Csak sír és sír Én pedig nem tudom megnyugtatni. – Peer Krisztina gyermekpszichológus írása.

Egy anyától – miért nem az apától? –  elvárjuk, hogy képes legyen megnyugtatni az újszülött csecsemőjét. Ezt olvassuk a magazinokban, az interneten, de még néhány szakkönyvben is, hogy egy anya pontosan tudja, miért sír a gyermeke, képes rá adekvátan reagálni és megnyugtatni.

Ezt mindenki annyira tudja, hogy amikor beindulnak a babalátogatások, a síró újszülött azonnal az anyjánál köt ki. Mert ő az, aki képes megnyugtatni. Aztán átveszi a kisbabát és az csak tovább sír. Mindenki feszülten figyeli, hogy akkor mi lesz, mire az anya is egyre feszültebb lesz, a gyerek meg csak bömböl.
És nem kell ehhez látogató, elég egy olyan apa, aki szintén rátanul erre – mert rátanítja az anya. Amikor egyet nyöszördül, már landol is a nőnél a gyerek, aki ANYAKÉNT meg tudja oldani a helyzetet. Ezeket a kialakult szituációkat sosem egy ember alakítja, hanem mindannyian, akik annak részesei.

De mi van akkor, ha nem tudjuk, miért sír a gyerek? Mi van akkor, ha még nem tanultuk meg megkülönböztetni az éhes sírást a játszál velem, vagy ringass engem sírástól? Mennyi időnk van megtanulni a leckét? Vagy felkészülés nélkül kell vizsgáznunk?

Mert szerintem sokkal inkább az a helyzet, hogy folyamatosan tanuljuk egymást: a gyerek az anyját, az anyja meg a gyerekét. És mindig van újabb tudás és újabb tapasztalat. És ahányan vannak a gyerek életében, annyiféleképpen lehet jól vagy kevésbé jól reagálni. Nincsenek üdvözítő megoldások. Nekem karban nyugszik meg, a másiknak a vállán, a harmadiknak a hordozóban. Ki mit tapasztalt ki a próbák és a tanulás során. A próba és az előzetes tapasztalás pedig növeli a tanulási hatékonyságot. Előbb-utóbb tudni fogom, most miért sír éppen, ha pedig nem, már rendelkezni fogok kellő magabiztossággal ahhoz, hogy nyugodtan, vagy egy kicsit feszülten akár, de próbálkozzak.
Ha elkerülő stratégiát választunk, és átadjuk a lehetőséget másnak, akkor az fog történni, hogy idővel ténylegesen nem tudjuk megnyugtatni a saját gyerekünket, unokánkat. És ha ettől nem is érezzük magunkat rosszul, legalább egy picit képzeljük bele magunkat a másik helyzetébe. Egyedüli felelősként nem könnyű egyetlen problémahelyzetbe sem beleállni.

A munka és az élet egyéb területén erre számtalan példát ismerünk, feltételezem, hogy tapasztaltunk is ilyeneket, ezért csak ültessük át mindezt a gyereknevelésbe. Ne hagyjuk magára az anyákat, az apákat, a nagymamákat a gyerekkel. Ne egy ember felelőssége legyen a gyereknevelés! A nevelésnek pedig ugyanúgy része a megnyugtatás, mint a közös játék, vagy a fürdetés.
De ahhoz, hogy egy anyának segítsége, társa legyen ebben a folyamatban, hagynia is kell a másikat próbálkozni. Ha mindannyiszor, amikor az apa vagy a nagyszülő ringatja, sétáltatja, öltözteti, eteti, játszik vele stb. és ő megjegyzést tesz arra vonatkozóan, hogyan lehetne mindezt másképpen csinálni, vagy csak elmeséli, ő hogyan szokta ezt megoldani, esetleg némán megigazítja a gyerek sálját, azzal előidézhet egy frusztrációt a másikban, esetleg elbizonytalanítja, ami aztán oda vezethet, hogy nem lesz kedve lelkesen gyakorolni. Anyaként hagyjunk időt a másiknak is tanulni, sőt, tanuljunk tőle mi is, mert biztosan van mit.

Csak sír és sír

Ha pedig azt érezzük, nem tudjuk a gyerekünket megnyugtatni, mert csak sír és sír, bátran adjuk át őt valakinek, akinek nyugodtabban ver a szíve, aki nem veszi olyan szaporán a levegőt, aki tud halkan duruzsolni neki. Mert nem vagyunk mindenhatók, mert nem kell annak lennünk, mert elég, ha csak elég jók vagyunk. Még akkor is, ha ez az elég jóság is merő szubjektivitás.

Fotó: Thinkstockphotos

Peer Krisztina , 2018. március 07.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?