem vágtam össze a husiját, vagy nem mehetek be az aromakabinba, ha éppen ahhoz van kedvem, mikor a gyerek alszik, vagy mondjuk a gyerekmedencében pancsol. De ezek a dolgok nekem fel se tűnnek, annyira természetesen alakult ki ez az - általa használt szóval élve - alárendelődés.

Feltűnő a tendencia, hogy a párok egyre később vállalnak gyereket, és ennek egyik oka szerintem abban keresendő, hogy a gyermeknevelés hátulütői, fáradalmai, mondhatni árnyoldala, kívülről nagyon is jól látható bárki számára, a felelősség súlyáról nem is beszélve. Ugyanakkor a pozitívumok - melyek messze túlszárnyalják az árnyoldal negatív hatásait -, hogy úgy mondjam, az egész szülői lét érzelmi része csak akkor válik igazán érthetővé, ha az embernek saját gyermeke lesz. Ezt elmagyarázni nem lehet, és legyen mégoly édes is a barátaid, sőt, akár a testvéred gyermeke, nem lehet összehasonlítani azzal, mikor te vagy annak a kis kölöknek az édesanyja vagy az édesapja.

Száz aromakabinban töltött percnél többet ért nekem, mikor láttam őket felhőtlenül és boldogan pancsolni, olyan kedves élvezettel, ami csak a gyermekeknek adatik meg.

Micóka továbbra is rendületlenül kutyázik, kúszik, mint a villám, és egy pillanatra sem lehet magára hagyni. Már átéltem a szokásos kínos pillanatot, mely úgy kezdődik: „csak egy pillanatra fordultam el…” és igen, tompa puffanás, a gyerek kettőt átfordulva már le is hengeredett a kanapéról a padlóra. Szerencsére tetőtől talpig overállban volt, így a sírás inkább az ijedtségnek volt köszönhető, semmint a fájdalomnak.

Micó egy hét múlva nyolchónapos nagyfiú lesz, ezért úgy éreztem, eljött az idő, hogy kicsit a napirendjén is alakítsak. Reggel szopival kezdünk, utána másfél-két óra játék után a délelőtti alvás következik. Fél tizenkettő körül kapja az ebédet, általában húsos főzelék formájában, majd játék. Fél három-három között van még egy napközbeni szopi, fáradtságtól függően vagy ezelőtt, vagy ezután foglalja el helyét a délutáni alvás az új napirendben. Fél hat-hat közt uzsonnázunk, gyümölcsöt, esetleg valami gabonafélével, babakeksszel kiegészítve. Fél nyolc tájban fürdés, és nyolc-fél kilenc között az esti szopival altatom el. A férjem fekteti le Csanit, és nagyjából úgy időzítünk, hogy akkor jöjjön ki tőle, mikor én befelé tartok a félájult Micókával. Miután a kicsit begördítettem a kiságyba, még odafekszem Csani mellé, és mesélek vagy énekelek neki egy utolsót. Azt lőttük be, hogy kilencre lehetőleg mindkét gyerek aludjon. Éjszakai kelés nincs, kopp-kopp-kopp, ámen.

Érdekes, hogy mennyire más a két kisfiam. Micó sokkal érzékenyebb az emberi jelenlétre, mint Csani volt. Csanit mindig is animálni, szórakoztatni kellett, ugyanakkor vidáman elvolt egyedül, ha kellően érdekes játékokkal, zenével vettem körül. Micónak sokszor az is elég, ha az ölemben ülhet, minden további szórakoztatás nélkül, ugyanakkor sajnos egyáltalán nem szeret egyedül lenni. Még magamnak is félek bevallani, de attól tartok, hogy a babakarámot egyenesen utálja. Ha nem vagyok a szobában, egy percen belül megnyugszik, és végül elfoglalja magát egy időre, de attól kifejezetten rosszul van, ha látja, hogy ott vagyok a szobában, vagy akárcsak jövök-megyek, ahelyett, hogy vele foglalkoznék.

Továbbra is őszintén érdeklődik az emberek iránt, de már nem mosolyog mindenkire válogatás nélkül, és idő kell, mire megszokja a társaságot.

Ami nagyon aggaszt, hogy régóta nem tud kijönni a takonykór tekervényes útvesztőjéből. Minden reggel és este szívni kell az orrát, más tünete hála istennek nincsen, de nem tudom mire vélni, hogy ennyire elhúzódik. Persze még így is mondhatom, hogy olcsón megúsztuk a telet, Csani mindössze egyszer hozott haza komolyabb légúti fertőzést, ezzel az enyhe orrfolyással sok kisgyerekes család vidáman kiegyezne.

Azért merek a télről múlt időben beszélni, mert vasárnap a lelkemben is úgy éreztem: végre beköszöntött a tavasz. Kellemes, tevékeny napunk volt. Csirkehúslevest főztem nyitott ablaknál, folyamatosan ment a mosógép, a mosogatógép, délután pedig levittük a gyerekeket a játszótérre. Kicsit szemerkélt az eső, de nem volt hideg, így nem zavart bennünket. Micót tologattuk, Csanit pedig igyekeztem szabadjára engedni a rönkvár életveszélyesnek tűnő meredélyei közt, amennyire csak anyai idegeimtől tellett.

Futólag újra eszembe jutott, hogy ha mi is egy olyan pár lennénk, akinek még nincsenek gyerekei, akkor ahelyett, hogy itt nedvesedik a szövetkabátom és a frizurám, illetve huszadjára ordítom, hogy „Csaniiiii, óóóóvatosaaaan” - és ez csak egy része annak, amit magamban, hang nélkül ordítottam -, akár moziba is mehettünk volna a férjemmel. Vagy kiállításra. Vagy egész délután fetrenghettünk volna a kanapén, sorozatokat nézve.

És mégis, vajon, ki hinné el nekem, ha azt mondanám, hogy boldogabb voltam ázottan, fára mászva, az izgalomtól kipirulva, hullára elfáradva? Senki. Csak azok, akiknek már szintén van gyermekük.

Szofi

Szofi , 2013. március 12.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(2 hozzászólás) 

2013 03 13. 13:08
Szofi, nagyon szép amit írtál. Én is úgy érzem, hogy az utazásoknak, nyaralásoknak azóta van értelmük, amióta gyerekeink vannak. Ők mindennek annyira örülnek, nekik minden új és érdekes.
Szerintem ez az élet értelme. Megszüljük, felneveljük és szeretjük őket.
További sok sikert mindehhez és az íráshoz!

Bobek
→ válasz erre
2013 03 15. 10:01
Kedves @bobek nagyon köszönöm!
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?