Apja lánya
Az én történetem szokványosan kezdődött. Nagyon szerettünk volna egy kisbabát. Pontosabban már régebb óta szerettem volna, de sajnos a páromnak súlyos motorbalesete volt.
2007-ben félévi próbálkozás után, amikor már tényleg kezdtem elkeseredni a sikertelenség miatt, a nyári szabadságom alatt, augusztus végén sikerült teherbe esnem.
A terhességem szerencsésen alakult, végig szinte a tankönyvekben leírtak szerint fejlődött a kisbabám. 32 hetes terhesen hagytam csak abba a munkám, mivel nem volt semmi egészségügyi problémám.
A munka mellett egyetemre is jártam, levelező szakra. Nem akartam félévet halasztani a baba miatt, mert úgy gondoltam, hogy menni fog állapotosan is a dolog. Nem is volt gond bejárnom órákra, illetve a félévi vizsgákat - az összes elővizsgára jelentkeztem - is szerencsésen be tudtam fejezni. A kislányom - mert az első perctől fogva valahogy megmagyarázhatatlan módon tudtam, hogy csak kislányunk lehet - nagyon „rendes” volt, mert megvárta az utolsó vizsgámat. A szülés előtt egy héttel még vizsgáztam.
A szülés kiírt időpontja egy májusi hétfőre esett, de már egy héttel azelőtt elment a nyákdugóm. Szóltam emiatt az orvosomnak, de ő azt mondta, ez nem biztos, hogy jelent valamit. Az biztos, hogy közel a szülés időpontja, de lehet, hogy még két hét is eltelik addig. Nyugodtan tegyek-vegyek, ahogyan eddig is. Én így is tettem, jöttem-mentem.
Aztán a kiírt hétfői időpont előtti péntek este furcsán kezdett szurkálni a pocakom. Ez egyre erősödött, beleremegtem, már annyira szurkált a pocakom, és egyre sűrűsödtek a fájások. Este 20.00-tól éjjel 2.00-ig bírtam otthon.
A szülés-előkészítő tanfolyamon - amire, mint gondos leendő anyuka becsülettel eljárogattam - figyelmeztettek minket, hogy két-három perces fájásokkal menjünk be mindenképpen a kórházba. Már két percenként ismétlődtek a fájások, úgyhogy a párommal és az anyukámmal bementünk a kórházba.
Az ügyeletes orvos megvizsgált, mondta, hogy nem vagyok még elég tág és nincs magzatvíz. Azt mondta, hogy egy biztos: „hajasbabánk” lesz, azt látja, hogy szép hosszú haja van a babának. Azt kérdezgette, hogy mikor folyt el a magzatvíz. Sajnos, én nem tudom, mert ezek szerint nem hirtelen és egyben folyt el a vizem, hanem valószínűleg szép lassan elszivárgott.
Magzati szívhangot néztek, illetve a fájások intenzitását nézték. A családom hazaküldték azzal, hogy még sokáig kell várni a baba születésére. Hajnali hatig vártak, amikor is „műszakváltás” volt. Az osztályvezető főorvos volt éppen ügyeletes, aki nagyon jó szakember, a kötelező ultrahangos vizsgálaton találkoztam már vele. Akkor nagyon utálatos volt, és nagyon bután beszélt velem - sokaknak, akikkel beszélgettem ugyanez volt a tapasztalata vele kapcsolatban. De azt gondoltam az ultrahangos vizsgálaton, hogy nem szólok vissza neki, mert még találkozhatok vele a szülésnél. A megérzésem teljesen bejött, tessék, ő volt az ügyeletes. Ezúttal nagyon kedves volt.
Nagyon aggódott, hogy nincs magzatvíz és a szívhang sem tetszett neki. Azt mondta, nagyon veszélyes, hogy nem tudni, mikor folyt el a magzatvizem, félő, hogy a baba oxigénhiányos lehet. Emiatt úgy gondolta, gyorsan megindítják a szülést. Ekkor tudtam gyorsan telefonálni a családomnak, hogy jöjjenek, mert szülünk. Bekötötték az infúziót, de aztán konzultáltak és gyorsan megváltoztatták a programot. Akkor már hívták a fogadott orvosomat és húsz percen belül a műtőben voltam, előkészítve a császármetszésre: beöltöztettek, paravánt tettek elém stb. Az orvosom elmagyarázta, mi fog következni, és hogy a baba érdekében történik a császármetszés. A családom akkor még csak félúton lehetett a kórház felé.
Innentől kezdve gyorsan pörögtek az események. Kaptam epidurális injekciót a gerincembe, aminek a beadása két fájás között nagyon „durva” volt. Elsőre nem is sikerült, de aztán az orvos elmagyarázta, hogy ne mozogjak - könnyű ezt mondani, amikor nekem kétperces fájásaim voltak -, mert ha elrontja a szúrást, akkor akár le is bénulhatok. Végül sikerült az injekciót beadni és negyedóra múlva meg is volt a baba. Szerencsére minden rendben ment. Kislányom, Kitti 3590g súllyal és 52cm hosszúsággal jött világra.
Valahogy mindig is tudtam, hogy a kislányunk az apukájára fog hasonlítani. Azt nem gondoltam, hogy a szülésem napra pontosan, sőt, órára pontosan az apukája motorbalesetének harmadik évfordulóján indul meg és zajlik le. Teljesen az „apja lánya”, ahogy sokan mondanák. A születésnapja egyben az apukája „második születésnapja” is.
