Az én gyerekem, én nevelem!

Honnan is érkeznek ezek a visszajelzések? Bárhonnan, mindenki tud rá példát mondani, azt hiszem.

Megkaptuk már a kórházban, hogy rosszul tartjuk a babát, így biztosan nem fog jól szopni. A védőnő hazaérve kioktatott, hogy ha törik, ha szakad, akkor is három óránként kell ennie a kicsinek. A segíteni érkező nagymamák is rávilágítanak olykor arra, hogy ők ezt bezzeg másképp csinálták és úgy tuti nem fog működni, ahogy mi próbáljuk....

Szóval ezek a hatások mindannyiunkat érték, érik.

És egy kezdő édesanya önbizalmát bizony nagyon meg tudja tépázni, ha akkor kritizálják, amikor amúgy is elég bizonytalan abban, vajon jót tesz-e a gyermekével.

Az anyasággal az a gond, hogy nem lehet tankönyvből megtanulni, hogyan is kell csinálni. És sajnos mások jól bevált tapasztalatai, tanácsai sem feltétlenül fognak működni a mi gyermekünknél.

Pedig milyen egyszerű lenne, ugye?

De hát a gyermekek nem kaptafa szerint készülnek, szerencsére.

Sőt, a többgyermekes anyukák már azt is tudják, hogy ami az egyik gyereküknél bevált, az a másiknál nem biztos, hogy működni fog.

Nehéz azzal is szembesülni, hogy ezek a vélemények, tanácsok sokszor valóban segítő, jobbító szándékúak, csak épp nem a megfelelő formában közlik velünk néha.

Én tudom, hogy az első gyermekes édesanyák milyen bizonytalanok.

Én is rettentően aggódós voltam és apróságokon ki tudtam borulni, amin ma már csak nevetek és kisujjból kirázom a megoldást. Mert azóta még három gyermekem született, volt időm gyakorolni, saját tapasztalatokat szerezni.

Ám ha belegondolunk, ez minden területén így van ám az életnek!

Ha valamit először csinál az ember lánya, akkor nem tudja pontosan, mi vár rá, mi lesz akkor, ha ezt vagy azt teszi. Ehhez kell a gyakorlat meg a rutin, amit bizony mindenkinek magának kell megszereznie.

Ez lehet hetek alatt, lehet hónapok alatt. Nem mindenkinek jön ösztönösen, zsigerből az, mit is és hogyan kell csinálni, hiába nevezik anyai ösztönnek.

Egy biztos: ahogy telik az idő, a tapasztalat gyűlik és gyűlik és vele az önbizalom, a biztos tudat is, hogyan csináljuk jól. De ehhez az is kell ám, hogy megismerjük a saját babánkat, kell hozzá, hogy egymásra hangolódjunk.

Sem a kezdeteknél, sem később már a konkrét nevelési kérdéseknél nem kell ezért készpénznek elfogadnunk azt, amit valahol olvasunk, vagy amit valaki mond nekünk.

Ezért a legokosabb, amit tehetünk, ha nyitott füllel meghallgatjuk a jó szándékú (!) és megfelelő hangnemben (!) közölt tanácsokat. Más esetben nyugodtan helyre lehet tenni az illetőt, mert a kéretlen tanácsokat bizony senki sem köteles elfogadni, pláne ha azok csak az önbizalmat rongálják és sértő módon közlik velünk.

Aki pedig bizalmasunk és az élet más területén is adunk a szavára, és úgy látjuk kell tapasztalattal bír már az anyaság területén, nos őt meg lehet kérdezni, mit ajánl, tudván azt, hogy nem feltétlenül fog működni a mi gyermekünknél, ami javasol.

De itt azt hiszem nem is maga a tanács a lényeg, hanem a támogatás és törődés, mely elkél minden édesanyának, aki bizonytalan abban, hogyan is kellene ellátni, majd nevelni gyermekét.

Ha szeretnél még többet olvasni a kisgyermekes életről, az anyaság megéléséről, tartsd velem a gyerekzsivaj oldalán is!