35 éves lettem én...

Kicsit szentimentális hangulatba hozott ez az ünnep, sok minden kavarog most bennem, ezért egy kicsit távolról kezdem.

Amikor kislány voltam, körülbelül olyan 25 éves koromra terveztem, hogy családom lesz: két gyermek, vidéki ház, kutya a kertben, ilyesmi, azt gondolom, hogy ez az átlagos kép.

A harmincas korosztályt már középkorúnak gondoltam. Olyan távolinak tűnt, hogy egyszer én is annyi leszek. Aztán ahogy teltek az évek, szépen láncszem-szerű folytonossággal követték egymást az események az életemben: gimnázium, főiskola, első, második, harmadik munkahely és az anyaság. Itt tartok most.

A huszas éveim alatt a tervezett családi kép teljesen háttérbe szorult, mondhatni egyáltalán nem foglalkoztatott. Annak ellenére, hogy körülöttem köttettek a házasságok, alakultak a családok, engem hidegen hagyott a téma. Nem tudom máshogy megfogalmazni, mint hogy egyszerűen nem volt itt az idő és kész. (Meg a partner sem.) Előtérbe kerültek a barátok, a karrier, a bulizás.

Aztán megismertem a mostani páromat és vele úgy alakult, hogy 5 évnyi együttlét után döntöttünk a kapcsolatunk elmélyítése mellett: gyermeket vállaltunk. Az esküvő fel sem merült. A mai napig nem vagyunk házasok.

Hálásak vagyunk a Jóistennek, azon szerencsések közé tartozunk, akiknek nem kellett sokat várni a gyermekekre. 32 éves voltam, mikor Marcival a terhességem közepén jártam. Valakinek ez már idős gyermekvállalásnak számít. Én ekkor voltam kész erre a feladatra. Ebben a korban éreztem azt, hogy minden zsigeremmel arra vágyom, hogy édesanya legyek. Hiszem, hogy ennek az erős belső vágyakozásnak köszönhetően a terhességem problémamentes és csodálatos volt. Minden egyes percét élveztem, egyszersem volt a szó legszorosabb értelmében vett "terhes" állapot. Készen voltam rá, egy parányi szikra félelem, kétely sem volt bennem. Mondhatni teljes természetességgel szereztem be a szükséges holmikat, izgatottan vártam a szülést, majd az első hónapokat. Hamar szerettünk volna kistestvért Marcinak, 20 hónapos volt, mikor hasonlóan szép terhesség után megszületett a kisöccse, Ádám. Nála az ösztönös dolgok mellé már némi rutin is párosult. (Különlegesebbé tette ezt a várandósságot az, hogy két barátnőmmel éppen egy időben vártuk a babáinkat. Az okostelefonoknak köszönhetően naponta tudtunk egymás hogylétéről és így van ez a mai napig is, minden nap megbeszéljük, hogy aludtak a gyerekek, mit ettek, milyen a nyaralás stb.)

Csodálatosan előkészíti a természet a várandós nő testét, lelkét a gyermek érkezésére. Az utolsó hetekben kissé hozzászoktam az éjszakázáshoz (a pisilések száma hatványozottan nőtt, hiába csökkentettem a bevitt folyadék mennyiségét az este közeledtével), a fizikai teherhez (Ádámnál az utolsó hónapban úgy keltem fel az ágyból, mint egy hátán vergődő cserebogár), a hormonváltozás hatására hiperérzékeny lettem (azon képes voltam pityeregni, hogy az út szélén kóborló kiskutyus milyen magányos lehet), és még sorolhatnám.

És most itt vagyok, 35 évesen, két kisgyermek büszke édesanyjaként. Ilyen szavak jutnak eszembe: hála, féltés, felelősség, önzetlenség. Szeretném jól csinálni - ami persze relatív. Szeretnék két fizikailag és lelkileg egészséges gyermeket elindítani a világban. Szeretnék nekik sok élményt nyújtani, mégha úgy is érzem néha, hogy már erőmön felül teljesítek.

És nem érdekel, hogy lassan 3 éve szinte éberen alszom éjszakánként. Nem szégyellem, ha a kisfiam ölelése közben könnyes lesz a szemem. Vagy amikor virágot kapok tőle. Vagy ha csak megsimogat és azt mondja "szejetlek anya". Már nem zavar, ha a barátaimmal is szinte csak a gyerekekről beszélgetünk. Nem idegesít, ha gyereksírást hallok a postán, boltban, étteremben, akárhol. Nem érdekel, ha nyaralás alatt nem tudok kifeküdni napozni, mert homokvárat építünk vagy épp az egyik fiúcska álmát őrzöm a szobában (ez pont aktuális, a következő bejegyzés erről fog szólni.) Nem zavar, ha hülyének néznek, mikor azt mondom, hiányérzetem van, pedig csak 1 napra hagytam őket a nagymamára... Hiszen édesanya vagyok! És beléptem a 36. életévembe.