A legnagyobb félelmem anyaként, amit még senkinek nem mertem elmondani

Egy barátnőkkel eltöltött „anyai kimenőn” történt, hogy este letelepedtünk öten a kanapéra, kezünkben egy pohár vörösborral, és az asztalra kipakolt bon-bon válogatást kóstolgatva elkezdtünk a mindennapi nehézségeinkről, érzéseinkről beszélgetni. Idővel néhány tabunak számító témát is érintettünk, mint például a párkapcsolati problémákat, szexmentes házasságot, vagy például az egyre idősödő szüleink miatt érzett aggodalmainkat. Már nem emlékszem ki hozta fel, de egyszer csak eljutottunk a félelmekig... Ezen a ponton pedig általam még sosem tapasztalt módon szabadultak el az érzelmek: egyszer nevetgélve támogattuk egymást, mondván, hogy „ilyesmi úgysem történik veletek”, másszor mégis mintha mi magunk is átéltük volna a barátunk legbelső félelmét és érezhető rettegését, még ha banálisnak hatott is az általa felvázolt dolog...a végén pedig mind a szemünket törölgettük, egyik zsepit vettük elő a másik után.

Összességében bármilyen rossz dolgokról, fantáziákról, remélhetőleg soha be nem következő tragédiákról esett is szó: jól tettük, hogy beszéltünk róluk. Felszabadultunk. Felszabadítottuk egymást a saját agyunk által szült sokszor képtelennek tűnő, ám rettegett képek terhének egyedüli cipelése alól.

Azt mondják, az édesanyává válás után a nők már szinte képtelenek folytonos aggódás nélkül létezni. Ha te is gyakran érzed azt, hogy sokszor fölöslegesen izgulsz a szeretteidért, akkor olvasd el ezt a néhány vallomást hús-vér anyukáktól, és ha szeretnéd, kommentben írd meg te is a legnagyobb félelmed, hogy ha máshogy és máshol nem is, legalább itt az online térben megpróbáld letenni kis időre a legnagyobb félelmeid hátizsákját!

„A legnagyobb félelmem az, hogy vízbe fulladnak a gyerekeim. Tudom, ebbe belegondolni is borzasztó, nemhogy ilyen nyersen leírni. Úgy húsz éves lehettem, amikor a kisvárosban, ahol akkor éltem, egy ismerősünk unokája belefulladt a helyi tóba. Ez akkor mélyen megrendített, később pedig az anyaság úgyszólván „benyomta rajtam ezt a gombot” és előhívta a rossz emléket. A férjemnek kikötöttem, hogy medencénk sosem lesz otthon, a nyaralásokon pedig nem engedjük egyedül vízbe a gyerekeket.” – Rita

„Gyerekkorom óta rettegek a repüléstől. Nem volt rossz élményem sem akkor, sem felnőttként, mégis teljesen megbénít, ha repülőre kell szállnom. Így amennyire lehet elkerülöm ezt a közlekedési formát. A férjem azonban viszonylag sokat repked a munkája miatt, így ez nekem van, hogy napokig tartó gyomorgörcsöt okoz: folyton az jár a fejemben, vajon épségben hazatér-e hozzám és a gyerekekhez. Egy időben beszéltem erről pszichológussal, de abbahagytam a terápiát, most azonban, hogy a lányom is elég nagy ahhoz, hogy repülővel utazzon velünk, tervezem újrakezdeni, nehogy akaratlanul is átragadjanak rá az én félelmeim.” – Petra

„Anyai ágon mindenkit valamilyen rákos megbetegedés vitt el a családomban: az édesanyámat három évvel ezelőtt. Rendszeresen járok nőgyógyászhoz és minden egyéb vizsgálatra, de még ezek mellett is rettegek, hogy mi lesz, ha nálam is diagnosztizálnak valamit és nem leszek képes leküzdeni. Nem a haláltól félek, hanem attól, hogy a párom egyedül maradna a most még csak óvodás lányunkkal.” – Mónika

„A nagyobbik fiamnak súlyos mogyoró allergiája van. Ugyan mindenki tud róla a családban, a baráti körünkben, figyelünk az étkezésére és az iskolában is le van adva számára életmentő injekció, mégis állandóan bennem van az az érzés, hogy „sosem lehetek elég nyugodt”, mert mi van, ha valamibe mégis tesznek mogyorót, amit eszik, vagy amit megérint, és én nem tudok ott lenni, hogy cselekedjek. Ez a legdurvább félelmem, amivel nap mint nap kelek és fekszem, és ami remélhetőleg alaptalanul tör rám, ha például étteremben eszünk; de sajnos képtelen vagyok levetkőzni, mióta egyszer láttam a gyerekemet kiskorában fuldokolni.” – Marcsi

„Talán nem egy klasszikus anyai félelem, de én attól tartok legjobban, hogy mi lesz, ha a gyerekeimnek egyszer meglesz a jogosítványa, és nem tudom kontrollálni, hogyan vezetnek, vagy esetleg, hogy ki mellé ülnek be. Középiskolás koromban volt az évfolyamunkon néhány nagy vagány autós banda, akik közül két fiú épp az érettségi előtt vesztette életét egy súlyos balesetben, amit az egyikőjük okozott. Mai napig beleborzongok, amikor arrafelé járunk kocsival és meglátom azt a nagy sebességgel szinte bevehetetlen kanyart, no meg az azóta csak gyarapodó kereszteket az út szélén. Egy biztos: mindent meg fogok tenni azért, hogy a gyerekeimnek jó oktatója legyen, még vezetési tréningekre is befizetem őket, hogy tudjam, én minden tőlem telhetőt megtettem.” – Lilla