Az anyaságról, őszintén?!

Mindig, minden körülmények között topon lenni, ami persze pont lehetetlen, dehát minket ugye vasból gyúrtak (bizony bizony, valamiféle Terminátor 5.0, jobbanmondva TermiMamik vagyunk és simán levernénk Schwarzit még fénykorában is, akár egy kézzel!). Szóval véletlenül sem azzal a bizonyos 4 betüssel gurigázunk. Mi a világ leghosszabb és legizgalmasabb, de egyben legijesztőbb hullámvasútján csücsülünk, amiben pont annyi kiszámíthatatlan kanyar van, mint a belvárosi plázákban kupon napok alkalmából. Az lesz az, jól gondoljátok, a varázsszó: megszámlálhatatlan.

Azért lássuk be, rémisztő egy meló ez, mert félreértés ne essék, munka ez a legjavából, csak nem mindenki szereti elismerni. Na, én nem tartozom közéjük. Szóval valahol az elmamisodásom előtt még én is hittem a tündérmesében, miszerint az anyaság nem tesz velünk mást, mint a magasba emel, ahol majd én, a férjem és az újdonsült púder illatú édesegyetlenkicsivirágszálunk (akit persze a kaki és savanyú tejes bukás szag jó messziről elkerül) egy rózsaszín felhőcskén úszkálunk a világmindenség végezetéig. Az odáig vezető utat tekintve láttam lelki szemeim előtt a TÖKÉLETES terhességet.

Nézzük ezt a realitásban. Valószínűleg épp elmorzsoltam volna egy-két apró kis könnycseppet a tökéletesség virágos oltárán, amikor megjelent a terhesség, illetve bocsánat, a terhesség csúnya szó, hiszen a világért sem TEHER, szóval a várandósság első, számomra addig ismeretlen `tünete`, a linea negra (sőtét csík a pocakon).

Csak álltam lefagyva a tükör előtt, és ha jól emlékszem előkaptam a legdurvább szemcséjű testradíromat és 2 sikító roham közepette vérvörösre dörzsöltem magam. Nem sokra mentem vele, nyilván meg sem mozdult, én viszont romokban hevertem. Na jó, volt azért pozitív hatás is, hiszen roppant hálás dolog, hogy az ember lánya mellkas tájékon (legalábbis én) hirtelen úgy néz ki, mint aki most jött a legnevesebb plasztikai sebész karmai alól. Amiről viszont mindenki úgy hallgat, mint a HP első részében a bölcsek kövéről, az az, hogy mi is történik a mellbimbóval, mert az sem marad ám `érintetlen`…. Maradjunk annyiban kedves mami társaim, hogy egy ideig sírva tettem vissza a párizsit a hűtőbe, de seeemmi vész, mindenkivel megesik.

A jól megszokott 8-9 órás alvás is ismeretlen fogalommá vált, miután úgy kezdtem el járni a mosdóba, mint az átlag emberek a munkahelyükön kávézni. Szóval úgy nagyjából egy, de maximum két óránként. (Ha a főnököm valaha olvasná ezeket a sorokat: nem, én nem tartoztam ezek közé a munkakerülő emberek közé!)

Őszintén szólva számomra tartogatott annyi meglepetést az a bizonyos 9 hónap, hogy szülni már önként és dalolva mentem. A műtőben azért a gerinc érzéstelenítés előtt (igen igen, én is a császárosok táborát erősítem) már nem voltam olyan bátor és bőszen mormoltam a miatyánkat, de mire kb. a 90. végére értem volna, már túl is voltam az egészen és a kezemben tarthattam az én egészséges, tökéletes és nem utolsó sorban gyönyörű kisbabámat. Hát azt hiszem erre mondják, hogy érte megérte.

És hogy milyen az élet VELE? Minden nap egy áldás, most lett csak minden igazán kerek, most nyert értelmet az addig értelmetlen. Viccet félretéve, azért ez így nem tükrözi a valóságot, legalábbis az enyémet biztosan nem.

1 éve, 2 hete és 1 napja vagyok ANYA. Ez idő alatt számos csodálatos, megismétetlhetetlen, igazán szívbemarkoló élmény ért, de azért akadt néhány az érem másik oldalából is.

amiből éppen tegnap jutott is egy adag. Ki hitte volna, hogy egy ilyen egyszerűnek tűnő művelet által egyszerre leszek potenciális jelölt az Ördögűző következő részének főszereplő válogatására és várományos egy jó kis gerinc sérvre (ja nem, az már van, kettő is!).

Ilyenkor lefekszem a kiságy mellé, mert ha akár 1 centire is el merek távolodni, az üvöltést még a földszinten is hallanák, 5 házzal arrébb, a szomszédos utcában. Fekszem egy ideig, végülis már 8 óra van, előbb vagy utóbb úgyis feladja. A probléma általában itt kezdődik. Látszólag álomba szenderült, de hallása felér egy denevérével. Elég egyetlen, apró mozdulat és úgy pattan térdre, mint akit sosem altatták el. Ugye ismerős?! Sokszor próbáltam már lábon kiosonni, de persze az átkozott parketta pont mindig akkor és ott nyikorog, ahová én a sötétben botorkálva lépek. Testen kell tehát kilopózni, kommandósokat megszégyenítő módon. Na és itt jön képbe a már említett Ördögűző. Képes vagyok úgy mozogni, hogy a gimnáziumi tornatanárom garantáltan sírva tapsolna a korábban tőlem ismeretlen mozdulatok láttán, és ha a kamerás légzésfigyelő tudna képet rögzíteni (mint ahogy nem tud) a hullámzó, földtől kb. 20 centire felemelő mozdulataimnak biztos nagy nézettsége lenne a Youtube-on, persze valami hangzatos cím alatt.

Apropó cím. Én az anyaságról írtam és hogy miért is olyan csodás és talán egyedülálló a magyar nyelv? Mert az édes szót képes az anyasággal kombinálni, hiszen nagy kezdőbetűs Édesanyának lenni valóban az élet legnagyobb ajándéka. Hogy fáradt vagyok e? Igen! Lemondok e sok mindenről? Abszolút! Érzem e úgy, hogy elvesztem az eszemet? Talán napi szinten is, legalább egyszer.

És hogy mindez a feledés homályába merül e egy szempillantás alatt, amikor a vállamra hajtja a fejét vagy megpuszil? IGEN. IGEN. IGEN!

Az életemnél is jobban szeretem, és ezen már soha, semmi nem változtat, mert